A világhírű fotográfus legújabb fotóalbumát mutatja be Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. A Hosszú úton. Szék 1967–2022 a Bookart kiadónál jelent meg idén, a kötet vetítéssel egybekötött bemutatója 7-én, kedden 18 órától lesz a csíkszeredai városháza dísztermében és 8-án, szerdán 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár dísztermében.

A jeles művész 1967-ben járt először Széken. Élete azóta összefonódott a faluval és annak lakóival, aki befogadták. Ő azzal hálálta meg ezt a településnek, hogy életéből ötvenöt évet szánt erre a könyvre. A kötet világpremier, még senki sem dokumentálta fotókkal ennyi időn át egy település életét.

A Kossuth-díjas és és Pulitzer-emlékdíjas fotográfussal terjedelmes interjút közölt a Maszol, amikor Korniss Péter Kolozsváron járt. Ebben vallott a fényképeszetről mint nyelvről és annak változásáról, de bepillantást nyerhettünk a fotóművész kolozsvári gyermekkorába is, nemkülönben a több mint fél évszázadon át tartó projektjéről, Szék település átalakulásának megörökítéséről, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó kezdeményezéseiről, albumairól.

Kapcsolódó

Korniss Péter: Egy eltűnő világ utolsó emlékműveit örökítettem meg

Korniss Péter neve sokaknak ismerősen cseng, a Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas magyar fotográfus, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett fotóriporter kolozsvári származású, és nemrég újból a valódi hazatérés érzésével gazdagodott, amikor a kincses városban bemutatták a Hosszú úton – Szék 1967–2022 című páratlan fotóalbumát.

fotográfia Korniss Péter Szék fotózás album Kolozsvár interjú

Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron. 1949-ben családjával Budapestre települ át, ahol 1955-ben felvételt nyer az ELTE jogi karára, de onnan 1956-ban eltávolítják. Segédmunkásként dolgozik, többek között a a Budapesti Fényképész Szövetkezetben, ahol 1961-ben fényképészi szakvizsgát tesz, és elkezd dolgozni a Nők Lapja szerkesztőségében, amelynek 1991-ig munkatársa marad, fotóriporterként, majd képszerkesztőként. 1991 és 1999 között a Színház folyóirat képszerkesztője. 1999-től szabadúszó fotográfus. 1957-ben kezd el néptáncot fényképezni a Bihari Együttesben (1975-től a Honvéd Művészegyüttesben is – mai nevén: Honvéd Táncszínház –, ez a munka jelenleg is tart), 1967-ben fotóz először Erdélyben. Dokumentarista fotográfusként lesz ismert. 1974-ben nyílik meg az első kiállítása a budapesti Műcsarnokban, megjelenik első könyve Elindultam világ útján... Magyar népszokások címmel.

Mára már világszerte elismert fotográfussá vált. Tizenhat országban állított ki eddig, munkáit rangos magyar és külföldi folyóiratok közlik. Mérvadó nemzetközi szakmai testületek választották be tagjaik sorába és vezetőségükbe. Huszonöt megjelent kötet (társ)szerzője, önálló munkái közül A vendégmunkás című album (1988) tíz éven át követi nyomon egy ingázó mindennapjait, a Múlt idő, a Leltár. Erdélyi képek és a Kötődés a letűnő hagyományos paraszti életforma és népi kultúra képi megörökítésének remekművei.

További szakmai elismerései közül: Érdemes Művész cím (1983), Magyar Művészetért díj (1995), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1996), Kossuth-díj (1999), Pulitzer Emlékdíj (2004), Magyar Örökség díj (2010), Nemzet Művésze cím és a Czech Press Photo életműdíja (2014), Prima Primissima díj (2018), Kriterion Koszorú (2020), a Magyar Művészeti Akadémia életműdíja (2022).

Részlet Bartis Attila előszavából

(…) Lapozzunk. Egy fejkendős asszony szálegyedül. Nem megy, inkább masíroz, a fölébe magasodó kopár domb alatt.

Zsákot cipelő férfi, kezében kalappal. Talán a három menyecske miatt vette le, vagy, hogy a zsáktól ne hulljon a kalap a sáros, falusi földútra a kifejezetten városi, emeletes ház előtt.
Nagyapám kucsmában, a hóna alatt hatalmas, még meleg kenyérrel. Nem igaz, nem a nagyapám. De, hogy a kenyér még meleg, az biztos.

Mezőn alvó, mezítlábas férfi, mellette gumicsizmával. Nem is ez, hanem inkább a tarlón árvágó, féllábú öregember. Bár leginkább mindkettő. Iskoláslányok a fagyos sárban. Táncház.



Még csak egy könyv legelején járunk, még nyoma nincs aszfaltnak, még szegénység van, tehát még élnek a hagyományok. (Ezt tegnap mondta nekem valaki, hogy a népi hagyományokat a szegénység tudja igazán életben tartani. Azt hiszem, igaza volt.) Még kézzel aratnak, még nyoma nincs kínai tornacipőnek, még őzikés, gyári falvédő helyett házi szövőszéken készül az ing vásznától a szőnyegig minden, még eszünkbe nem jutott, hogy ezek a táncoló lányok egyszer majd ott állnak öregasszonyként a Budapest-Népliget buszpályaudvaron, mögöttük a London 9900 Ft. felirattal, széki viseletben, de máris átlapoztunk jó pár olyan fotográfián, amely még véletlenül sem csak nekünk, a nagyapánk, nagyanyánk miatt fontos, hanem New Yorktól Tokióig a fotográfia történetének meghatározó darabjaiként tartanak számon. (...)

Korniss Péter, aki Kolozsváron született, vagyis alig hatvan kilométerre Széktől, harmincesztendős koráig, 1967 novemberéig még nem járt ott soha. Kizárólag azért ment, hogy pár képet készítsen a széki táncházról. Most, amikor megkapom a végleges válogatást, és ez a szöveget írom, 2022 novembere van. Bárhogy számolom, még magzat voltam, amikor e könyv legelső képe készült.


A fotográfust többek közt az különbözteti meg az írótól, hogy csak és kizárólag azzal tud dolgozni, amit ott, az adott pillanatban a saját szemével lát. Esélye sincs nyersanyag gyanánt se könyvhöz, se az emlékezethez nyúlni. Fizikai jelenlét nélkül nincs kép. Ez Korniss esetében százszorosan fontos. Mert az következik belőle, hogy nem kizárólag egy erdélyi magyar falu ötvenöt esztendeje van benne ebben a könyvben. Hanem Korniss ötvenöt esztendeje is a nyolcvanötből.

Lehet ezt megszállottságnak nevezni, bár én azt tapasztaltam, hogy a megszállottaknak küldetéstudatuk van. Amitől általában mindenkit őrizzen meg az Úristen. Nagyapám azt mondta, ha beteszed az egész múltat egy skatulyába, még mindig marad hely a holnapnak, azt pedig az Úristen dönti el, hogy mi kerüljön oda.


Mondom, ha valaki ötvenöt éven át fényképezi egy falu életét, annak első ránézésre küldetéstudata van. A nemzet- vagy világmegváltók közé tartozik, azok közé, akik a meglehetősen homályos, kusza múltból mértani pontosságú jövőt akarnak legyártani. És a legkevésbé sem érdekli őket, hogy nagyapám vagy az Úristen azt a holnapot betenné-e abba a skatulyába. (…)

Korniss Péter könyve egy olyan doboz, mint nagyapám skatulyája. És talán az a legtiszteletreméltóbb benne. Hogy nem csak egy erdélyi magyar falu múltját tette bele ebbe a könyvbe, hanem hagy benne helyet a jövőnek is. (…)