Megtisztulás vagy leszámolás?
Nyilvánosságra hozták az ügynökaktákat Magyarországon. A közelmúltban – egészen pontosan november 4-e óta, amikor több mint 50 000 nevet feltettek az internetre a nyitottaktak.hu oldalra – naponta olvashatunk neveket a magyarországi sajtóban, miszerint ez vagy az a neves tudós, művész, pap, vállalkozó, jogász vagy politikus nyilvánosságra hozott „6-os kartonja” az államszocializmus idején folytatott besúgói státuszát, illetve tevékenységét bizonyítja. Különösen izgalmas az ügynökök több-kevesebb fantáziával megalkotott fedőneveit tanulmányozni, mert néha egészen jó „beszélő” fedőnevek is akadnak. Megdöbbenve borzong, dohog és méltatlankodik az újságolvasó, hogy na ugye, ez is meg amaz is besúgó volt, ki gondolta volna…
Mindenekelőtt engedtessék meg nekem egy személyes „kirohanás”: mint aki Erdélyben született és nőtt fel, és mint olyan ember, aki a Ceaușescu éra „aranykorszakában” szocializálódott, és volt „szerencséje” a hírhedt Szekuritáté kihallgatásaihoz is: nem ismerek rondább, aljasabb, undorítóbb viselkedést, mint a besúgás! Ma is állítom, hogy nem létezik! Másrészt, pontosan mivel ennyire súlyos, pokolra való bűnnek tartom a besúgást, egy feltételnek elengedhetetlenül kell teljesülnie: a besúgó legyen besúgó, mert nem elég, ha az állambiztonság archívumában vagy a levéltárában ilyen vagy olyan kartonja vagy bármilyen más kartotékja van. Megfordítva: az a besúgó, aki soha senkit nem súgott be, a társadalom, a köz szempontjából semmiképpen nem minősülhet besúgónak, elvégre a tolvajt is azért tartjuk tolvajnak, mert ellopott valamit, és gyilkost sem kiáltunk senkire mindaddig, míg az illető valóban meg nem gyilkolt valakit...
A magyarországi ügynökakták mostani nyilvánosságra hozatala, ha már nagyon szükséges volt is, sajnálatos módon több sebből vérzik! Az ellenzékbe került Fidesz–KDNP persze politikai célzatú leszámolást emleget, pedig nem erről van szó. Az első, a legnagyobb baj, hogy a nyilvánosságra hozatal csak most, a rendszerváltás után 36 évvel történt meg. Csehország és Románia például már rég túl vannak az ügynökaktákkal kapcsolatos társadalmi traumán, míg Magyarország csak most, ennyire megkésve kezdi a megtisztulást. Persze, nem a mostani kormány hibája, hanem minden megelőző kormány bűne, sőt bűnrészessége, hogy mindezidáig az egyik legfontosabb rendszerváltó aktus nem történt meg!
A másik gond, hogy pusztán a 6-os kartonok nyilvánosságra hozatala nem garancia arra, hogy az illető, aki ilyen kartonnal rendelkezik valóban besúgó volt. Itt még csak nem is olyan durva „informatikai” hibára gondolok, mint Lezsák Sándor nevének a besúgólistára való téves felvétele, mely malőrért Magyar Péter miniszterelnök – nagyon helyesen – nyilvánosan bocsánatot kért, hanem arra a nagyon is életszerű jelenségre, hogy bőven voltak olyanok, akiket az állambiztonság megpróbált beszervezni, fedőnevet, mi több konkrét feladatokat is kaptak, akár alá is írták a hírhedt kartont, mert nem volt lehetőségük/merszük ezt visszautasítani – aztán elszabotálták az egészet, soha senkiről nem jelentettek.
Sokan elfelejtik, hogy a kelet-európai szocialista rendszerek állambiztonságai, beleértve a legförtelmesebbet is közülük, a román Szecuritátét, ugyan nagyon gonosz és kegyetlen elnyomó szervek voltak, de közelről sem voltak annyira profeszionális szervezetek, mint ahogyan azt ma hisszük, tehát igencsak nagy redundanciával dolgoztak, ilyen vagy olyan okból sokan felkerülhettek a besúgók listájára, de sokkal kevesebben voltak valódi besúgók. Megismétlem: nincsen undorítóbb, megvetendőbb, ha valaki – igen, akár kényszerből is, nem beszélve arról a helyzetről, ha érdekből tette! – besúgott valakit, különösen rokont, barátot, élettársat, kollégát, de csak azt tarthatjuk besúgónak, aki valóban besúgott. Ezért annyira problémás Magyarországon a 6-os kartonok nyilvánosság elé ömlesztése, mert nem derül ki belőlük biztonsággal az igazság. Ennek persze utána lehet és utána is kell járni, már sok éve van rá törvényes lehetőség a levéltárban kutakodni, irattartókat kinyitni, megtalálni, hogy ki kit, mikor és miért súgott be és jelentett fel. Ez persze időigényes folyamat, gyakran szakmai munkát feltételez, ráadásul a kutatás eredményeit törvényszéken meg lehet támadni, aztán évek telhetnek el egy jogerős ítéletig, míg végül valakire nyugodt lelkiismerettel azt lehet mondani, hogy igen, az illető valódi besúgó volt…
Hosszas és fájdalmas folyamat az, amibe most Magyarországon belevágtak, de a tévedések és hibák ellenére is nyilvánvaló, hogy valamikor el kellett kezdeni. Ha ki is derül az igazság, sok esetben már késő, a valamikori besúgók többsége már halott vagy nagyon idős ember.
Mi, romániai magyarok, a sztálinista Románia sorsedzett túlélői, most talán valamelyes lebecsüléssel nézzük a volt gulyáskommunista, a hajdani legvidámabb barakk a miénkhez képest sokkal könnyebb sorsúnak tartott túlélőinek vajúdását, a rossz emlékekkel való kínos birkózását, pedig a szenvedésnek nemcsak árnyalatai, de itt is, ott is örök áldozatai vannak. Ne felejtsük, a leggonoszabbak nem a megrémült, ezért besúgóvá vált kisemberek, hanem az államszocialista rendszerek aktív kiszolgálói, jól megfizetett és akkor biztonságban élő alkalmazottai, a beszervező- és tartótisztek voltak. Ezeket kellett volna hasznos időben előállítani, szigorúan felelősségre vonni és megbüntetni mindenütt. Ez nem igazán történt meg sehol, a terrorizált-bűnbeesett kisembereket és nem a nagy gazembereket keresik még ma sem, ennek ellenére mégis sokat változott a világ, és komolyan remélhetjük, hogy gyermekeinknek és unokáinknak soha nem kell szorongva-rettegve megtapasztalniuk, hogy a szomszéd vagy a munkahelyi kolléga esetleg besúgó, és aki netalán rosszat talál szólni, azt már viszi is a „fekete autó”…
(Nyitókép forrása: kormany.hu)
CSAK SAJÁT