Valaki(k) nagyon jól súg(nak) a szocdemeknek. Nem tudom, mennyibe jön ez a pártnak, de megéri, egyre inkább kifizetődő szolgáltatás. Legfrissebb példa a pedagógussztrájkra való hirtelen „rácuppanás”. De ne szaladjunk egyből a mába, a PSD már jó ideje (kis túlzással jelenlegi koalíciós kormányzati szerepvállalása óta) diktálja a ritmust, súgja, sejteti, vagy épp meghatározza – ha kell, átírja – a napirendet.

A tanárlázadás előtt úgy fél évvel váltott hevesebbre Ciolacu pártjának kommunikációja: előbb elszórtan, mintegy az épp aktuális főüzenetek farvizén elejtett utalásokként, majd egyre gyakrabban és agresszívebben tematizálta a kormányzást keretbe foglaló egyezség képlékeny mivoltát. Volt kezdetben a lebegtetős, apropókkal meghintett szakasz, majd érkezett az első konkrét lövés – „a szállításügyet márpedig nem adjuk”. Annyira jól megy a tárcánál a meló, hogy egyenesen nemzetárulás lenne Grindeanut lecserélni, valami ilyesmit sulykoltak…, a többit láttuk, érzékeljük. A partnereknek nem maradt egyéb, mint a reaktív, követő üzemmód; hol azt mantrázták, hogy az egyezséghez ragaszkodnak, hol békülékeny hangnemben hárítottak, hol pedig megpróbáltak befeszíteni. Mindent összevetve inkoherens, kapkodó magatartással szembesült a PSD, s ez csak könnyebbé tette a nyomulást.

A hétvégén kipattant sztrájk átszabta a forgatókönyvet; s itt megint a PSD látta meg a lehetőséget: Ciolacu azonnal rástartolt az országossá terebélyesedő munkakonfliktusra és 1) felajánlotta közvetítői szerepét, akár szombaton is, illetve 2) jegelte az eredetileg a héten esedékes Victoria-palotabeli vetésforgó kérdését, mondván, hogy most nem prioritás a posztokért való marakodás (nyilván nem ezt a kifejezést használta, de ez jött le a szöveg hangulatából), mikor a nemzet napszámosai, íme, mily elkeseredett helyzetben vannak. A PNL és az RMDSZ csak visszhangként jelentek meg, bármily harsányan próbáltak is aggódni a tanügyiekért, már nem lehetett lekörözni a PSD-t, amely megint egy–másfél ütemmel előbbre volt, magyarán újból ellopta a show-t.

Mint minden többtételes zeneműben, ha a produkció arányosnak, ívelőnek és egyben jól tagoltnak ígérkezik, itt is nagy valószínűséggel állítható, hogy a kotta – más-más regiszterben ugyan – ugyanazt a dinamikát diktálja. A szocdemek nyeregben vannak, s most még jobban elhelyezkednek, keményen fogják a kápát, tartják a gyeplőszárat és… igen, nem ódzkodnak, ha kell, a sarkantyút vagy ostort is bevetni: valójában már most meg szeretnék nyerni a voksterhes 2024-es esztendőt, itt a melegítés kellős közepén, hogy a meccsek csak amolyan papírformát igazoló demokratikus gyakorlatnak tűnjenek. Ciolacuék tudják, a liberálisok legalább kétfelé húznak, bár három tábor is van a pártban. A régi vágásúak, az államfő emberei, és a PDL-ből átigazolt (nagyrészt erdélyi) lobbicsoport. Eléggé lekötik energiáikat az egymásra figyeléssel, s eközben a szocdemek vígan, de legalábbis önfeledten akciózhatnak. A mandátuma vége felé közelítő Iohannis már most sem döntő eleme a képletnek, és egyre kevésbé akar feszültséget kavarni. És különben is, köztudottan nem showman-alkat.

Az elkövetkező napokban tanúi lehetünk majd annak a terepgyakorlatnak, amelyen a szereplők egy konfliktushelyzetet szeretnének maximálisan kihasználni saját javukra és vetélytársaik (a rivális szó olyan nagyon érdes és harcias e posztbalkáni-bizánci közeghez) kárára. Lehetőleg úgy, hogy a válság menet közben megoldódjon. Hogy aztán lehessen vele lobogni, parádézni. Figyeljük hát a spektákulumot, ahol fordulatok, egymásra licitáló jelenetek, ovációk, hördülések sorjáznak. És lesz paradicsom is. Enyhén romlott, homlokon empátiával szétfröccsenő.

(Nyitókép: Agerpres)