banner_066Zffpe_maszol_6fel_rmdsz-02.png
banner_VnNOCp39_maszol_6fel_rmdsz-01.png

„Gátolhat a fejlődésben, ha nem nézünk szembe a hibáinkkal” – anti-Ábel regényéről beszélgettünk Zsidó Ferenccel

A fák magukhoz húzzák az esőt címmel a közelmúltban jelent meg Zsidó Ferenc harmadik regénye. A cselekmény színhelye egy azonosíthatatlan, de nagyon is reális székely falu, melyet a szerző álromantikus póz nélkül ábrázol, ahogyan annak népét is, akik távolról sem a naiv Székelyföld-kép sosemvolt tisztatekintetű emberei. A Zsidó Ferenc teremtette karakterek annak ellenére, vagy lehet, épp amiatt szerethetők, mert saját gyarlóságaink köszönnek vissza belőlük. 

– Anti-Ábelként emlegeted az új regényedet. Mi az, ami miatt Desági Antalt anti-Ábelnek látod, mitől ellenkép ő?

– Nyilván, ez az anti-Ábelség elsősorban marketingszöveg: a panelezés, skatulyázás megfoghatóbbá teszi a könyvet, e viszonyítási pont alapján könnyebben eldöntheti az olvasó, kell-e neki egy ilyen történet vagy sem. A párhuzam ugyanakkor nem teljesen légből kapott: Ábel hőssé vált a Hargitán, az én Antim pedig megjárja a poklot vidéken, bizonyos értelemben ellenpólusok tehát. De nyilván, minden relatív: mint ahogy Tamási Ábele sem hős már – a szó elsődleges értelmében – a trilógia második és harmadik részében, úgy az én főszereplőm sem negatív figura teljesen, érik, fejlődik, felismer, például azt, hogy nem kell bizonyítania semmit, a székelységét sem, hogy a kifelé exponált értékek helyett jobb, ha befelé figyel, mert igazából minden ott van. Igen, a székelység is.

Zsidó Ferenc | Fotó: Zsidő Ferenc archívuma

– Mennyire tartod reálisnak, realistának a kortárs székely falunak, s az abban élő közösségnek az ábrázolását a regényben?

– Az eldugott, útvégi falvak valóságát igyekeztem a maga összetettségében megragadni. Lényeges, hogy a Székelyföld nem egységes entitás, a különböző kisrégiók, székek helyzete között is jelentős különbségek vannak, még szembetűnőbb a különbség a városok vonzáskörében lévő nagy, erős falvak, és a peremvidéki, elnéptelenedő kis közösségek esetében. Az eldugottság miatt hagyományőrzőbbek, ugyanakkor az elvándorlás, elöregedés miatt belengi őket egyfajta rezignáció. Ezt az állapotot ábrázolom, gyakorta részletekbe menő, realista leírásokkal, némi szociografikus ízzel. A sztori, amibe mindez be van csomagolva, már nem feltétlenül realista: hogy a problémahelyzeteket jobban kiemeljem, olykor a túlzás, felnagyítás eszközével éltem.

– Hogyan lett anti-Ábel Desági Antiból? Ezzel a koncepcióval fogtál neki az írásnak, vagy egyszerűen csak volt a fejedben egy sztori, s miközben írtad, lassacskán anti-Ábel lett a főhősből?

– Is-is. Volt a fejemben egy sztori egy anti-Ábel figuráról. Ő egyfelől a melldöngető székelykedés megtestesítője, aki egy zsebben hordja a bicskát a mobillal, aki szerint az asszony nem ember stb., másfelől egy világban eltévedt, önmagát kereső figura, aki, idézem: „hosszú ideig abban a hitben élt, hogy amiről nem beszél, nem is létezik; lassan kezdte megérteni, hogy minél inkább nem beszél róla, annál inkább élteti, s hogy egész eddigi élete jószerével egy ilyen nem-beszélés, melynek terhét mindenféle pótcselekvéssel próbálja enyhíteni.” Tehát ráébred erre az önellentmondásra, melyből úgy próbál kikecmeregni, hogy új életet kezd falun, de rá kell jönnie, hogy a gondok ettől nem oldódnak meg, mert azok benne, illetve a családban vannak. Van tehát a regénynek egy ilyen magánéleti vonatkozása. Aztán ott vannak a kisközösségi problémák, amelyeknek illúzióromboló meglétével akkor szembesül Anti, amikor elmélyül a vidéki élet sűrűjében: alkoholizmus, elvándorlás, a székely élelmesség alantasabb variánsai – pl. falopás, „turistafejés”, stb. Egy átalakulóban lévő világot ábrázolok, egy „ántivilágot”, mely antivilág is – számos antihőssel.

– Ezek szerint tudatos alkotói szándék eredménye, hogy a regény egyértelműen pozitív hősei, legalábbis számomra, csupán Bíró János és Bíró Mariska, Anti „pótszülei”? 

– Ők az ellenpontok: a nyugodt, joviális, életszerető, sorsával, helyével elégedett ember megtestesítői. Igen, mert székelyből is van efféle – állapítja meg Anti –, és főként az idősebbek körében. A fiatalokban még túl sok a tűz, az egyszerre mindent akarás, lásd a regény figurái közül az örökösen ügyeskedő Nánás Gyurit, idősebb korukra valahogy megfontoltabbá és kiegyensúlyozottabbá válnak, olyan nyugodt erőt sugározva, mellyel képesek magukhoz vonzani még olyan izgága fiatalembereket is, mint Anti. Ő egyébként itt, falun jön rá, hogy ezért vonzódik az öregekhez. Mmég a székelységük is más, állapítja meg – és talán az övék az igazi, mert már sallangmentes.

Kérdésedre visszatérve, van még egy fontos pozitív figura, bár ő inkább epizódszereplő: Zakariás Erzsi néni, akitől esténként a tejet hozza Anti, aki mellett mindig megnyugszik a fakitermelő brigád egésznapos ugratása után. Rajtuk kívül tényleg nincs más egyértelműen pozitív szereplő, és ez nem véletlen: célom a problematizálás, ezért olyan embertípusokat alkottam meg, akik ezeket a problémákat megtestesítik.

– Mennyire autentikus a tájnyelv, amit a falubeliek a regényben beszélnek?

– Abszolút autentikus. A Keresztúr fiúszékre jellemző ö-ző nyelvjárásban beszéltetem szereplőimet, és elég sok a párbeszédes rész a könyvben. Mönyök a högyön, lábujjhögyön, hogy szaporábban lögyön. Ötödik osztályos koromig a Nyikó-menti Kiskadácsban laktam, jól ismerem tehát ezt a tájnyelvet, időnként, családom megrökönyödésére, most is használom, aztán néprajzosként is foglalkoztam e vidékkel. A kártyák ugyanakkor meg vannak keverve: szándékosan úgy raktam össze a képet, hogy ne lehessen ráismerni egy konkrét a falura, pl. katolikus vallásúnak írom le a települést, holott ebben a Keresztúr-környéki ö-ző körben nincs katolikus közösség. Több helyszín sajátosságai vannak összegyúrva, azt szeretettem volna, ha elvileg bárhol játszódhatna a Székelyföldön – amint följebb már kifejtettem: annak eldugottabb részein. És úgy tűnik, bejött, több olvasó jelezte, más-más tájegységből, hogy ez pont olyan, mint az ő faluja. De némi városábrázolás is van, annyi betájolással, hogy „megyeszékhely”. Hogy melyik…?

– Mekkora szerepe volt/van az irodalomnak, s itt elsősorban Tamási Áronra, Wass Albertre, Nyírő Józsere gondolok, a Székelyföldről kialakult vadromantikus képnek?

– Alapszerzői ők a székelységnek, ugyanakkor kicsit talán túl „bűbájos”, idealizált képet festenek a Székelyföldről. Műveik fontosak ma is, és ne feledkezzünk meg arról a történelmi kontextusról, amelyben megíródtak, hisz voltaképpen arra reflektálnak! Arra a Székelyföld-képre is szükség van, amit ők alkottak, mint ahogy arra az önkritikusabbra is, amit az én könyvem képvisel. Tamási feleselős párbeszédeinek nyomai az én könyvemben is fellelhetők – ha valamiben, ebben nem sokat változott a székely Tamási óta, szereti ugratni, „megdolgozni” embertársát. A nyelvi játék a témából adódó komorságot is oldja, nem tolja el a humor irányába, de hozzájárul ahhoz, hogy ne csak a „savanyú s szőlő”-érzéssel maradjon az olvasó. Amúgy nem kis kihívás olyan regényt megírni, és olvasni, amelynek főszereplőjével nem igazán lehet azonosulni, aki nem kimondottan szerethető figura…

– Zavaró számodra, hogy Magyarországról a Székelyföld kicsit olyannak tűnik, mint egy skanzen?

– Inkább az zavaró, hogy mi magunk olyan képet alakítunk ki magunkról Magyarország felé, hogy bűbájos Székelyföld meg édes Erdély, a tündérkert… Nem kétséges, sokféle jó folyamat is zajlik tájainkon, amelyekre büszkék lehetünk, ugyanakkor gátolhat a fejlődésben az, ha nem vagyunk hajlandók szembenézni hibáinkkal, gyengeségeinkkel. Én ez utóbbiakat is igyekeztem felvillantani könyvemben – nyilván, nem publicisztikáról beszélünk, nem dohogó odamondogatással, hanem történetek, karakterek révén. Úgy gondolom, nem hiányzik az empátia sem a könyvből, hisz én magam is székely volnék, vagy mi a szösz!, tehát nem ítélkezem, csak bemutatok. Nem, nem olyan értelemben…

Zsidó Ferenc 1976-ban született Székelyudvarhelyen. A Bukaresti Egyetemen diplomázott, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen doktorált. Tanárként, majd közéleti és irodalmi kiadványok szerkesztőjeként dolgozott. 2020 szeptembere óta a Székelyföld irodalmi folyóirat főszerkesztője. Első kötete, a Szalmatánc című regény 2002-ben jelent meg.  

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_Os8CxLFO_KUK_Webbanner_970x250_ANIM.gif
banner_9y4hN5Rx_KUK_Webbanner_728x90_ANIM.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?