Az ötös számú vágóhíd, avagy a gyerekek keresztes hadjárata című híres Kurt Vonnegut-regény sosem veszít aktualitásából fekete humora, sajátos időkezelése, groteszk figurái és a II. világháború mozzanatainak szívszorító ábrázolása okán. Mégis hogyan válik ez a regény remek traumareprezentációvá egy olyan korban, amikor kisebb volt az eszköztárunk a traumák leírására és gyógyítására?

Lassan egy éve tart az ukrán-orosz háború a szomszédban. Bombariadók egymás után, időnként éjszaka. Áramkiesések, energiaválság, hiány jellemez mindent. Ahogy egy ismerősöm illusztrálta, minden határon túlról: „Kárpátalján minden nap egy nagy utazás. A 19. századból a 21. századba.” Az okostelefonról posztoló, áramszünetektől és melegvíz-hiánytól elszokott ember pedig nem érti és nem is értheti, amíg át nem él hasonlót, nem keresi az örömöt az ürömben, és meg nem próbálja humorral átvészelni a krízishelyzeteket. A humor ínséges időkben az ember legnagyobb erénye: saját magunkon és ezáltal az emberiségen is nevetni az egyik legjobb túlélési stratégia. Nem homályosítja el ugyan a valóság kegyetlenségét, de képes felszabadítani valamit, ami segít továbblépni.

Így megy ez

Ez egy ikonikus mondat Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd, avagy a gyermekek keresztes hadjárata című, 1969-ben megjelent regényéből. A könyvön generációk nőttek fel és valamiféle kultstátuszt is kapott az évtizedek során. So it goes, mondja az eredeti, s ez a mondat szövegszervező funkciót is betölt, mivel minden brutális esemény vagy komolyan vehető mozzanat, haláleset után teszi hozzá Vonnegut. Egyszerre karikírozza a mesterkélt, small talk-on nevelkedettek társalgási stílusát, az elbeszélés lehetetlenségét és szabadít fel a borzalmak abszurditásának terhe alól. Az ötös számú vágóhíd korunk egyik legfontosabb háborúellenes regénye, amelyet célszerű lenne időnként előhúzni a hátsó polcról.

Vonnegut életrajzi háttérrel írta meg művét. Az amerikai 106. gyalogoshadosztály közlegényeként harcolt az európai hadszíntéren a második világháborúban, az ardenneki offenzíva alatt azonban a németek elfogták. A hadifogságot Drezdában töltötte, és itt megélte az Elba-menti város 1945-ös februári bombázását, amely 150.000 halálos áldozatot követelt. A brit és amerikai légierők pusztítása alatt fogolytársaival a szállásukként szolgáló vágóhíd épületének pincéjéban húzták meg magukat. Azelőtt egy terhes kismamáknak gyártott, vitaminokkal dúsított malátaszörp-gyárban dolgoztak hadifoglyokként – a regényben ennek is van lenyomata, és talán túlélésüket az időnkénti malátaszirup-nyalogatásnak is köszönhetik. Az ötös számú vágóhíd – németül Schlachthof-fünf – egyszerre lesz a mészárlás és a menedék szimbóluma, mind életrajzi, mind fikciós vonatkozásként.

Kis traumaszótár

A trauma nem csak az, ami veled megtörténik, hanem ami benned megy végbe válaszként a traumát követően – fogalmazza meg Máté Gábor világhírű pszichiáter hatalmas sérelmeink természetét. Az ötös számú vágóhíd hatvanas évek végi megjelenése idejében, történetesen éppen a vietnámi háború időszaka alatt még nem volt ismert a poszttraumás stressz-szindróma megnevezés sem a pszichológiában, sem az orvostudományban, és a háborús traumáktól szenvedő katonák és civilek problémáit „shell shock” -ként (bombasokk) vagy „combat neurosis” -ként (harci neurózis) határozták meg. Csak a későbbiekben, a vietnámi háborúkat követően alakult ki a PTSD megnevezés, amikor tüzetesebben kezdték el kutatni a szindrómát, és még később eljussanak a komplex PTSD fogalmáig, amely nem csupán háborús veteránok szenvedését foglalta magába, hanem bármilyen nagyobb természetű traumát.

Vonnegut Drezdából való hazatérése után sokáig megpróbálta megírni a látottakat, de sokáig nem tudott egyetlen sort sem kicsikarni magából. 1964-ben azonban látogatást tettek egy régi bajtársával a helyreállított Drezdában, és ennek hatására sikerült megírni a regényt is. Főszereplője, Billy Pilgrim egy csámpás és esetlen alak, akit az élet csak úgy sodor mindenfelé, ám sajátos „kalandokat” él át. A szatirikus sci-fi és a drámai háborús regény műfajai között lavírozva megtudjuk, hogy Pilgrim hogyan utazik állandóan az időben, elsőként akkor, amikor állítása szerint elrabolják őt a földönkívüliek egy Tralfamador nevű bolygóra. Pilgrim kiesik az időből, folyton előre és hátra utazik benne, ez pedig a regény időfelbontását is felszabdalja, hiszen legalább három síkon játszódnak az események – a narrátor ugyanakkor megjelöli azokat a pontokat, amelyek során főszereplőnk éppen utazik az időben. Megismerjük Billy családját és felesége által kapott vagyonát (az időben előre), képzettségét és gyerekkorát (az időben hátra és előre), valamint a tralfamadoriak időszemléletét (a mostban) és nevetünk az amerikai társadalom háborús hitvallásán, konzumidiotizmusán és felületességén, miközben javában terem a popkultúra. A leggroteszkebb talán éppen az, hogy Billy Pilgrim saját fia is tagja lesz az amerikai hadsereg zöldsapkás alakulatának, hogy Vietnámban harcoljon és ne a temetőkben forgassa fel a sírköveket, netán az apjának feleseljen a mellékhelyiségből.

Időutazás és traumareprezentáció

Miért éppen ez a furcsa szöveg lesz az egyik legmegfelelőbb a posztraumás stressz ábrázolására? Az „őrület” lehet véresen komoly és rendkívül vicces is egyszerre. Anélkül, hogy a leporolandó regény spoilereibe bocsátkoznék, annyit el lehet árulni, hogy a tralfamadoriak időszemlélete és maga az idősíkok közötti váltakozás az, ami a PTSD-ábrázolásban forradalmi. A háborúból visszatérő Billy egy évtizedekkel későbbi repülőgép-szerencsétlenséget túlélve döbben rá, hogy saját élete helyszínei között ugrál – kívülről nézve ez kicsit pszichotikus, kicsit eszképizmusra hajazó, de mint minden ilyen, nagyon is emberi. A földönkívüliek közbelépése csupán ürügy arra, hogy egy láthatóan a valóságból ösztönösen menekülő ember groteszk ámokfutásának lehessünk szemtanúi. Hogyan lesz alkalmas az időutazás a traumareprezentációra?

Elsősorban úgy, hogy a traumatizált személy számára sokszor a jelen és az aktuális pillanat elviselhetetlen – a mostban élés felett gyakorolt kontroll kiesik. A múltba való visszatérés ugyan nem segít, de megpróbál az újraátéléssel befejezni és lezárni valamit, amivel az agy nem tud megküzdeni, ez szinte minden esetben erős testi reakciókat vált ki (lefagyás, menekülési inger stb.) A pillanatból való kiesés disszociatív, magába révedő időszakokat kelt az emberben. A fekete humor és a tudományos-fantasztikus szál kombinációja abban segít mind a főszereplőnek, mind az olvasónak, hogy elgondolkozzon a jelen pillanattal való megküzdésen. Billy Pilgrim elsajátítja a tralfamadoriak időfilozófiáját: életünk nem egymást követő események láncolata, ahogy mi látjuk, hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik, múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és mint eleve létező megváltozhatatlan. Igazából tehát nem halunk meg, hiszen sok másik pillanatban továbbra is élünk.

A könyv sok kiadást megért magyarul is, elsőként a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban jelent meg, később pedig, 1973-ban Nemes László fordításában az Európa könyvkiadó Európa-zsebkönyvek sorozata részeként. A Szépirodalmi és Maecenas kiadók gondozásában több kiadást is megért, 2014-ben viszont Szántó György Tibor új fordításában is megjelent a Helikon kiadó zsebkönyv-sorozatában. Az eredeti amerikai megjelenést követően 1972-ben George Roy Hill filmet rendezett a történetből, amelyet a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének különdíját is elvitte. A filmben nehéz volt reprodukálni a nem lineáris idősíkokat, ám ez sikeres lett végül: Vonnegut maga is dicsérte a filmadaptációt, amely elmondása szerint minden alkalommal megnevettette, annyira harmóniában állt azzal a hangulattal, amelyben írta a regényt.

Leporolt könyvek
Az egyszerűség kedvéért adtuk ezt a címet ennek a sorozatnak – szintén az egyszerűség jegyében használjuk ezt a kifejezést –, amelyben szándékaink szerint olyan könyvekről és szerzőkről lesz szó, amiket és akiket klasszikusként tartunk számon, de valami miatt manapság mégsem kapják meg a megérdemelt figyelmet. Ez a szubjektív reflexió hajdani olvasásélményeinkre abból a megfontolásból született, hogy bár olvasni mindig jó, de időnként bizonyos könyvek újraolvasása is képes az újdonság varázsával megajándékozni. Reméljük ugyanakkor, hogy ez a kalandozásunk a világirodalom útvesztőiben másokat is arra ösztönöz, hogy alaposabban körülnézzenek könyvespolcaikon.