Négy szereplője van Mihai Buzea legújabb könyvének, akik közül három magyar, s nem is akárki. Hogy még cifrább legyen a dolog, a könyv a román nemzeti mozgalom egyik személyiségének, a korabeli magyar kulturális élet megbecsült alakjának számító Iosif Vulcannak a regényes életrajza.

„Talán úgy érzed, hogy papírra vetve ezeket a sorokat átléptem az illem határát, azonban meg vagyok győződve, tudod, hogyan kezeld az ilyesfajta leveleket. Nem ettől félek. Attól félek, Relli, nehogy azt gondold, hogy tévedtél engem illetőleg, de az idő, és csakis az idő győzhet majd meg” – írta Ady 1903 június 11-én a magyar körökben Vulkánu Józsefként emlegetett Iosif Vulcan hitveséhez, Aurelia Vulcanhoz intézett levelében. Természetesen a levél csak Mihai Buzea, a Vulcan. Napnyugatról jön a fény című regény szerzőjének a képzeletében létezik. A való életben Ady, bár valószínűleg ismerte a nála idősebb asszonyt, nem folytatott vele néhány napos váradi fogházbüntetése alatt kezdődött, s éveken át tartó, bizalmas hangvételű levelezést.

Az ellenben tény, hogy Irinyi János, a biztonságos foszforos gyufa feltalálója a nagybátyja volt Iosif Vulcannak, kinek az édesanyja, Viktória, Irinyi lány volt, testvérhúga Jánosnak. Irinyi János a Polirom kiadó Regényes életrajzok sorozatában megjelent kötet egyik központi figurája, a szövegnek hozzávetőleg a felét az ő fiktív naplóbejegyzései teszik ki. A könyv címszereplőjének alakja, élettörténete két magyar, Ady és Irinyi, valamint Relli, vagyis Aurelia Vulcan szavain, gondolatain keresztül rajzolódik ki. Ez határozottan provokatív megközelítés, főleg mivel Iosif Vulcan a magyarországi román nemzeti mozgalom fontos személyisége volt, bár nem politikusként, hanem népművelői minőségben.

Egy ügyes magyar állampolgár

A regény koncepciója a Vulcannal kapcsolatos dokumentálódás során született meg, mondja a szerző. „Arra számítottam, hogy egy megveszekedett román hazafit fedezek fel, helyette azonban egy nagyon ügyes magyar állampolgárra leltem. Íme, egy sokatmondó apróság: Józsefet 1891-ben választották a Román Akadémia tagjává, a Kisfaludy Társaságba azonban 20 évvel korábban választották be. A XIX. század végének Nagyvárada, a maga magyar többségével, roppant mód különbözött a XXI. század eleji, román többségű Nagyváradtól. Úgy ítéltem meg, ahhoz, hogy megérthessük Józsefet, az embert, nem Józsefet, a hazafit, fontosabb a kortársai körében ábrázolnom őt, mintsem a történelemkönyvek stílusában. S mit tehettem, ha az ő váradi társadalmi köreiben magyarok voltak, nem pedig románok” – nyilatkozta Mihai Buzea a Maszolnak.

A koncepció pikantériáját fokozza, hogy Irinyi Józsefet a szerző vérmes, bár csalódott magyar hazafiként ábrázolja, aki nem éppen pozitív érzelmeket táplál a románság irányában. A szövegben lépten-nyomon magyar személyiségekre és történelmi eseményekre való utalásokba botlik az olvasó, ami a román anyanyelvűek számára nehézzé teszi a szöveget. „Provokálni akartam, kockázatot vállaltam” – ismeri el a szerző, majd hozzáteszi: „Azt, hogy megérte-e, majd az idő dönti el. Lehet, hogy ez a kódolt jelleg távol tartja a hagyománytisztelő közönség egy részét. Azonban a fiatalokat talán vonzani fogja a szövegnek ez a titokzatossága, egyesek esetleg késztetést éreznek, hogy megfejtsék, hogy többet tudjanak meg, hogy túllépjenek a történelem túlzott leegyszerűsítésén”.

Mihai Buzea könyve, a címszereplő személye ellenére, legalább annyira szól a magyarokról, mint a románokról, sőt, inkább talán az előbbiekről. Könyvét mégsem nekünk, magyaroknak írta, mivel, tudatában van annak, hogy „a romániai magyarok elsöprő többségének nem szokása román irodalmat olvasni. Ez teljes mértékben érthető, ugyanakkor kár, a románok ugyanis már nem azok, akik 1989-ben voltak.”

„A magyar nemzet (...) soraiban tulajdonképpen két nép él együtt, melyek halálosan gyűlölik és kölcsönösen ki akarják írtani egymást” – mondatja a szerző Aurelia Vulcannal, s bár a megállapítás a Tanácsköztársaság kapcsán hangzik el, hajszálpontosan írja le a magyarság kollektív lelkiállapotát a XXI. század elején.  

Megbocsátani a „bűnt”, hogy románnak született

Arra a kérdésre, honnan ismer ennyire jól bennünket, Buzea ezt mondja: „Egyáltalán nem ismerlek benneteket, s épp ez az, ami megőrjít. Hogy megtudjam, mit gondol egy erdélyi magyar, el kell mennem Pestre, s angolul kell társalognom egy tősgyökeres ottanival, aki elmeséli nekem, hogy mit beszélt a csíkszeredai vagy szamosújvári unokatestvérével. Miért nem kérdezhetem meg közvetlenül a csíkszeredai vagy a szamosújvári magyart arról, hogy mit gondol valójában? Természetesen megkérdezhetem, de ő nem mondja el. Nem hazudik, de mégsem mondja el. Nem egy emberrel beszél, hanem egy románnal. És nem ítélem el, elvégre én sem beszéltem soha emberként egy orosszal sem, hanem mindig oroszként. Valós példával éltem, hogy lásd, nem haragszom a „kétszínűségért”, melyet az erdélyi magyarok mutatnak, amikor velem beszélnek. Nem haragszom, megértem, de azért fáj. Hogy is mondjam: sosem fogok megbocsátani az oroszoknak mindazért, amit a népemmel tettek, csinálhatnak bármit is a jövőben. De reméltem, hogy meg tudjátok bocsátani nekem azt a hatalmas bűnt, hogy románnak születtem.”

Buzeát elmondása szerint sovén szellemben nevelték, sokszor hallotta, hogy a magyarok a románok ősellenségei. „Időbe tellett, míg rájöttem, hogy átvertek, jóhiszeműen, de hazudtak nekem. Akkor felismertem, hogy csak magamra támaszkodhatom, ha meg akarom különböztetni a barátokat az ellenségektől, mivel az, amit odahaza kaptam, hazugság volt. Mondjuk, hogy generációs hazugság volt, mert ez olyan intellektuálisan hangzik. Nem azt akarom mondani, hogy akkortól minden magyar a barátom lett, hogy a magyarság, az a mód, ahogy a magyarok szemlélik a világot meghódított, az enyém lett. Erről szó sincs. Rájöttem azonban egy egyszerű dologra, ami, nem tudom, miért nem evidens a románok számára: számomra, románként a magyar a legközelebbi Másik. Ha még a magyart sem tudom megérteni, akkor mit kezdjek a nagyvilággal, mely napról napra egyre nagyobb lesz?” – vall az író a magyarokhoz való viszonyulásáról.

A könyvben szó esik Trianonról is, a hivatalos román történelmi szemlélettől nagyban eltérő megközelítésben, epizódszereplőként pedig Boncza Berta is feltűnik. Az erdélyi magyar könyvkiadás helyzetét ismerve nem biztos, hogy Mihai Buzea könyve egyhamar napvilágot lát magyar fordításban. Az ellenben egyértelmű, hogy méltó lenne rá.

Mihai Buzea 1971-ben Bukarestben született. Román nyelv és irodalom szakon diplomázott. Volt már tanár, biztosítási ügynök, segédmunkás, seftelő és riporter. A Timpul, a Dilema Veche és a Familia folyóiratok munkatársa. Első kötetét, a Berile de aur (Aranysörök) címűt 2006-ban adták ki. Azóta további hat kötete jelent meg.