Megszólalt a héten a HVG Portré rovatában a kimagasló irodalmi elismerést jelentő Booker-díjjal nemrég jutalmazott David Szalay és elmondta: „őt is meglepte, hogy nem sokkal Krasznahorkai László Nobel-díja után magyarként egy újabb rangos irodalmi elismerést vehet át.” 

A Köves Gáborral folytatott beszélgetésben az 51 éves magyar–brit–kanadai író, akinek az édesapja magyar, édesanyja brit–kanadai, ő pedig Montrealban született, majd Angliában cseperedett fel, hogy aztán egy rokonlátogatás után több mint tíz évig maradjon Magyarországon, vallott a magyar identitásáról, és arról, hogy erős nosztalgiát érez Budapest iránt.

Arra is kitért, „Magyarországhoz nemcsak a pécsi rokonság, de egy korábbi kapcsolatból született két gyermek is köti. Bécsben az élettársa és egyéves kisfiuk várja, de havonta egy hetet Magyarországon tölt, hogy láthassa az itteni gyerekeit.” Ezek mellett szóba került, hogy máig nem tud megbékélni a Brexittel és hogyan próbál írni a szexről.

Nemrég, ahogyan a világlapok javarésze és minden magyar sajtóorgánum, mi is hírt adtunk arról, hogy Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja után újabb imponáló elismerést kapott egy közülünk vétetett tollforgató, mert egy magyar származású író, magyar férfiről szóló könyve kapta a legrangosabb brit irodalmi elismerésnek számító idei Booker-díjat a Flesh című új regényéért.

Az MTI jóvoltából közreadott cikkünkben fel is soroltuk, hogy kikből állt a díjat odaítélő zsűri, amelyik Londonban jelentette be a döntést november 10-én. Most hadd áruljak el róluk többet, mert szerintem érdemes megtudni, hogy kik is ők.

A grémium elnöke az 1993-as Booker-díj kitüntetettje, Roddy Doyle ír regény-, dráma- és forgatókönyvíró volt. Mellette az amerikai regényírónő, Kiley Reid, a The Guardian brit irodalomkritikusa, Chris Power, a nigériai prózaíró Ayọ̀bámi Adébáyọ̀ és a négyszeres Golden Globe-díjas, kétszeres Emmy-díjas amerikai színésznő, a televíziós, filmes és színházi alakításairól is ismert Sarah Jessica Parker volt tagja a zsűrinek.

Azt is megírtuk, Doyle a döntés bejelentése után elmondta: a döntéshozók öt órán át mérlegelték a rövid listára felkerült alkotásokat, de „a többi nagyszerű regény közül is kimagasló Flesh volt az, amelyikhez folyamatosan visszakanyarodtunk. Soha nem olvastunk még ehhez hasonlót. Sok szempontból sötét tónusú alkotás, mégis öröm volt olvasni” – fogalmazott.

A szűkszavú MTI-anyag nem sok részlettel szolgált magáról a díjról, de sajnos még arról is megfeledkezett, hogy megemlítse, a friss irodalmi Nobel-díjasunk, Krasznahorkai László ezelőtt 10 évvel elnyerte a Booker-díj testvérdíját, a kétévente odaítélhető, 60 ezer fonttal járó Nemzetközi Man Booker-díjat.

Úgy vélem, most amikor David Szalaynak a Booker-díj elnyerése utáni első magyarhoni interjúját ismertetem, nem árt azt sem elmondani, mi is valójában ez az elismerés, aminek révén a  BBC-től a CNN-ig, a Fox News-tól a Deutsche Welle-ig, a France Presse-től az Aljazeera-ig vezető hír volt ez a díjazás. És persze így járt el a New Yok Times, a Finacial Times, a Süddeutsche Zeitung, az El Mundo, a Le Figaro, a Corriere della sera, a Die Zeit, a Der Standard meg minden más mértékadó újság a glóbuszon, méltatva a kitüntetettet, és – mert van ennek is jelentősége – őt mindig magyar-brit remekírónak nevezve.

Ami magát a díjnak a nevét illeti, a Booker elnevezés sokakat megtéveszt, mert óhatatlanul a könyv angol megfelelőjére, a „book” szóra asszociálnak, holott nem erről van szó. Az 1986-as díjalapítás a Tesco kereskedelemmel, áruforgalmazással és vendéglátással foglalkozó leányvállalatához, a Booker Group Limited brit céghez fűződik, amelyet még 1835-ben hozott létre a két „keresztapa”, George és Richard Booker.

A Booker-díj egy olyan elismerés, amelyet 56 éve minden évben átadnak a legjobb angol nyelven megjelent szépirodalmi műnek, amelyet az Egyesült Királyságban vagy Írországban adtak ki. Az egyik legrangosabb irodalmi díjnak tartják, és a nyertes 50 ezer fontot kap, valamint nemzetközi nyilvánosságot, ami mindig jelentős eladási növekedéshez vezet.

Legendák szerint a brit alapítók a franciák ikonikus fogalommá vált magas presztízsű irodalmi díját, a Goncourt-díjat akarták lemásolni, amivel 1903 óta minden esztendőben egy francia szerzőnek az adott évben megjelent „legjobb és legfantáziadúsabb prózai művét jutalmazza” egy zsűri. Csakhogy a két díj között van egy óriási különbség: a Goncourt-díjhoz jelképesen, csak egy 10 eurós csekket állítanak ki. Viszont az is igaz, az odaítélése hatalmas hírnévvel jár, és a szerző művei iránt ugrásszerűen megnő a kereslet világszerte.

És még valami, ami viszont már a brit alaposságra vall: a Booker-díj Alapítvány minden évben egy ötfős bizottságot nevez ki, amely szerzőkből, kiadókból, újságírókból és művészekből áll. A brit kultúra e kiemelt jelentőségű irodalmi díja mindig világszerte nagy várakozással és felhajtással teli fogadtatásban részesül. Az irodalomkritikusok joggal állapították meg róla: a szerzők számára a kitüntetés jele, ha bekerülnek az ún. „rövid listára” (ez 12-13 művet jelent), vagy egyáltalán jelölik őket a „hosszú listára”, ami száznál is több alkotás listázását jelenti.

A díjazott kiválasztása is lenyűgöző módon történik. Sok más irodalmi díjjal ellentétben itt minden zsűritagtól elvárják, hogy elolvassa az összes benyújtott könyvet. 2023-ban például a döntnökök hét hónap alatt 163 könyvet olvastak el. Ezt követően kiválasztanak egy 12 vagy 13 címből álló hosszú listát, mielőtt mindegyikük másodszor is elolvasná ezeket a könyveket. Ezután kiválasztanak egy hat címből álló szűk listát, és harmadszor is elolvassák a hat könyvet, mielőtt kiválasztanák a győztest.

Így történt most is a Szalay esetében. Hadd tegyem hozzá: a döntés csak azokat lephette meg, akik nem olvasták a könyv megjelenését követő, legekben fogalmazó márciusi Financial Times, Daily Mail, The Guardian vagy Sunday Times-recenziókat. Az utóbbiból idéznék is egy értékelést: „Ritka az ilyen letisztult, affektálás nélküli próza, de Szalay olyan ügyesen bánik a felszínnel és a mélységgel, ahogyan arra csak a nagy regényírók képesek.”

Mindezeket előrebocsátva és azt is megjegyezve, hogy a Flesh magyarul Test címmel, 2026 második felében, a Libri Kiadó gondozásában jelenik meg, a fordítást pedig a mások mellett Arthur Koestler, George Orwell és Virginia Woolf szövegeit magyarító Barabás András készíti, lássuk magát az interjút.

Kilenc nappal azt követően került sor a beszélgetésre, hogy David Szalay elnyerte a Booker-díjat, ami számára meglepetést okozott. Az interjú elején ezt be is vallja, elmondva, hogy még nem tudta megemészteni a dolgot. Viszont jóleső érzéssel már nyugtázhatta, hogy ebben a kilenc napban már több kiadó is megvette a regényt:„Négy-öt új szerződést írtam alá, és még jó néhány van folyamatban. Már a díj előtt sok helyen kiadták vagy megvették kiadásra a könyvet, de a Booker persze nagy lökést adott. Már fordítják tamilra és macedónra is” – fogalmazott.

Annak apropóján, hogy a regény főhőse István a magyar bevándorló Londonban, érthető, hogy adódik a kérdés: „Személyesen is ismer magyarokat, akik Angliában kezdtek új életet?”

Az a Daniel Szalay, akinek apja 1968-ban hagyta el Magyarországot, ő pedig 2010 tájékán tért vissza, hogy Budapesten éljen bő tíz évet és magyar lánnyal kössön házasságot, akitől gyerekei is születtek, így felel: „Bevándorlók fia vagyok, de ismerek olyanokat is, akik az elmúlt húsz évben vándoroltak ki Angliába. Az unokatestvérem felnőtt fejjel, a magyar EU-csatlakozás után költözött Magyarországról Londonba. Az övé mindenképpen sikersztori, gyökeret vert, megházasodott, de tudom, hogy kezdetben megvoltak a maga nehézségei.”

A nehézség szó említése ad fogódzót a riporternek a továbblépéshez. Erre hivatkozva kérdezi, mivel Szalay korábban azt nyilatkozta, nagyon nehéz a szexről írni, hogy e téren kitől tanult? Netán az egyik legünnepeltebb amerikai írótól, Philip Rothtól leste el a szexjelenetek megírásának titkát, melyekben helye van a becsempészett komikumnak is?

Az Amerikai trilógia írója nem volt számára ihlető forrás, mert mint mondja, „az ő módszere valóban az volt, hogy komikusra vette a dolgot, de ez nem minden esetben működik, például ha nem akarom, hogy komikus hatást keltsen a szex.” Bevallja, mesterének ez ügyben a Goncourt-díjas Michel Houellebecq-et tekinti.

Ezek után lássuk, mit is jelen számára a magyarsága. Annál is inkább fontos ezt tisztázni az interjúkészítőnek, hisz annak ellenére, hogy a Booker-díj hivatalos oldalán és az összes médiaorgánumban úgy ünneplik Szalayt, mint az első magyar–brit írót, aki elnyerte a díjat, volt nemrég egy olyan nyilatkozata is, miszerint inkább érzi magát kanadainak, mint magyarnak.

Amit ezzel kapcsolatosan elmond, azt feltétlenül szöveghűen kell idéznem: „Ezt nyilván egy kanadai kiadványnak mondtam. Ilyen gyökerekkel résen kell lenni, a helyzet diplomatikus hozzáállást kíván. A magyarságom megélésében az jelenti a legnagyobb akadályt, hogy nem beszélem jól a nyelvet. Apám felnőtt fejjel emigrált Magyarországról, ha megtanított volna gyerekként, egyszerűbb eset lennék. De semmiképpen sem csak átutazó vagyok. Apám magyar, magam is hosszú ideig éltem Magyarországon, a rokonságom nagy része odavalósi. Magyar az első két gyermekem anyja is, Magyarországon élnek, a gyerekek ott járnak iskolába. Mély, régi kötődés ez, de a nyelvismeret hiánya kissé komplikálja a viszonyomat a magyarsághoz. És emellett Kanadához is hasonlóan szorosan kötődöm.”

2016-ban, amikor még Budapesten élt és a Minden, ami férfi című könyve bekerült a Booker-díj jelöltjei közé, Köves Gábor már készített interjút Szalayval. Ennek a fő témáját akkor a Brexit adta, amit az író nagyon nehezményezett, mondván: „a népszavazás eredménye, hogy finoman fogalmazzak, egy újabb szög az amúgy is omladozófélben lévő brit identitásomban.”

A most előkerülő kérdésre, miszerint neki ez máig fájó seb vagy pedig már megbékélt-e a kilépéssel, a válasza önmagáért beszél: „Még mindig bosszant. Amíg az Egyesült Királyság bent volt az unióban, úgy éreztem, a brit–magyar kettősségemből – a nevem magyar, de Angliában nőttem fel – egyfajta európai identitás lett. A Brexit megnehezítette ezt a számomra kedvező pozíciót.”

A folytatásban a dialógus a pannon aktualitásokra terelődik, nem utolsósorban épp az említett Brexit okán. Mint olyasvalakit, aki éveken át élt Magyarországon és így alaposan kiismerhette a magyar viszonyokat arról faggatja a riporter, elképzelhetőnek tartja a Huxitot? Hogy Orbán Viktor kivezeti-e majd az országot az EU-ból?

Az író ilyen forgatókönyvvel nem számol. Előbb kijelenti:„Merem remélni, hogy ez képtelenség. Már csak gazdasági okokból is.” Majd hozzáteszi: „Figyeltem, mit mond Orbán erről mostanában. Gondosan kerüli, hogy efféle húrokat pendítsen. Mint aki tisztában van azzal, hogy bármiféle kilépést sugalló utalás, a legenyhébb is, visszafelé sülne el. Ha Magyarország elhagyná az Európai Uniót, azzal brutális gazdasági válságot szabadítana magára. Persze amikor azt mondom, hogy képtelenségnek tartom a kilépést, a belátható jövőre, a következő tíz évre gondolok. Ki tudja, mi jön azután.”

Maradva még az aktualitásoknál következik egy újabb érdeklődés ebből a világból. Itt ismét úgy vélem, a kérdezz-feleleket szöveghűen kell közreadnom: „A NER-korszak kezdetén, 2010-ben települt Magyarországra, a saját szemével láthatta, hogyan szakad szekértáborokra az ország. Az ellentétek sok családi ebédet tettek tönkre, rokonokat ugrasztottak egymásnak. Tapasztalt hasonlót a saját rokonságában, vagy inkább ki sem merészkedett az expat buborékból?

Buborékban is éltem, meg nem is. Nem lehet úgy élni Magyarországon, főleg ha az ember tíz évig marad, és magyar családja, rokonsága is van, hogy ne vegyen tudomást a politikáról. Nem tudok szenvedélyes Fidesz-pártiakról a magyar családomban, a rokonaim többsége nem rájuk szavaz. Úgyhogy ez nem okozott törést a családban.”

A beszélgetés fináléjában a HVG-s kolléga Szalay egy másik, meglehetősen nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatát hozza szóba. Ebben Szalay azt mondta, amikor Krasznahorkai László elnyerte a Nobel-díjat, úgy érezte, ezzel az ő Booker-esélyeinek befellegzett, mert még egy magyart nem fognak díjazni idén.

A meginterjúvolt bevallja, hogy tévedett és ekképp kommentálja saját korábbi szavait: „Hát, igen, ennyire paranoid hangulatban voltam. Attól féltem, hogy két magyar nevű alak nem nyerhet ugyanabban az évben. Elég nagy bolondság volt, belátom.”