Körülbelül 14 éve minden előkészítőbe érkező kisgyerek szüleitől megkérdem ugyanazt: mit kíván a gyermekének, mihez segítse hozzá az iskola?

A válaszok szinte mindig ugyanazok: legyen elégedett önmagával. Találja meg, amit szeretne. Legyenek barátai. Tanulja meg a saját értékét látni/élni. Ne legyen megfelelési kényszere, bátran lépjen a saját útjára. Ne féljen az újdonságoktól, kihívásoktól.

Az a tapasztalatom, hogy a szülők éveken keresztül támogatják a gyermekeiket abban, hogy a fent említett módon segítsék őket önmagukhoz. Esténként mesét olvasnak nekik, elbeszélgetnek velük a barátságaikról, kisebb-nagyobb nehézségeikről, elviszik őket különböző tevékenységekre, hogy megérezzék, mi az, ami érdekli őket, kipróbálják magukat. Sok évnyi odafigyelés, szeretet, gondoskodás gyűlik a gyerekek sejtjeibe, ami szép, egészséges önértékelést alapoz meg.

És akkor jön a képességvizsga. Érdekes a szóhasználat: KÉPESSÉGvizsga. Milyen képességet mér pontosan a nyolcadik osztály végi vizsga? Azt biztosan nem, hogy mennyire tudsz románul. Vagy milyen mértékben boldogulsz a mindennapok matematikájával. Egy nyolcadikos gyerek anyjaként azt tudom mondani, hogy három dolgot mér nagyon pontosan:

• mennyire jó a memóriád, hogy megjegyezz számodra érthetetlen és nagyrészt fölösleges dolgokat;
• mennyire tudsz uralkodni a kamaszságod érzéshullámain, végletein és tudod magad odakényszeríteni, hogy számodra érthetetlen dolgokat megtanulj;
• milyen mértékben tudod megtartani valamennyire a józanságod stresszhelyzetben.

Az első kettőre reflektálva kérdezném: ezek a legfontosabb értékek, amire a gyerekeinket szeretnénk megtanítani? Ahhoz, hogy teljes értékű felnőtt legyen, erre van szüksége? Hol marad a szabad gondolkodási képessége, az alkotóképessége, a lendülete, az egyedisége? 2026-ban még mindig olyan vizsgatételeket kapnak a gyermekek, amelyek az uniformizmust dicsőítik. Mert semmilyen magyarázatot nem találok arra, miért kellene 14-15 évesen szövevényes matematikai struktúrákon átvergődni magad a harmadik tételsorban, ahol olimpikonoknak szánt alpontokat kellene megoldania mindenkinek?

Miért kellene egy ekkora gyereknek tudnia érvelni románul amellett, hogy az olvasott szöveg elbeszélés, miközben, ha megszólítják az utcán összerezzen és nem tud helyesen válaszolni? Miért kell a vizsga olyan halott tananyagot mérjen, ami elérhetetlen, értelmetlen, miközben a mindennapok matematikájával vagy román nyelvével a gyermekeink nem boldogulnak megfelelően.

A „nagy” vizsgajegy hogy fedi így a tudást? Pontosan tudjuk, hogy nem fedi. Azt mutatja csupán, hány megdolgozott óra van a gyermek mögött, amikor nem élte az ő kis kamasz életét, hanem megpróbált megjegyezni egy stratégiát, amivel boldogulhat valahogy. Akkor miért hisszük el a vizsgastatisztikáknak, hogy a gyerekek milyen szinten vannak és miért éltetjük a rendszert azzal, hogy évről évre újra és újra kitesszük őket ennek a folyamatnak? Mit tesz hozzá a gyermekünk életéhez mindez?

A harmadik szempontra talán válaszolhatnánk azt, hogy ez egy jó mérője a vizsgának: stresszhelyzetben valóban kell tudni teljesíteni. Itt azonban meg kell nézni azt, hogy éppen ez-e az a korosztály, ahol el kell kezdeni? Aki látott nyolcadikos gyermeket, tudja, hogy az agyi kapacitásuk háromnegyede foglalt gitár akkordokkal, lányokkal, éles replikák gyártásával, a baggy farmer csípőn való megtartásának kiokoskodásával és mindenekelőtt a reggeli frizura gondos, sok percen keresztül tartó igazgatásával. Minden kognitív képességre köd ereszkedik s az irányítást átveszi valami, ami fölött a 14-15 éves kamasznak nemigen van hatalma. A változások eme kiszámíthatatlan zűrzavarában nem biztos, hogy éppen megfelelő extra stresszhelyzetbe mártani őket és egészen biztos az, hogy nem fogják jól abszolválni ezt a kihívást.

Itt vagyunk egy képtelenség előtt megtorpanva: fizikai-lelki fejlődésük legérzékenyebb időszakában olyan próba elé állítjuk a gyermekeinket, ami számukra elérhetetlen, és ami nem is mond semmit arról, hogy kik ők, hogy mit tudnak, hogy mennyit tanultak, mivel gazdagodtak az iskolai éveik alatt. Egy dolgot azonban nagyszerűen elvégez ez a vizsga: tönkreteszi azt a sok évi igyekezetet, amivel támogattuk az önbizalmuk és vigyáztunk arra, hogy megmaradjon az egészséges önértékelésük. Mert a kamaszok végletesen gondolkodnak, nagyon hamar vonják le azt a következtetést, hogy ők nem elég jók, mert „kicsi” jegyet írtak. A „kicsi” jegy nem a hármast jelenti, hanem azt, hogy világosan érzem, hogy a saját képességeim alatt teljesítettem, mert: s itt jön a fenti három ok, ami miatt ez a vizsga soha nem fogja tükrözni egy gyerek értékét. Viszont megtanítja neki, hogy értéktelen.

S akkor nézzünk még rá arra a sok, munkáját nagyszerűen végző pedagógusra, akit ez a vizsga gúzsba köt. Igen, noha a média tele van gonosz, munkakerülő pedagógusok hírével, a valóság teljesen más: az iskolák tele vannak értékes pedagógusokkal, akiknek óriási tapasztalata van a gyerekek vezetésében, a munkájukat lelkesen és odaadással végzik. A nyolcadikos vizsga rengeteg román-, matematika- és magyartanár életét keseríti meg. Árnyékként ül már a hetedik osztályon is és a nyolcadik osztály tananyagát szinte teljesen megbénítja.

Sietni kell, hogy a végére érjen az ember, edzeni kell, hogy a gyerekek megjegyezzék a megfelelő szavakat és ahelyett, hogy olyan témákkal foglalkozhatnának, amelyekre vágynak, amelyek az ilyen korú gyerekek lelki fejlődését támogatnák, egyfajta vizsgadresszírozás folyik. Halott anyag, amire a diákok fásultan reagálnak. S ráadásul a végeredmény mindig ugyanaz: megmutatja, hogy sem diákként, sem tanárként nem vagy elég. Egy munkáját kicsit is szerető, értelemmel végző pedagógus számára ez lélekgyilkosság.

És nézzünk magunkra, szülőkre is. Bennünket a jegyek világában neveltek, bármennyire is próbáljuk levetkőzni a jeggyel való értékelés szerinti gondolkodást, benne van a sejtjeinkben s egy pillanat, amikor nem vagyunk elég éberek, visszaránt oda, hogy elhisszük ennek a külső mércének, hogy mond valamit rólunk. A gyermekünkről. Mert amikor kiderül, hogy „kicsi” jegyet kapott, egy pillanatra ledöbbenünk vagy megharagszunk. Nem szabad! Nem szabad, kedves szülők, nem engedhetjük meg magunknak ezt a hitbeli megbicsaklást egy pillanatra sem! A gyermekeink értékesek úgy, ahogy vannak, ez a vizsga semmit nem mond róluk! Ha megnézzük a gyermek dolgozatait (van erre lehetőség, melegen ajánlom minden szülőnek kipróbálni, hogy ő meg tudja-e oldani azokat a feladatokat, amiket a gyerekektől várunk...), azt látnánk, hogy a „kicsi” jegyet kapott gyerekünk, noha nem tudja, mi az adjectivul pronominal, de otthonosan boldogul a négy alapművelettel, aránylag helyesen ír, megért egy hosszabb szöveget és tud románul összefüggő mondatokat írni... Kérdem én: ez miért kevés 14 évesen?

Máté Gábor Normális vagy című könyvének indító idézetével zárom: „Az, hogy több millió ember osztozik ugyanazokban a bűnökben, még nem változtatja ezeket a bűnöket erénnyé, az, hogy olyan sok tévedésben osztoznak, még nem változtatja ezeket a tévedéseket igazsággá.” (Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé)

Kedves szülők és pedagógusok, miért részesülünk mindannyian ugyanabban a tévedésben? Miért nem teszünk valamit azért, hogy ez a vizsga, ami szakosodás előttinek hirdeti magát, általános emberi szempontból szükséges képességekre tekintsen rá, nem szakmai ínyencségeket várjon el 14-15 éves gyerekektől? Miért hagyjuk, hogy egy megmérettetés, amiben nem hiszünk, elhitesse velünk és a gyermekünkkel, hogy nem elég? Miért van az, hogy évről évre családok százainak lelki nyugalmát állítja teljesen a feje tetejére ez a vizsga? Miért hagyjuk, hogy gyerekek százai megkérdőjelezzék a saját értékük? Felelősséggel tartozunk értük! Miért nem teszünk valamit?