Melankolikus a magyar nemzet, legalábbis ezt sugallják a magyar vonatkozású bestsellerek a nemzetközi könyvpiacon, állítja a Guardianben augusztus huszadikán Logan Scherer tollából megjelent írás. A magyar melankólia nemzetközi sikere – alaposan félreértve (Melancholy made in Hungary fuelling bestsellers across the globe – and widely misunderstood) című írás olyan, ma már klasszikusnak számító szerzők könyveire hivatkozik mind Márai Sándor, Szabó Magda, Kertész Imre vagy Esterházy Péter, valamint Krasznahorkai László nem rég Nobel-díjjal elismert munkáira, illetve a legújabb két nemzetközi könyvsikerre, melyek különösen fontos bizonyító erőt kaptak. Az egyik a kanadai születésű, magyar származású David Szalay, aki Test című regényével – egy komor magyar férfi története – elnyerte a 2025-ös Booker-díjat, míg a másik a svájci, szintén magyar származású író, Nelio Biedermann Lázár című regénye, melyben magyar arisztokrata felmenőinek lassú hanyatlásáról számol be a fiatal szerző. A nyelvében él a nemzet aforizma szempontjából talán fontos megjegyezni, hogy e két utolsó bestseller-szerző nem magyarul írja könyveit.

Hogy mennyire melankolikus a magyar nemzet? Amennyiben a közhelyes sírva-vigadó élethez való viszonyulást a melankólia fogalmába be lehet szorítani, akkor bizony azok vagyunk. De nem lehet! Helyesen jegyzi meg a Guardian cikk címében Logan Scherer, hogy ezt a magyar melankóliát félreértik a világon. Igazán nem akarok rosszmájú lenni, de lehet, hogy ennek a félreértésnek köszönheti világsikerét a két utóbbi szerző? Persze, már csak azért sem lehetek maliciózus, mert mi magyarok a magyarsággal csak a leghalványabban is kapcsolatos sikerre azonnal kihúzzuk magunkat és nagy magyar sikerként könyveljük el azt. Kis népek kényszere ez, hogy a világ elismerőleg meglapogassa vállukat…

David Szalay és Nelio Biederman kétségtelenül jó írók – és melankolikusak. Meg is van minden személyes okuk erre, nem kétlem, csak azt nem tudom, mennyire adnak jó képet a világnak a magyar emberről, vagy annak valós vagy vélt melankóliájáról? Sokkal jobb, még ha semmivel sem kevésbé zavarba ejtő példák arra, hogy milyen is a magyar, Márai A gyertyák csonkig égnek vagy Krasznahorkai Sátántangó című regényei. A konokság és felületesség, az önző indulatosság és a legváratlanabb pillanatokban kirobbanó önfeláldozás nem melankólia! Hogy állandóan panaszkodunk, hogy nekünk semmi sem jó? Igen! Hogy állandóan ott támolygunk az önkény és a demokrácia határán, pedig állítólag annyira szabadságszerető nép vagyunk? Igen! De nagyon vigyázzon, aki kocsma asztalra borult, síró, „melankolikus” búsmagyarral találkozik, mert lehet, hogy a következő pillanatban már együtt iszik vele, de az is lehet, hogy valami jelentéktelenségért az asztalt vágja látogatója fejéhez, az immáron már nem bús, de okkal vagy ok nélkül felindult, haragvó magyar. Mondjuk ki: népi karakterünk messzemenően legfontosabb jellemvonása semmiképpen nem a melankólia, hanem a következetlenség! Ha valóban annyira melankolikusak lennénk, ezer év alatt elpusztultunk volna, rég elsüllyedtünk volna már a Vörösmarty által vizionált sírban. De itt vagyunk, a mások révén nem egyszer kétségbevont, és a magunk által annyira féltett megmaradásunkban is ellentmondásosan és következetlenül mégiscsak megvagyunk és létezünk, és a húzd meg, ereszd meg történelmünk-politikánk-közéletünk minden kínjával és örömével újra meg újra megünnepeljük méltán nagyra tartott több mint ezer éves államalapításunkat…

A melankóliánkra magyarázatként felhozott nyelvi-nemzeti elszigeteltségünk és majdnem folyamatos önkényuralmi rendszerekben való létezésünk is csak nagyon részlegesen igaz. Tény, hogy hajlamosak vagyunk az elszigetelődésre, a magunkba fordulásra, viszont amilyen történelmi átjáróház a térségünk, soha nem engedhettük meg magunknak a valódi elszigetelődés luxusát. Egyébként a világ könyvpiacainak szorgos olvasói a melankolikusak – innen vannak ezek a könyvsikerek! –, és nem is lehetnek másak egy dekadensen globalizált világban, melyben mindig nagyon vonzó az egyéni vagy nemzeti egzotikus pusztulás bemutatása. Én másként jellemezném a magyart, és semmiképpen nem a melankóliára hivatkoznék. A magyar olyan mint Európába betörő ősei és rokonai, a hunok, a mongolok: a csatában azért menekül, hogy aztán hirtelen megfordulva az ellenére rontson. Ez az egyszerű képlet természetesen sokat bonyolódott történelmünk folyamán, és bizony a megfutamodás néha sokkal hosszabban tartott annál, mintsem az taktikailag igazolható lett volna. De végül mindig megfordultunk! Szembefordulunk az ellenséggel, akár önnönmagunkkal is, de sorsunkba végképp beletörődve soha nem adtuk és nem adjuk fel. Lehet, nem mindenki örül ennek kerek e világon, de meggyőződésem, hogy a Vörösmarty vizionálta sírhelyünk még nagyon sokáig üres marad…