Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Angyalosi Gergely Széchenyi- díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár és a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg a május elsején, életének 89. évében elhunyt Pomogáts Béla szintén Széchenyi-díjas íróról, irodalomtörténészről, irodalomkritikusról, a Magyar Írószövetség, az Illyés Alapítvány, az Anyanyelvi Konferencia, a Berzsenyi Társaság egykori elnökéről, aki nemcsak az irodalomtudományok doktora, számos könyv, tanulmány szerzője volt, hanem aktív közéleti szerepvállalóként megannyi társadalmi szervezetnek, így többek közt az Ötvenhatos Emlékbizottságnak is vezető tisztségviselője (szóvivője) volt. Utóbbinak, annak jogán, hogy az ’56-os forradalomban való részvételéért meghurcolták, majd internálással büntették.

A pályatárs visszatekintve a most körünkből végleg távozott intézményember nemzet-napszámos életpályájára és sokrétű munkásságára, úgy látja: „Ha Pomogáts Béla megszólalt, akkor mindig a józan ész jutott szóhoz, a különböző álláspontok közötti észszerű kompromisszumok türelmes és kitartó keresése, ugyanakkor pedig minden eszement szélsőség elutasítása.”

Amikor 2019 novemberében a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a barátok és tisztelők meghitt ünnepség keretében és egy, a Magyar Művészeti Akadémia kiadójánál megjelent emlékkönyvvel köszöntötték 85. születésnapján Pomogáts Bélát, akinek nevéhez több mint 160 általa írt vagy szerkesztett könyv fűződik, a rendezvényt levezető Bertha Zoltán irodalomtörténész a kötetek száma alapján is méltán nevezte a határokon túli magyar irodalom utazó nagykövetének címét rég kiérdemelt ünnepelt életművét „grandiózus kulturmissziónak”, alkotóját pedig „a magyar irodalomtörténet lelkiismeretének”.

Ugyanitt a Magyar Írószövetség akkori elnöke rámutatott arra, hogy Pomogáts Béla első könyve, az 1968-as Kuncz Aladár monográfiája, előrevetítette életművének egész irányát: a kisebbségbe kényszerült határon túli magyarság szolgálatát. Ő nemcsak a tudós irodalmárt, hanem volt elődjét is köszöntötte a jubilálóban, hiszen a rendszerváltozás után két cikluson át is betöltötte ezt a nem könnyű posztot. „Kívánjuk, hogy megalkuvást nem ismerő szellemi jelenlétét még sokáig élvezhessük!” – fogalmazott Szentmártoni János.

Sajnos ez a kívánság elhangzását követően mindössze három és fél év adatott meg, hogy Pomogáts Béla jelenlétének, intellektuális kisugárzásának örvendhessünk. Az utóbbi időben a fokozatosan romló egészségi állapota ezt már kevésbé tette érzékelhetővé, egyre kevesebbet publikált, el-elmaradt az olyan Kárpát-medencei rendezvényekről, ahonnan eddig majd’ soha se hiányzott, és az is bizonytalanná vált, hogy gazdag életművének legmonumentálisabb opusát, a Magyar irodalom Erdélyben címűt, melynek az 1918 és 1989 közötti időszakot átölelő három impozáns kötetét a csíkszerdai Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2008-tól kezdődően kiadta, vajon be tudja-e fejezni azzal az elmúlt bő három évtizedet bemutató negyedik kötettel, aminek elkészítése egy interjúja tanúsága szerint szívügye volt és kiadását lelkesen tervezte.

Aztán május elsején, amiről a maszol is hírt adott sajnos végleg eldőlt, hogy a transzilván magyar literatúra eddigi legátfogóbb monográfiája torzó marad, hacsak egy avatott pályatárs felhasználva a minden bizonnyal előrehaladott állapotban levő kéziratát nem vállalkozik arra, hogy az eddig megjelent 1812 nagyalakú könyvoldalnyi megjelent egyedülálló teljesítményt kiegészítve, azt teljessé tegye.

Jómagam bevallom, és ez talán megbocsátható lesz az olvasóim számára, hogy elfogult vagyok az általam tisztelt, nagyra becsült és szeretett Pomogáts Bélával szemben. Szubjektivitásomra haladéktalanul magyarázatot is adok.

Vele először 46 évvel ezelőtt, mint a vendégszeretetéről messze földön is ismert és a Securitatét is beleértve, sokfelé számon tartott szüleim, a bonchidai református lelkipásztor és felesége egyik alkalmi látogatójával találkoztam először (a többszáz bejegyzést megörökítő 1949-től vezetett családi vendégkönyvünk tanúsága szerint 1977. augusztus 4-én keresett fel bennünket Pomogáts Béla először a parókián), majd az akkori ismeretség ’89 után a sors kegyelméből szintet lépett és utóbb barátsággá nemesedett. Ennek állomásait előbb a gyakori erdélyi együttlétek, a közös utazások, az ezeken folytatott mindig élményt adó beszélgetések jelentették, melyek köszönhetően a rá jellemző, humorral és anekdotákkal ötvözött történetei örökre emlékezetesek maradtak számomra, igazolva annak igazságát, amit ő maga is büszkén vallott: „Én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen.”

Tőle tudtam például meg azt is, hogy azért volt különleges a viszonya Antall Józseffel, mert nemcsak a piarista közös diákmúlt kötötte össze őket, hanem mindkettő ugyanazért tekintette példaképnek a nagyapáikat, amiért a két legfontosabb XV. kerületi utcanév is őrzi az emléküket. Ők, a Pomogátsé Bazsilla Nándor, az Antallé pedig Szűcs György voltak azok az egykori közösségi jótevők, akik a hajdanvolt jelentéktelen Pestújhely falut, azzá tették, amivé a XX. században válhatott.

Hadd idézzem fel ezt a nem mindennapi közös nagyapai mecenatúrát, abból az És mi tudjuk, ki is volt Pomogáts Béla? című nekrológból, amit most nekrológként Papp István történész közölt a Válasz Online-ban:

„Nélkülük nem lett volna olyanná a XV. kerület kanyargós sakktáblára emlékeztető része, ahogyan még ma is megismerhetjük csendes vasárnapi séták vagy lassú biciklizések alkalmával. Bezsilla Nándor, a váci kegyesrendi gimnáziumban tanult ügyvéd kezdeményezte, hogy parcellázzák fel ezt a vidéket, hogy módos polgári lakok, szépen ápolt kertek épülhessenek rajta, s így a városrész alapító atyái egyikét tiszteli benne. Véletlen, vagy a Gondviselés keze, de egy másik piarista öregdiák, Szűcs István, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium köztisztviselője – micsoda ódon csengésű szó! – járt közben, hogy a Pestújhely elemi népiskolát, óvodát és kaszinót kapjon. Őt is díszpolgárrá választották, s nem csupán egy utca, hanem Bezsilla Nándorhoz hasonlóan emlékfa tudatja a helyi római katolikus templom körüli parkban, mennyit tettek ők ketten, hogy élhető és virágzó közösség bontakozzon ki.”

És még valami, amiről itt szólnom kell ahhoz kapcsolódóan, ami szintén szívügye volt mindkettőnknek és bennünket még jobban összehozott, immár nemcsak Erdélyre, hanem az egész Kárpát-medencére kiterjedően. Ez pedig az Illyés Alapítványban kifejtett közös munka volt, aminek Pomogáts Béla az elnöke, jómagam pedig, mint egykori köztisztviselő, hivatalból partnere voltam, és amelyet a Gyurcsány-éra rombolásban felettébb járatos úgymond „nemzetpolitikai reformerei” az egykorvolt Határon Túli Magyarok Hivatalával együtt, mert szúrta a szeműket, együtt kivégzésre ítéltek. Az elsősorban Törzsök Erika és Gémesi Ferenc nevéhez köthető megszüntetés kapcsán érdemes felidéznem Pomogáts Bélának egy, a kolozsvári Helikon számára adott sok évvel ezelőtti interjúbeli véleményét. Teszem ezt azért is, mert az akkori szavai a ma számára is megszívlelendő tanulságokkal szolgálnak:

„Számomra is nagyon fájdalmas volt az Illyés Közalapítvány felszámolása. Igen lelkiismeretesen dolgoztunk, és komoly segítséget tudtunk adni a kisebbségi magyar kulturális intézményeknek, társadalmi szervezeteknek és egyházaknak. Nagy értéke volt az alapítványnak, hogy a támogatásokat nem a politikai hatalom, hanem egy pártok felett kialakult konszenzus ítélte meg. Az Illyés Közalapítvány tapasztalatait fel lehetne használni a jelenben is, azonban úgy látom, hogy ez ma a legkevésbé sem foglalkoztatja a politikai életet.”

Mindezek után lássuk Angyalosi Gergely búcsúzását a magyar irodalomtörténet lelkiismeretétől, melyet tegnapelőtt tett közzé az Élet és irodalomban.

„Azt hiszem, reménytelen vállalkozás lenne, ha (akár csak vázlatosan) ismertetni próbálnám Pomogáts Béla életművét.” – indítja a most eltávozotthoz fűződő személyes emlékeit is felidéző írását a pályatárs, aki egykor kollégaként ismerte meg őt az Irodalomtudományi Intézetben. Ezt követően magyarázattal is szolgál arra, hogy számára miért tűnne a lehetetlen ostromának, ha most, a gyász pillanataiban életművének értékelésével próbálkozna:

„Nem csupán azért, mert ő volt magasan a legtermékenyebb magyar irodalomtörténész, kritikus, irodalmi és kulturális publicista. De képtelenség volna azért is, mert ez az életmű nagyon sokrétű, és mindegyik rétegére más-más szempontot kellene alkalmazni ahhoz, hogy a legfontosabb műveket kiemelhessük. Írómonográfiáit az én generációm már egyetemistaként forgatta; és arra is abban az időszakban, vagyis a hetvenes évek elején szoktunk rá, hogy a határokon túli magyar irodalom problémáinak megismeréséhez első lépésként valamelyik Pomogáts-kötetet kell leemelnünk a polcról. Úgy emlékszem, hogy ha megláttam egy cikkét a napisajtóban, mindig elolvastam, ugyanis kedveltem az írásai hangvételét: a visszafogottságot, a racionális, jól követhető érvelést, minden stilisztikai extravaganciától való tartózkodást. Ha Pomogáts Béla megszólalt, akkor mindig a józan ész jutott szóhoz, a különböző álláspontok közötti észszerű kompromisszumok türelmes és kitartó keresése, ugyanakkor pedig minden eszement szélsőség elutasítása.”

Abban a születésnapi interjújában Pomogáts, melyet a Helikonnak adott, és amelyből már idéztem a kiváló irodalomtörténészünk némiképp csalódottan tekintett vissza írószövetségi elnökségének éveire, melyeket csak részben élt meg sikeresként. Úgy látta: „ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után”, hiszen nagy tervekkel és ésszerű programmal vállalta a mandátumát, de a tőle független külső körülmények nem tették lehetővé, hogy ezeket megvalósítsa. Mint mondotta akkor, „Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.”

Az írószövetségi egységet politikai indíttatásból sikerrel szétverők akciói késztették Pomogáts Bélát erre a keserű hangú számvetésre és ez okozhatta, hogy talán túl szigorúan ítélte meg elnökségének éveit. Angyalosi ezt az 1995–2001 közötti szerepvállalást lényegesen kedvezőbben ítéli meg, mint maga az érintett, hiszen szókérését így folytatja:

„Ezért aztán egy kicsit sem lepett meg, hogy olyan kiválóan funkcionált 1995 és 2001 között írószövetségi elnökként. Megkockáztatom, hogy ennek a szervezetnek ő volt a legrátermettebb vezetője. Visszatekintve azokra az időkre, szinte megtestesítette az utolsó, később persze illuzórikusnak bizonyult reményt arra nézvést, hogy sikerülhet egy alakulatban együtt tartani a magyar szellemi életnek ezt a többihez hasonlatosan rendkívüli mértékben barázdált és belső konfliktusoktól feszített szegmensét. Pomogáts volt az utolsó, aki még joggal próbálkozhatott ezzel a feladattal, s aki a megfelelő időpontban, sikereket is elkönyvelve vonulhatott vissza ebből a funkcióból.

Egyedülálló volt abban is, hogy nem volt szüksége valamilyen kinevezésre vagy megválasztott tisztségre, hogy egyszemélyes intézményként funkcionáljon nemcsak Magyarországon, hanem az egész régióban. Mindenütt, ahol a magyar kultúrának bármilyen nyoma maradt. Kívülről szemlélve szinte megmagyarázhatatlan volt a munkabírása; néha az lehetett az érzésünk, hogy több alteregóval kell rendelkeznie, hiszen mindenütt kvázi egyszerre van jelen. Sokan és sokszor voltunk haszonélvezői ennek az elképesztően intenzív és szerteágazó kulturális nagyköveti tevékenységnek.”

Hadd tegyem ehhez hozzá, ami szintén az írószövetségi elnök, Pomogáts Béla elvitathatatlan személyes érdeme. Az ő elnöksége alatt indult meg a határon túli írószervezetek – így a Kárpátaljai Magyar Írók Társasága, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Bornemisza Péter Társaság – az Ausztriai Magyar Írók Munkaközössége, Szlovéniai Magyar Írók Társasága, Vajdasági Magyar Írók Egyesülete – csatlakozása a Magyar Írószövetséghez. Korábban mások mellett elsősorban Czine Mihály irodalomtörténész és Csoóri Sándor költő, író ambicionálta ezt az elképzelést, de Pomogátsnak sikerült is a terv megvalósítása.

Angyalosi Gergely tisztelgő emlékezésének a záró passzusa a leginkább szubjektív hangvételű. Ebben nemcsak az egykori ideális munkahelyi elöljárójának elvitathatatlan érdemeit idézi meg, hanem mindenekelőtt azt a kivételes és bölcs személyiséget, akinél a tudás, a szakmaiság tisztelete és az elkötelezettség mindennél előbbre való volt, és aki ezekkel az erényekkel felvértezve utóbb egyszemélyes intéményemberként lett legnagyobb értékőrzője és értékfelmutatója a határon túli magyar literatúrának.

„A sokféle Pomogáts Béla közül azonban számomra (talán érthető módon) az Irodalomtudományi Intézet osztályvezetője, majd igazgatóhelyettese volt talán a legfontosabb. Nem is elsősorban főnökként, bár annak is ideális volt. Mindig ugyanazzal a mélységes jóindulattal és öniróniával kezelte az adminisztratív funkcióból adódó feladatait, mint amikor pusztán kollégák voltunk. Kiemelhetném valóban enciklopédikus tudását, hiszen nagy szerencse egy olyan tudós társaságában tevékenykedni, aki bizonyos területeknek egyértelműen a legjobb ismerője, akihez bármikor felvilágosításért lehetett fordulni egyes témakörökben. Ezúttal azonban inkább az emberi jelenlétének a minőségét szeretném hangsúlyozni. Az idősebb intézeti kollégákon, köztük mindenekelőtt Pomogáts Bélán jóformán egyáltalán nem éreztem az Esterházy által ironikusan prózapoétikai szervezőelvként működtetett „öncenzúrát”, amelynek tudatosan vagy öntudatlanul majdnem mindnyájan alávetettük magunkat egy bizonyos mértékig.

Vállalva annak esélyét, hogy egy kicsit elvetem a sulykot, megkockáztatnám a kijelentést, hogy itt a fejekben többé-kevésbé már akkor megtörtént a rendszerváltás, amikor annak a politikai realitása még egyáltalán nem látszott. Nem kevés humorérzékre, sőt némi egészséges cinizmusra is szükség volt ahhoz, hogy az ebből adódó kettős tudatot megélhesse az ember. Humorérzék tekintetében pedig egyértelműen Béla volt az intézeti listavezető, pedig hát ez igazán színvonalas mezőnyt jelentett.  A veszteséget, amely az eltávozásával ért bennünket, így tudnám megfogalmazni: ma még inkább szükségünk volna a jelenlétére és a szabadságnak arra a fuvallatára, amely a Pomogáts-féle humorban megnyilvánult.”