Tudod-e, kedves olvasó, hogy melyik a világ ötödik legtöbb ember beszélte nyelve? Hogy ezt a nyelvet a múlt század közepén egy diktátor eltörölni kívánta országában vagy legalábbis a házak falai közé űzni – mint a csángó-magyar nyelvet Moldvában –, de kudarcot vallott? S a diktátor vereségének, illetve e nyelv győzelmének emlékére nyilvánították az anyanyelv nemzetközi napjává február 21-ét?

A bengáli nyelv a középső indoárja nyelvekből alakult ki az időszámításunk szerinti második évezred elején. A nyelv első írásos emlékének a Csardzsápadát tartják, amely 1000 és 1200 között íródott, és 23 költő 47 buddhista himnuszát tartalmazza.

1948-ban, amikor Banglades még Kelet-Pakisztán néven Pakisztán részét képezte, a főkormányzó, Muhammad Ali Dzsinnah kijelentette, az egész országban kizárólag az urdu az államnyelv, és a későbbi pakisztáni államvezetés is hasonló állásponton volt. A bengáliak erős identitástudata hamarosan a bengáli nyelvi mozgalom megalapításához vezetett, amely éveken át küzdött az urdu kizárólagossága ellen. 1952. február 21-én tömegtüntetést tartottak a bengáli nyelvhasználat érdekében, a rendőrség a tömegbe lőtt, számos tüntető halálát okozva. 1999-ben ennek emlékére nyilvánította az UNESCO február 21-ét Nemzetközi Anyanyelvnappá.

Mi lehet az az erő, amely a világ népeit arra készteti, hogy az anyanyelvükért akár a halált is válasszák? Talán az, hogy az embert nem arra teremtették, hogy hazugságban éljen. Márpedig Jókai Anna óta tudjuk, hogy „ha az ember nem az anyanyelvén beszél, egy icipicit hazugságra kényszerül mindig. Nem azt mondja, amit valójában szeretne, hanem amit zavar nélkül ki tud fejezni. Aki az anyanyelvét felejti el, az őszinteséget felejti el örökre.”

Harmincöt évvel ezelőtt a könyves-gyertyás felvonuláson nemcsak az iskoláinkért, hanem az anyanyelvünkért is tüntettünk. Én Sütő András könyvét, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című nagyesszéjét vittem magammal. Főként azért, mert „legszebb szavú” írónk kijelentette: a világ csak anyanyelvünkön ismerhető meg.

Az első nyelv, amelyet egy kisember megtanul a családjától, az anyanyelv. A világ ezáltal kitágul a családi ház kertjének kapujáig. Az iskola, amely tovább növeli a gyermek nyelvhorizontját, kitágítja a világot rettenetesen, nagyra. S ha valaki pallérozza nyelvtudását késő öregkoráig, elnyeri a kerek világot. Erről a kerek világról pedig mesélni tud unokáinak, felkeltheti bennük a vágyat, hogy ők is meghódítsák, megőrizzék azt.

Nyelvészek mondják, hogy az anyanyelvhasználat fontos a tiszta vélemények kialakításában. Az anyanyelv az, amelyen az ember a saját gondolatait megfogalmazhatja anélkül, hogy attól kelljen tartania, hogy igazsága csak részigazságig ért. Kosztolányi Dezső arra a szentenciára jutott, miután a nyelv és lélek összefüggéseit körültekintően tanulmányozta, hogy „magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk. Mihelyt a gondolat elszakad a nyelvtől, és nem együtt lélegzik vele, maga a gondolat is elhomályosul.”

József Attila, akit jobban érdekeltek a magyar nyelv ízei, mint a költészet maga, írta: „Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.”

S hogy mit tegyünk mi ma, amikor már szerencsére nem kell meghalnunk azért, hogy nemzettársaink magyarul beszélhessenek? Grétsy László fogalmazta meg a legtalálóbban: „Nekünk, magyaroknak feladatunk, hogy édes anyanyelvünket, ezt az őseinktől ránk hagyományozott mérhetetlen kincset féltve őrizzük, óvjuk. Gazdag szókincséből mind több elemet kell használnunk beszédünkben, írásainkban, hogy magyar nyelvünk csillogó fénye ne halványuljon. Kötelességünk gyarapítanunk is, úgy, hogy a mélyén meglévő megújulási készséget kiaknázzuk, és így ne elszegényítve, hanem gazdagabban örökítsük tovább a minket követő nemzedékek számára. Tudva, hogy a haza és az anyanyelv szeretete szorosan összefügg, nagyon reméljük, hogy a gyűjteménnyel sikerül megerősíteni a Kárpát-medencében és a világ bármely részén szétszórtan élő magyarokban az anyanyelv szeretetét és a nemzeti tudatot.”

Feladatunk tehát ez: úgy beszéljen magyarul ki-ki, mintha imádkozna. Pedagógusaink pedig legyenek a nemzet napszámosai, úgy tanítsanak, mintha igét hirdetnének, hogy ne törjön darabjaira ez a szép kerek világ.