Karl Ove Knausgård az az író, akitől nagy valószínűséggel első blikkre hajlamos visszarettenni az olvasó, ugyanis a norvég szerző esetében minden jel arra mutat, hogy grafomániában szenved. Egyszerűen képtelen valamely történetet egyetlen egy könyvben elmesélni. Ráadásul az, aki az összes intő jel ellenére veszi a bátorságot és átrágja magát valamelyik regényfolyamon, az sem kap egyértelmű válaszokat az utolsó kötet végén, sőt, inkább kérdőjelekkel tűzdelt benyomásokkal és egy folyamatosan örvénylő, nyugtalan és baljós, a bensőben folyamatosan munkálkodó érzéssel marad. És lehet, hogy épp ez Knausgård legnagyobb erőssége. Nem hagyja békén a lelkiismeretünket.

Karl Ove Knausgård eddigi életművére bátran alkalmazható a monumentális jelző, elég ha csak a Harcom-sorozatra gondolunk, amely hat vaskos köteten át vezet be a szerző életének igencsak sötét kulisszatitkaiba. Ez az önéletrajzi regénysorozat - ha egyáltalán kategorizálható hagyományos önéletírásként - egyfelől annyira realistára sikeredett, hogy a volt felesége be is perelte a szerzőt, másrészt már itt tetten érhető egyfajta - talán nem a leghelyesebb kifejezés - okkultista szemléletmód, amely a történetmesélést egy merőben másfajta mederbe tereli, ami nem mellékesen a már említett, igencsak nyugtalanító érzéseket képes ébreszteni az olvasóban.

Ezeket a sötét hangulattónusokat fokozandó, Knausgård egy másik regényfolyamban viszi egy még magasabb szintre. A Hajnalcsillag- sorozat - az azonos című kezdő darab, a második Az öröklét farkasai és A harmadik birodalom (ITT írtunk róla) - után magyarul idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában a sorozat negyedik könyve, Az éjszaka iskolája. Az eddig sem épp legegyszerűbbként kategorizálható sajátos történetmesélés terén ebben a könyvben a norvég szerző újabb szintet lép, és ha valaki esetleg azt várta volna, hogy a sorozat negyedik darabjában esetleg helyére kerülnek a dolgok valamilyen szinten, nos - spoiler -, egyáltalán nem. Sőt, ha fokozható még valamilyen szinten a bizonytalanság, amely a regényfolyam korábbi darabjaira is igencsak jellemző, akkor Az éjszaka iskolájára ez kétségtelenül jellemző. Ugyanakkor az is kijelenthető, hogy ez a könyv talán az eddig sem a felhőtlen optimizmusról elhíresült Knausgård-univerzum legsötétebb darabja.

A történet főszereplője nem más, mint Kristian Hadeland, akivel a sorozat előző könyvében, a Harmadik birodalomban már egyszer találkozunk, mégpedig nem is akárhogy, hisz a szóban forgó karakter halottként jelenik meg először, hogy aztán a hullaházból kisétálva lássuk viszont. Knausgård ezzel a húzásával rögtön egy feladvány elé állítja az olvasót, mégpedig az történet idősíkjait illetően, hisz nem teljesen világos, hogy ez a gazdátlan hulla mikor kerül a történet fókuszába. Az éjszaka iskolája első oldalain válik főszereplővé, avagy egy mesteri és tudatos koncepció eszköze, akinek a története valójában az előző könyv eseményei során elkezdődik, vagy talán visszacsatolással ott folytatódik a sorszerű halált követő feltámadással. Annál is inkább érdekes kérdés - természetesen erre sincs egyértelmű válasz -, mert Az éjszaka iskolájában ábrázolt események ugyan a nyolcvanas évek Londonjában történnek, de a történetmesélés a jelenben zajlik, visszaemlékezés formájában.

Ez a memoár pedig egy igencsak sötét tónusú világba kalauzolja az olvasót, amely sötétség a korábbi könyvekben is mindvégig tetten érhető, de míg azokban az író hangsúlyosan igénybe veszi például a black- és a death metál eszköztárát, rituális gyilkosságok révén kalauzolja olvasóját egy furcsa és rejtelmes világ útvesztőiben, addig itt ezek a dolgok mondhatni majdnem teljességgel hiányoznak. Azonban ami helyette van, az sokkal félelmetesebb, ugyanis itt egy kézzel nem tapintható, sejtelmes, de mindenütt nagyon is jelenlevő gonoszsággal szembesül az olvasó. Ez a szembesülés pedig helyenként nagyon súlyos terheléssel jár, mert - nagyon leegyszerűsítve - olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek ősidők óta foglalkoztatják az embert: mi történik valójában a lélekkel, meddig vagyunk hajlandók elmenni annak érdekében, hogy valóra váltsuk álmaink, és végül, de nem utolsósorban az ember önző és gonosz vágyai belülről fakadnak, avagy létezik valamilyen külső, természetfeletti entitás, amely ezeket a cselekedeteket irányítja? Magyarán, létezik-e valóban az a bizonyos nagybetűs Gonosz, aki az emberi lélekkel sáfárkodva a földi lét során sikert és csillogást képes csempészni egy halandó mindennapjaiba. És persze, a sarkalatos kérdés: mennyit kell majd a végelszámolásnál fizetni ennek a lélekdílernek?

Cristian Hadeland története nem más, mint Doktor Faustus történetének parafrázisa, amire egyébként konkrét utalás is történik a könyvben, hisz Christopher Marlowe 16. századi ateista és okkultista szerző drámájának a színpadra állítására készül a főszereplő baráti társaságának egyik tagja, amely baráti társaság egyébként kivétel nélkül rendkívül furcsa és félelmetes figurákból áll. A cselekmény lassan, ugyanakkor hirtelen kanyarokat véve hömpölyög, a történetben való előrehaladás során pedig egyre nyomasztóbbá és fojtogatóvá válik a légkör, a szürke és esőáztatta London pedig tökéletes díszletet szolgáltat a baljós előjelekkel és furcsa véletlenekkel kikövezett út háttereként, amelyen a főhős látszólag minden figyelmeztetést figyelmen kívül hagyva halad végig az elkerülhetetlen és tragikus végkimenetel felé. Ez viszont még mindig nem zárja le a történetet, sőt, több kérdést hagy nyitva, mint amennyit megválaszol, már ha egyáltalán kapunk konkrét válaszokat.

Az alku megköttetett, visszaút nincs attól kezdve, hogy az üstben felvillan a megfőzőtt macska csontjainak fehérsége, Mefisztó pedig – ha létezett valaha - elnémul. A Knausgård-féle sötétség tartós jelenléttel fenyeget, mert a könyv elolvasása után előfordulhat, hogy sok ideig nyugtalanság érzése keríti hatalmába az olvasót. Ugyanis most már (majdnem) biztos, hogy a Gonosz köztünk jár, figyelme pedig nem lankad. Soha, egyetlen pillanatra sem.