„Szégyellem a múltamat” – Feltárta állambiztonsági ügynökmúltját Korniss Péter fotográfus
Korniss Péter Kossuth-díjas fotográfus 1957 és 1966 között „Pál” fedőnéven szerepelt a kommunista állambiztonság hálózatában. A jövőre 90 éves művész a Válasz Online-nak adott interjúban beszélt először részletesen a múltjáról. Elmondása szerint 19 évesen, letartóztatása és börtönnel való fenyegetése után kényszerítették együttműködésre, később pedig érdemi információkat nem tudott adni a titkosrendőrségnek.
A Válasz Online Ablonczy Bálint által készített, szerdán megjelent interjújában Korniss Péter maga kezdeményezte, hogy még a kádári titkosrendőrség hálózati személyeinek hatos kartonjait tartalmazó adatbázis nyilvánosságra hozatala előtt beszéljen a történtekről. Mint fogalmazott, nem akarta, hogy találgatások alapján ítéljék meg, és szeretné, ha ügynökmúltja nem vetne árnyékot fotográfusi munkásságára.
.jpg)
„Életem legnehezebb interjúja, mert szégyenemről kell vallanom” – mondta a fotográfus, aki bocsánatot kért azért, hogy csak most állt a nyilvánosság elé.
Korniss 1956-ban másodéves joghallgató volt, részt vett a forradalom megmozdulásain, október 23-án a Bem téren is ott volt, két nappal később pedig a Parlament előtti sortűzben egy golyó súrolta. December elején beválasztották a Magyar Egyetemi és Főiskolai Szövetség (MEFESZ) jogi kari vezetésébe, másnap azonban letartóztatták. Előbb a Fő utcai karhatalmi központba, majd később ismét fogdába került. Az első letartóztatás után az egyetemről is elbocsátották.
Az állambiztonság 1957. március 21-én, második letartóztatása idején szervezte be. Korniss elmondása szerint a kihallgatásokon hosszú börtönbüntetéssel fenyegették, az őt kérdező tiszt kiabált vele, végül pedig aláírta az együttműködésről szóló dokumentumot. Akkor mindössze 19 éves volt, és úgy érezte, a hatalom bármikor el tudja intézni az elítélését.
Nagy titkokat nem közölt
A beszervezés után segédmunkásként dolgozott: filmszalagokról távolította el az emulziót, később egy rádiószerelő mellett kapott munkát. A tartótisztjével kávézókban találkozott, az általa írt jelentéseket pedig egy Népszabadságba rejtve kellett átadnia. Azt mondta, közel hetven év távlatából már nem emlékszik pontosan, miről számolt be, de úgy véli, nagy titkokat nem közölt, és a munkahelyi környezete sem igazán érdekelte az állambiztonságot.
1958-ban fényképészszövetkezethez került, majd 1961-ben a Nők Lapjánál kapott állást. Hat hét után azonban egy feljelentés nyomán elbocsátották, mert kiderült, hogy az 1956-os események után letartóztatták. A lap akkori főszerkesztője, Németi Irén később közbenjárt érte, így 1963-ban visszatérhetett az újsághoz.
Az állambiztonság még ugyanabban az évben ismét megkereste, és megpróbálta rávenni, hogy segítsen nekik. Korniss azonban visszautasította a kérést, arra hivatkozva, hogy frissen került vissza a szerkesztőségbe, és a munkájára akar összpontosítani. Elmondása szerint ezután nem keresték többet.
Kizárták a hálózatból
A hatos karton tanúsága szerint 1966-ban „alkalmatlanság” miatt zárták ki a hálózatból. Munkadossziéját röviddel később megsemmisítették, a beszervezési dossziéja pedig hiányzik. A fotográfus hangsúlyozta: utoljára 1963-ban találkozott az állambiztonság embereivel, és amikor 1967-ben először eljutott az erdélyi Székre fényképezni, már nem állt kapcsolatban a titkosrendőrséggel.
A titkát a rendszerváltás után csak a feleségével és közeli barátjával, Novák Ferenc Tatával osztotta meg. Az utóbbi hónapokban családtagjainak és szűkebb baráti körének is beszélt róla. Mint az interjú végén fogalmazott, továbbra is mélyen szégyelli a történteket, de reméli, hogy történetének megértése megkönnyíti az ítélkezést és a megbocsátást.
Korniss Péter
1937. augusztus 4-én született Kolozsváron. 1949-től él Budapesten. 1958-ban a Budapesti Fényképész Szövetkezetben kezdett dolgozni. Innen került 1961-ben a Nők Lapja szerkesztőségébe, ahol 1991-ig dolgozott – először gyakornok, később fotóriporter, majd a lap művészeti szerkesztője lett. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője. 1999-től szabadúszó fotográfus.
Kiállításait 16 ország különböző galériáiban és múzeumaiban mutatták be. Munkái megjelentek a világ nagy folyóirataiban, többek között a GEO, a National Geographic, a Fortune, a Time, az Avenue című magazinokban. Tagja volt az Amszterdami World Press Photo és az amerikai W. Eugene Smith Alapítvány Tanácsadó Testületének. 1999 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Magyarországon dokumentarista fotográfusként lett ismert. Tíz éven keresztül követte egy ingázó munkás életét. S ebből a munkából készült A vendégmunkás című albuma. Több mint öt évtizedet szentelt az eltűnő paraszti életforma és kultúra megörökítésének. Így születtek az Elindultam világ útján..., a Múlt idő, a Leltár és Kötődés című kötetei.
Fotográfusi pályájának egyik legfontosabb fordulópontja 1967-ben következett be, amikor Novák Ferenc koreográfus elvitte egy erdélyi táncházba, Székre. Az ott tapasztalt hagyományos paraszti kultúra, a népviselet, a táncok és a falusi közösségek élete meghatározó élményt jelentett számára. Ettől kezdve évtizedeken keresztül visszatért a mezőségi településre, hogy fényképeken dokumentálja az ott élők mindennapjait, ünnepeit és a hagyományos életforma fokozatos átalakulását.
Az Erdélyben készült felvételeiből 1974-ben nyílt kiállítása a budapesti Műcsarnokban, amely a magyar fotográfia egyik jelentős eseményévé vált. Első fotóalbuma is az erdélyi népszokásokat mutatta be, Elindultam világ útján címmel. Szék különösen fontos helyszín maradt számára: az 1967-ben elkezdett fotósorozatot több mint ötvenöt éven keresztül, egészen 2022-ig folytatta. 2023-ban a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg a Hosszú úton – Szék 1967-2022 című monumentális kötete, a Kolozs megyei Szék település és lakóinak 55 évéről.
1975-ben Balázs Béla díjjal, 1983-ban Érdemes Művész címmel, 1995-ben Magyar Művészetért díjjal, 1999-ben Kossuth-díjjal, 2004-ben Pulitzer Emlékdíjjal, 2018-ban Prima Primissima díjjal, 2019-ben Kriterion-koszorúval tüntették ki.
CSAK SAJÁT


