Nem lehet elégszer erről a – volt – szekus múltról beszélni

Balogh F. András kérésére vagy felszólítására (Ám ajánlj valami cselekvést is) és részben Rostás-Péter István írása, valamint saját magam élettapasztalata és az őseimtől megszerzett életbölcsességből a következő javaslatokkal kell előállnom.

S legyen akkor előbb itt az ironikusnak felfogható szövegrész:

•  igen, mindenkinek* kötelessége megnézni, jelentettek-e az ő őseiről versus jelentettek-e az ő ősei, akkor is, ha nem a Korunk (1926-ban alapított kolozsvári folyóirat) szerkesztői voltak, de mondjuk a nagyváradi Înfrățirea (testvériség) vasgyár (1908) portása (aki ám abban az időben sorstársa vagy akár sporttársa is volt a Korunk szerkesztőjének);
•  a nőknek is kötelessége, a transzneműeknek is, ami azonban nem tévesztendő össze a transzilvánneműekkel (life is complicated);
•  a törvényhozásban az állampolgári jogok szintjére emelni az ezzel a kérdéssel kapcsolatos jártasság bevezetését; aki nem kérte ki a saját (szülei, gondozói stb.) papírjait, az például kapjon kevesebb nyugdíjat stb;
•  DE aki ki akarja kérni a saját (szülei, gondozói stb.) papírjait, annak járjon plusz szabadnap a rendes éves szabadságai mellett, mondjuk arányosan annak függvényében, mekkora az a dosszié; és amennyiben ez a mennyiség meghalad X-oldalt, dossziét stb., járjon ingyenes szakértői támogatás; ez a törvényjavaslat máris futhat a „rostás-péter istván”-féle törvény néven, amelynek előkészítő bizottságába máris jelentkezem;
•  a dossziék stb. feldolgozásához mindenkinek járjon alanyi jogon az Írószövetségek és a Vasipari szakszervezetek által kiutalt szakírói segítség, az így elkészült műveket folkreál sorozatok formájában vetítsék a plázamozik és tv csatornák; és legyenek hozzáférhetőek képregények formájában és brláirással is stb;

Balogh F. András írása, mely egy kicsit megelőzte, sőt megelőlegezte ezt a mostani méhesi fellelkesülést, számos nagyon fontos kérdést felvet, például hogy kell tudni románul ahhoz, hogy azzal szembesüljünk, mit mondtunk valamikor magyarul stb.!

De például az irodalom mint az etnikum önjelölt (vagyis az önkijelölt önetnikum) és azt minden ízében meghatározó gondolatáról, arról a boldog ősidőről, amikor még voltak rendes külső mumusok, arról is izgalmasan ír: „(...) az irodalmat az adott történelmi körülmények között öntörvényűen fejlődő entitásnak tartja. Ezt a szemléletet – nemcsak az ösztöndíjas kutatásom, de az utóbbi években közzétett dokumentumok alapján is – fel kell adnunk, és a jövőbeni irodalomtörténetekbe be kell venni azt a láthatatlan iszapbirkózást, amit az irodalom folytatott a meg nem nevezett, fel nem fedett ellenőreivel”.

Mint vessző s paripa

Felmerül – bennem – a nemzet vagy nemzetrész (romániai magyarok) lelki-egészségi állapotának (mint vessző s paripa) felelőssége is, avagy ki a felelős dézi mai állapotáért?

Ha a (jól kiválasztott és – ma már nem is biztos, hogy értelmezhető – előző érdemeik okán) védett egyének végtelen sorát feltételezzük, van-e esély az egészségesülésre?

Vagy dézi örökre megmarad lúzinak?

Vagy hogy ismét csak mások zsebében turkáljak vagy görögöljek, hogy: dar de unde vin banii, azaz honnan jön a pénz?

Mert lehetünk-e elégedettek a múltunkkal, végül is erről szól az egész életünk: ne legyenek neked más isteneid, mint a saját gyermekeid, mert csak ők vannak nekünk, akik ítélnek vagy istenítenek.

Tudom, mindennél jobb a megelégedett jelen, de az is fakad valamiből.

Felnőtt fejjel megtanulni úszni

Amikor 50 vagy 55 éves voltam, kikértem a papírjaimat (nem emlékszem már pontosan, de a másik számítógépben megvan, utána lehetne nézni), de ez is csak olyan volt, mint hogy szerettem volna felnőtt fejjel megtanulni úszni! Ez nem jött össze.

A szekutól kaptam néhány oldalt, de aztán kiderült, hogy nem mindent adtak ki nekem, ahol engem is említenek, mert pl. azokat, ahol az állt, hogy „LoȚi” (csak magyarul tudóknak: Loci) a László helyett, azokat az akkori AI vagy nem tudom, micsoda, nem adta ki nekem (ezeket más barátaim jelentéseiben láttam, amiket ők megmutattak nekem).

Hát jót nevettünk!

Azért is kellene minél több ember kikérje a papírokat – ahol van, fényképeket is! –, hogy nagyobb biztonsággal beszélhessünk az előző kurzusról, amiben sajnos, vagy hála a jó (globalizált és kapitalista) istennek, az új nemzedékeknek már nem lesz szerencséjük mindezt megtapasztalni, de hogy tudjuk és értsük meg, nagyon sok családban és családdal történt ez.

Egy-két helyen persze lehet, tudom azonosítani a jelentőt. Gondolom, fájt is néhány ilyen helyzet, de aki bármiben is meglepődött és -dik erről az időről, amiben éltünk, hát az nem is ott élt, gondolom vagy gondolom, hogy akkor ezt így gondoltam.

Ezek között az én papírjaim között ott volt egy, amit az egyik szomszédnéni írt rólam. Vagyis, amiben az én nevem is felötlik. És ma már végképp nem értem, hogy amiatt, hogy jól tudtam ping-pongozni? Ez nyári éjszakáink véget nem érő felszabadult szórakozása volt, de ebben az egész udvar benne volt! Mi miatt, te szomszédnéni?

Ezeket a papírokat majd egy, a gyerekeimnek készülő valamiféle leltárhoz gondolom majd csatolni, ezt épp írom már (kiadók kíméljetek)!

De ahogy az is része volt egy egyféle lelkiegészség-gyakorlatnak (hogy kikértem ezeket a papírokat), úgy az is az én felelősségem, hogy ezen tovább tudjak lépni.

És innen már valóban nagyon közel vagyok a cselekvési ajánlataim megtételéhez.

A jóléti társdalom egyik ágának, az államnak kell legyen az a feladata, hogy a minden követ megmozgatni lendületével ne maradjon egyetlen doszár sem elolvasatlan. Kapja meg a portárs is a szakszerű segítséget, mert a jólét abból is profitál, ha nem kerül pénzbe az államot lakók lelki egészségének az utólagos ápolása.

Erre lehetne például új értelemmel és empátiával megtölteni a társadalmi egyeztetés intézményét.

Ez csakis egy hosszútávú, új társadalmi szerződés formájában, például nagyobb szabású kutatások és társadalmi felvilágosítás keretében valósulhatna meg. Ez arra is jó lenne, hogy megtudjuk, hogy nem csak az értelmiségieket figyelték meg, nemcsak róluk jelentettek.

Mi most az ő dolgaikról tudunk, mert mi is írástudók vagyunk, tehát ez érdekel minket.

De lehetne ez annak az új társadalmi felismerésnek is a része, hogy nem csak az értelmiség jelentett az értelmiségről.

Ha szembenézünk a rossz múltunkkal, akkor tiszta emberként jobban léphetünk előre egy új társadalmi szóértés elérése érdekében, hogy már a párbeszéd első szavától az utolsóig tudjuk, nem hordozzák előző társadalmak szennyét.

Legyenek kvóták középiskolás kortól az egyetemekig, hogy a tantervben mennyi órát kötelesek erről tanulni az új nemzedékek.

És hát főleg nem kell én feltaláljam az összes spanyolviaszt!

Remélem, Rostás-Péter István valóra (valörre) váltja ígéretét, és egyik pihenőszabadságát felhasználja arra az irattári látogatásra. Sok sikert!

(Nyitókép forrása: Pixabay)