A háború kezdete óta töröm a fejem, miért kellett mindezeknek bekövetkezniük? Miért nem lehetett kölcsönös kompromisszumokkal megoldást találni azokra a problémákra, melyek idáig vezettek? Miért volt az ukránoknak annyira sürgős, hogy homogenizálják nemzetállamukat, s az amerikaiaknak, hogy Ukrajnát saját befolyási zónájukká, sőt hatalmi érdekeik lelkes kiszolgálóivá tegyék? És leginkább: hogyan lehetett – egyelőre (?) csak Magyarország kivételével – egész Európát mindinkább belecsábítani abba a rettenetbe, amely az ukránok kisebbségellenes agresszivitásával vette kezdetét, majd Oroszország ukrajnai agressziójával teljesedett ki?

Az persze kezdettől nyilvánvaló volt számomra, hogy az ukránoknak hallgatólagos „joguk” volt ahhoz, hogy belevágjanak soknemzetiségű államuk homogenizálásába. Ez a XIX. században – az eredetileg nem kevésbé többnemzetiségű Franciaországnak –  alig néhány évtized alatt sikerült. Gyakorlatilag a girondistáktól, akik a föderalizmus, azaz a svájci típusú többnemzetiségű álam megvalósításának  jegyében robbantották ki a forradalmat, a napóleoni francia gloire álmának kikristályosodásáig, majd az első világháborúig (lásd Eugen Weber: Peasants into Frenchmen című korszakos munkáját). Mellesleg a Nagy Francia Forradalom kirobbanásának napja ma is a „föderalizmus napja” nevet viseli. Ettől kezdve Île-de-France szinte már maroknyi franciája – nem kis mértékben a nyaktiló, majd a világháborús gyűlölködés, akkor még példátlan árnyékában (lásd Kuncz Aladár: Fekete kolostorát) – „észrevétlenül” francia nyelvűvé és -kultúrájúvá, azaz franciává varázsolt gyakorlatilag minden bretont, okszitánt, baszkot, korzikait, s hadd ne soroljam…

A francia gyakorlat mára – a nemzetközi szerződések képmutató paravánja mögött – a világ gyakorlatilag minden államában hétköznapi rutinná jegecesedett. A cél bevallva vagy bevallatlanul mindenütt az úgynevezett egységes nemzeti állam. Az alapvetően nacionalista törekvés – az illegális bevándorlás sokkoló élményei ellenére  – mindmáig változatlan. Globalizáció ide vagy oda, minden államnak megvan a maga – megfelelő óvatossággal hivatalosként emlegetett – nyelve, kultúrája, szokásrendje, melyet –  integráció gyanánt – minden állampolgárnak kötelezően el kell sajátítania. (Sajnos még Magyarországon is. Bár némileg eltérő értelemben…) Igaz, beszélni róla ma már – egzisztenciális kockázatok terhe alatt – tilos. Franciaország, Németország és a többiek abban a hitben ringatják magukat, hogy amit egykor Franciaországban, Angliában és főként Amerikában lehetett, továbbra is lehet. Azaz: a liberális demokrácia és a környezeti válság által felbomlasztott ázsiai, afrikai és dél-amerikai államok „menekültjeinek” tömegeiből az univerzalizmus ideológiájának leple alatt továbbra is sikerülhet egynyelvű és egykultúrájú társadalmakat összeasszimilálni. Sőt –  immár amerikai mintára – egy távolabbi jövőben egyetlen, nyelvében és kultúrájában amerikai Világállamba olvasztani a teljes emberiséget.

Csakhogy mind nyilvánvalóbb, hogy ez az álom halva született utópia. A globalizmus örök békéje helyett csakis a nyelvük, kultúrájuk, történelmi tudatuk és – ateistává stilizált – mítoszaik védelmében fegyvert ragadó „idegenek” ellenállása miatt csakis Kant rémálma, az örök békétlenség kora következhet be.

Egy önmagát egyetemesnek és individualistának (micsoda képtelen fogalomtársítás) tekintő kisebbség kivételével minden ép elméjű és egészséges érzésvilágú ember közösségi identitásába fog kapaszkodni, hiszen az értelmétől megfosztott poszt-posztmodern világban csak ez a (fogalom „világszintű” demonizálása által is felfokozott) identitás nyújthat számára némi kapaszkodót.

Így azonban már érthetővé válhat az érthetetlen is: hogyan fajulhat az orosz–ukrán háború helyi csetepatéból világháborúval fenyegető globális katasztrófává. A legrafináltabb cselfogásokkal gyakorolt (lásd: Európai Parlament!) központosítási törekvések előbb-utóbb minden államban külön-külön is centrifugális erőket generálnak. Így aztán az orosz–ukrán háború gyakorlatilag minden államban páni félelmeket kelt. Némelyekben azért, mert félnek kisebbségeik önrendelkezési törekvéseitől, másokban azért, mert a többségi államok szomszédságában élő kisebbségeikkel való egyesülésének – titokban érlelt, vagy mint Kína esetében nyíltan vállalt – vágyait látszanak veszélybe sodorni.

Kína némileg mégis kivétel, hiszen maholnap a világ vezető gazdaságának birtokában tényleg komoly esélyei vannak arra, hogy a határok megváltoztatásának manapság érvényes iszonyatát – a maga esetében – képes legyen „legitimálni”. (A kínai nemzetállam egyébként is kényes kérdés, hiszen jobbára akárcsak a kommunizmus maga is egyfajta európai import…)

Pedig a határok átrajzolásánál egy normálisabb világrendben nehezen képzelhető el abszurdabb „megoldás”. Ha román–magyar határt átlépve egy magyar épp annyira otthon érezhetné magát, mint Magyarországon egy román (ez jelenleg egyik esetben sem áll fenn), a határok átrajzolása nevetséges törekvéssé degradálódna. Ahogyan Oroszországban is ugyanolyan ukránként élhetne bárki, mint Ukrajnában egy orosz, s a ma – legalábbis a jelszavak szintjén – kizárólagos érvényűnek tekinthető emberi jogokat itt is és ott is nemzetközi szerződések garantálhatnák, a kölcsönös gyűlölködés értelmét veszíthetné. Mindez – azaz a kölcsönös többnyelvűség – orosz–ukrán viszonylatban ráadásul még problémamentesebben is megvalósítható, mint román–magyar viszonylatban, merthogy helyi szinteken csupán jelképesen lehetne szükséges. (Finnországban finn–svéd relációban a többségében svédek által lakott Aaland-szigeteken valóban az, miközben az állam finnek lakta területein pusztán szórványos feliratok jelzik a többnyelvűséget.) Csupán regionálisan kellene a hétköznapi kommunikáció alapelvévé, implicite a közoktatás államilag garantált jogszabályává válnia. Ahogyan ma a – tőlünk oly távoli angol, francia, német, spanyol választható idegen nyelv, ugyanúgy lehetne a közoktatásban a velünk közvetlenül együttélő embertársaink (történetileg korántsem idegen!) nyelvének ismeretétét az együttélés természetes szokásrendjének részévé tenni. A „sötét” középkor Magyarországában ehhez még jogrendszerre sem volt szükség. A nacionalista tilalmak hiányában ment ez magától is.

A mi – mind sötétebb – poszt-posztmodern világunkban ez már merőben lehetetlen. Ránk férne egy újabb, a szó tulajdonképpeni értelmében vett felvilágosodás. Merthogy ennek hiánya a magyarázata annak, hogy Európa minden állama az orosz tabusértés ellen foglal állást. S újabban az oroszok (európai minták nyomán) maguk is térdig caplatnak (a szovjet-orosszal korántsem azonos) a véres nacionalizmusban. (Sem Sztálin, sem Hruscsov nem volt echt orosz…Putyin sajnos már az…)

Sokan vélik úgy, hogy az Európai Unió amerikai nyomásra (bár az sem hiányzik) válik az ukrán fél eltökélt támogatójává („ameddig szükséges”), pedig valójában önnön jól megfontolt érdekükben válnak azzá. Oroszország veresége mindannyiuk számára rémisztő kockázatot jelenthet. Katalóniától Ciprusig és tovább. Hogy az ukrán vereség elkerülhetetlen állambomlasztó hatásairól, azaz az „,etnikai” határok kialakításáért folytatott háborúk végeérhetetlen sorozatának kockázatáról ne is beszéljünk. („Ha az oroszoknak vagy az ukránoknak lehetséges volt, nekünk miért is ne lehetne?”) S ez persze nem csak Európára érvényes, de Ázsiától Afrikáig és Dél-Amerikáig szinte minden államra.

Alig van országa a világnak, melynek ne lennének szomszédjaival kisebb-nagyobb határvitái. Még (horribile dictu!) Dániának is vannak – az alaposan körbefaricskált – Németországgal szemben. De Németországban nem is a határviták, hanem a formailag megtagadott német identitás miatti aggodalmak a meghatározók.

Mi következhetne mindebből?

Nyilvánvalóan a háttérben meghúzódó félelmek és szorongások oldásának elodázhatatlan kényszere. Egy olyan világrend kialakításának szükségessége, melyben a kisebbség és a többség közti viszony normalizálása, a közösségi individuumok identitásának nemzetközileg garantált és – hatalmi pozíciójától függetlenül – mindenki által megsérthetetlen normarendszere a kötelező érvényű. A nemzetközi szerződésekben (ez idő szerint még korántsem) rögzített jogszabályok. Az oly sokat említett békés együttélés határokon belüli és határok közti félreérthetetlen és kijátszhatatlan alapelveinek szentesítése. (Ennek hiánya a lassan egyetemessé váló européer hungarofóbia egyik magyarázata is.)

Ha ez a jövőben sem fog sikerülni, mert a világ mai urainak (bárkik legyenek is azok) lehetőségük lesz arra, hogy ezeknek az alapelveknek rögzítését megakadályozzák, bármi is legyen az orosz–ukrán háború végkifejlete, a globalizáció kérészéletű „örök békéjét” újabb háborúk végeérhetetlen sora, a minden korábbinál örökebb háború (?) fogja követni.

Melyből a – sorsába nagyjából beletörődött – magyarságnak talán mégiscsak sikerül továbbra is kimaradnia. De továbbra is nyitott kérdés, hogy az iszonyat végkifejletét egyáltalán ki tudjuk-e várni…?

(Nyitókép: Agerpres/EPA)