Megrázó felismerés: a szabad információáramlás korában minden információ gyanús. Kinek higgyünk? Nincsen olyan közéleti téma, mely bárhol a világon ne osztaná meg valamilyen módon az embereket. Legyen szó politikáról, környezetvédelemről, világjárványról vagy migrációról, tulajdonképpen bármiről, mindenki ilyen vagy olyan módon gyorsan állást foglal, aztán körmeszakadtáig védelmezi meggyőződését és csoportérdekeit. A szekértáborok kialakulnak és lecövekelnek. A társadalmi, közéleti vita, ha be is indul, leggyakrabban az egymás mellett való elbeszélés iskolapéldái.

Ha vitába szállunk eleve úgy viselkedünk, mint a boxoló: védjük pozíciónkat és állandóan a knockout, a kiütés lehetőségét keressük: leghőbb vágyunk az ellenfél padlóra küldése. Ami helyes lehet a boxban, legalábbis amennyiben sportszerű, ugyanolyan reménytelenül helytelen a vitában, az igazi vita mégis nagyon ritka. Amit állandóan megtapasztalunk, nem csak a négy fal és négy szem között, de a nyilvános tereken és a médiumokban is: vitapartnereinket nem meggyőzni, de legyőzni szándékozunk.

Az ideális vitában senki nem szólal meg, hiszen a felek azt várják, hogy előbb ellenfelük sorakoztassa fel érveit, az azokat támogató adatokat, bizonyítékokat, logikai összefüggéseket, egyúttal árulja el gyengeségeit. Azután a másik fél minderre reagálna, és saját kikezdhetetlen érveinek felsorolásával igyekezne ellenfele érvelését megcáfolni. A végső cél az ellenfél meggyőzése lenne, miáltal az az érvelésünket elfogadva teljes meggyőződéssel hozzánk vagy a véleményünket osztó csoporthoz csatlakozna. Amit felvázoltam teljesen életszerűtlen, pusztán elméleti, mert a gyakorlatban elképzelhetetlen emberi szituáció. Képzeljük el, milyen kevés válás lenne, ha a házaspárok így rendeznék le vitás élethelyzeteiket! Mennyivel nyugodtabb, kellemesebb, egyben eredményesebb is lenne a világ, ha a különböző politikai pártok is így vitatkoznának. Elképzelni is lehetetlen! Vannak kivételek, de csak azért, hogy erősítsék a szabályt.

A különböző vitakultúrák – vagy vitakultúrálatlanságok – között jelentős vérmérsékleti és kulturális különbségek is vannak, melyek ha nem is érintik a lényeget – mindenütt észszerűtlenül, sőt esztelenül vitáznak az emberek – annak hangnemében, dramaturgiájában egyértelműen megnyilvánulnak. Európa földrajzi közepétől minél délebbre vagy keletebbre megyünk a földtekén, az eszmecserék annál hangosabbak, hevesebbek és hosszabbak is. A vérmérséklet és a kulturális meghatározottság szorosan összefügg: a hangosan vitatkozó, veszekedő népek az élet minden egyéb dolgában is hangosan, hevesen nyilvánulnak meg.

És mi magyarok hogyan vitatkozunk? Az elegáns, eredményes vita nagy élmény tájainkon, mert olyan mint a fehér holló. Mi, magyarok, emotív fajta vagyunk, ezért a vita hevében képesek vagyunk elfelejteni, hogy miről vitatkozunk?! Ha pedig elfelejtjük a vita tárgyát, annak alanyára koncentrálunk, marad tehát a sértő személyeskedés. Az Isten sem tudja meggyőzni a magyart véleménye megváltoztatására, és ő erre büszke. Mert ha az ellenfél érvelésére hallgatva mégis meghátrálna, nem bölcsességét dicsérnék, de mélységesen lenéznék „megfutamodását”. Mi gyakran csak a vesztes csaták és háborúk után hajlottunk a jó szóra, érvelésre, soha nem előtte. Ha egyáltalán hajlottunk.

Ez a hagyomány ma is töretlenül él, és a társadalmi megbékélés fő akadályát képezi az anyaországban, illetve a magyar nemzeti kisebbségek tömbjeiben és a magyar diaszpórában, ahova részben politikai tudatossággal importálták, részben a nemzeti kulturális kapillaritás természetes jelensége révén át- és beszivárgott. Mi továbbra sem meggyőzni igyekszünk ellenfeleinket, de leverni ellenségeinket. Sajnos, hogy az előbbi módszerrel többet nem próbálkozunk, hiszen az utóbbi csak ritkán sikerül nekünk. Így válunk végül saját magunk legnagyobb ellenségeivé. Képzeljük el, mire vihetné kis nemzetünk, ha egy szépen működő kerek egész és nem két egymásnak feszülő két félnemzet volna!

(Nyitókép: monmouth.edu)