Ritka az olyan alkotói életút, amelyben a közgazdasági racionalitás, a hagyományőrzés és a határtalan kreativitás ennyire magától értetődő harmonikus egységgé forr össze. Nagyszalontáról indulva, Békés megyei kitérőkön és neves budapesti művészeti egyetemeken át vezetett az az út, amelynek során a gyermekkori varrógépzúgás emléke prémium kategóriás, nemzetközileg is elismert divattervezői márkává érett. Varga Rákhel textil- és divattervező művész egyedi alkotásai nem követik a tömegdivat diktálta tempót: táskái a fa, a bőr és a műgyanta Európában egyedülálló ötvözetéből születnek, miközben ruhái a klasszikus eleganciát ötvözik a merész extravaganciával. Vizsgamunka-kollekcióját pedig nemcsak a művészet, hanem a saját családfája is ihlette, hiszen Arany János egyenes ági leszármazottjaként a Vörös Rébék balladájának szimbólumait öltöztette hordható alkotásokba – elnyerve velük a londoni nemzetközi alkotói verseny elismerését is. A riporter és az interjúalany gyermekkori ismerősök, innen ered a változatlanul hagyott közvetlen hangnem.

– Büszke szalontaiként, bár életvitelszerűen már egy ideje nem élsz otthon, mégis sűrűn jársz haza. Hogyan alakult az életed, miként jutottál el Nagyszalontáról a legkülönfélébb kitérőkön át a divattervezői pályáig, és hol tartasz most ezen az úton?

– 2002-ben költöztem el Nagyszalontáról, közvetlenül az érettségi után. Először a magyarországi Gyulán telepedtem le, ott kezdtem el Békéscsabára járni egy banki-pénzügyi ügyintézői iskolába. Ezután mentünk tovább: elköltöztünk Telekgerendásra, és jelenleg is főképp ott élek. Ez egy Békés megyei kistelepülés. Közben Békéscsabán megszereztem a közgazdász diplomámat, és az évek során különféle közép- és felsővezetői pozíciókban dolgoztam.

A sok adminisztratív munka mellett viszont mindig fúrta az oldalamat a kíváncsiság: kerestem azt a kreatív tevékenységet, amit hobbiszinten, kétkezi munkaként tudnék űzni. Így kezdtem el workshopokra járni, és mondhatom, hogy tulajdonképpen ezek alapozták meg az egész későbbi pályámat. Tanultam festészetet, epoxizást, ékszerkészítést, ruhaipari tervezést és még sok minden mást.

A MOME ruhaipari workshopján a legalapvetőbb dolgokat sajátítottuk el, például a szabásminta-szerkesztést egy egyszerű ruhához, szoknyához vagy blúzhoz. Akkoriban már volt Nagyszalontán egy multibrand ruházati üzletem, amely outletként funkcionált, és a mindennapokban azt vettem észre, hogy vannak bizonyos darabok, amiket a hölgyek nagyon keresnek, de a meglévő kínálatból egyszerűen nem tudom beszerezni nekik. Tízéves korom óta tudok varrni – édesapám kárpitos, én pedig a műbőrök, bőrök és varrógépek világában nőttem fel, már gyermekként megtanultam bánni a pedálos varrógéppel. Arra jutottam, hogy ezt a meglévő gyakorlati alapomat érdemes lenne professzionális szintre emelni, hogy a saját boltomban ezt a hiányzó szegmenst is ki tudjam szolgálni.

– A gyakorlati tapasztalatod tehát már megvolt a gyermekkorod óta, de hogyan léptél tovább az amatőr alkotástól a szakmai szintű divattervezés felé?

– Ezután iratkoztam be a budapesti Mod’Art francia magánfőiskola másfél éves francia szabóképzésére, amit el is végeztem. Amikor már ez a tudás is a kezemben volt, plusz rengeteg táskakészítő kurzust kijártam a MOME-n, úgy éreztem, elérkezett az idő az egyetemi tanulmányokhoz. A mesterdiplomámat a Budapesti Metropolitan Egyetemen (METU) szereztem meg: ott tanultam két évig nappali tagozaton a divattervezést, így lettem okleveles textil- és divattervező művész.

Ez egy hosszú és küzdelmes út volt. Folyamatosan azt kutattam, mi az a kiegészítő tudás, ami még a divattervezéshez tartozik, de megkönnyíti a gyakorlati megvalósítást. A mai egyetemi képzések ugyanis főképp a koncepcionális tervezésről, a rajzolásról és a kísérletezésről szólnak, a kivitelezési rész egy mesterképzésen már nem igazán jelenik meg. Mivel nekem az alapvégzettségem közgazdász, rengeteg technikai és gyakorlati tudást kellett magamba szívnom ahhoz, hogy valóban minőségi, prémium darabokat adhassak ki a kezemből. Az általam megálmodott ruháimat magam varrom, nincsenek varrónőim, mint általában a tervezőknek, és a táskáimat is egytől egyig saját kézzel készítem.

– A tervezésben milyen irányzatokat képviselsz, és miben rejlik a táskáid, illetve a különleges anyagtársításaid Európában is egyedülálló varázsa?

– Sokféle irányzat létezik a divatban: a hétköznapi streetwear daraboktól a kézműves couture-ig. A Franciaországból indult haute couture lényege például az, hogy a ruhák 80 százalékban kézzel készülnek, és csak 20 százalékban használnak hozzájuk gépi technikát. Én a prêt-à-porter vonalat viszem a ruháimnál: ez magas minőségű, kézműves kidolgozású darabokat jelent, de szükség esetén sorozatgyártható formában.

A táskáim viszont teljesen egyediek, nem sorozatgyárthatók, és jelenleg Európában egyedülálló technológián alapulnak. Fából, epoxiból és bőrből készülnek. Nincs még senki, aki ezt másolná, leginkább azért, mert rendkívül nehéz és időigényes az előállítása. Egyetlen táska elkészítése pontosan 26 napomba kerül. A fát és a műgyantát is magam munkálom meg – a csiszolástól a polírozásán és lakkozásán át minden egyes lépést –, majd a bőrt igazítom a kész szerkezethez. A száradási és kötési idők miatt telik el szinte egy egész hónap.

A fa a táska merev vázát adja: az oldalakban vagy az előlapokban használom, majd bevonom bőrrel. Ez biztosítja a stabilitást és a tartósságot, miközben a konstrukció úgy van kitalálva, hogy kényelmes viselet maradjon, könnyű záródással. Az epoxi műgyanta pedig a dekorációért felel, és ez teszi a táskát olyan egyedivé, mint egy emberi ujjlenyomat. Nálunk például nincsen bőrhulladék, a műhelyben a legkisebb maradékot is felvágjuk, és beöntjük a műgyantába. Ez egy varázslatos 3D-s hatást és mélységet ad az anyagnak. A fénytörések és a színek keveredése miatt sokszor olyan, mint egy űrbéli égkép vagy egy tengerparti látvány. Úgy tudod viselni, mint egy hordható művészeti alkotást.

A táska méretét és formáját előre meg tudom tervezni, de az epoxi a kötési idő alatt önálló életet él: a pigmentek elmozdulnak, így az, hogy mi sejlik fel a felületen, még számomra is nagy rejtély és varázslat. Az elkészült epoxilaphoz választom ki utólag a passzoló bőröket textúrában és árnyalatban. Bár a saját ruhatáramban visszafogottabb vagyok, a táskáknál imádom az extravaganciát és a harsány színeket: a neonzöldet, a mélykékeket, a magentát vagy a pinket. Szeretem a színpaletta látszólag ellenkező oldalait párosítani.

– Miközben a táskáknál a szokatlan anyagpárosításoké és a merész színeké a főszerep, hogyan jelenik meg ez az egyediség a ruhakollekcióidban és az általad alkalmazott különleges technikákban?

– A ruháimnál a klasszikus elegancia keveredik az extravaganciával. Készítek egyedi megrendeléseket is: van olyan ruhám, aminek a díszítését 800 órán át gyöngyöztem és csipkéztem kézzel. A csipkekészítés amúgy egy kihalófélben lévő mesterség, amit sajnos már alig tanítanak, pedig fantasztikus érték.

Ugyanígy a METU-n direkt Passap gépen tanultam meg kötni. Ez egy gépben elvégzett kézi kötés két tűágyon, lyukkártyás mintavezérléssel – hasonlóan a régi Zsuzsi kötőgépekhez, csak ipari kivitelben. Ez a tudás teljesen eltűnőben van, Magyarországon mindössze három-négy olyan műhely maradt, amely képes erre. Pedig a minőségi pamut- és kasmírfonalakból készült kötött áru tartósságban és értékben ég és föld a fast fashion poliészter tömegárujához képest. Ráadásul ma egy jó minőségű fonal ára 80–100 euró kilogrammonként, ami nem is elegendő egy pulóverhez mondjuk, így az alapanyag önmagában is drága. Szomorú látni, hogy miközben az import fonalakért vagyonokat fizetünk, Magyarországon a megnyírt birkagyapjú veszélyes hulladéknak számít, és feldolgozás helyett elégetik vagy talajtakarásra használják…

Ami a felhasznált bőröket illeti: marha-, kecske- és sertésbőrrel egyaránt dolgozom. A sertésbőrt finom szerkezete miatt bélésként használom, míg a kecskebőr puha, selymes anyaga miatt kiváló ruházati alapanyag, bár táskaként kényesebb, vigyázni kell rá. A marhabőr ezzel szemben rendkívül strapabíró, örök életű választás. A textíliáknál a jó tartású nemes anyagokat – taftot, düseszt, selymet és szatént – kedvelem, mert ezekből gyönyörű 3D-s formákat, szirmokat és struktúrákat lehet építeni.

– Különleges szálak fűznek a szülővárosodhoz és a magyar irodalomhoz is: családfakutatásod során kiderült, hogy Arany János egyenes ági leszármazottja vagy. Hogyan ihlette ez az örökség és a Vörös Rébék balladája a nemzetközileg is elismert diplomamunkádat?

– Anyukámat Arany Irénnek, a nagypapámat Arany Lászlónak hívták, de édesanyám mindig azt mondta, hogy mi nem „azok” az Aranyok vagyunk. Aztán elkezdtem kutatni a családfámat, és a nagyszalontai anyakönyvi hivatalban megtaláltam a hiányzó láncszemet. Arany János édesapjának ágáról származunk: Arany Julianna a férje halála után két évvel szült egy gyermeket, akit az apai név hiányában „Arany Julianna fattya” néven anyakönyveztek. Így. Ő vitte tovább az Arany család ezen ágát, aminek az egyenes ági leszármazottja vagyok.

Amikor ez bizonyossá vált, a diplomamunkámban a női ágon és az Arany családban jelen lévő transzgenerációs traumákat kezdtem vizsgálni. Arany balladái közül a Vörös Rébék ragadott meg a legjobban: egy szerelmi kötés és egy mondvacsinált vád alapján sütik rá a főhősnőre, hogy boszorkány, és ez a megbélyegzés az egész életét megnyomorítja.

Digitálisan megszereztem Arany János eredeti kéziratát az Országos Széchényi Könyvtárból, és feltűnt, hogy a kézírásunk cizellálása nagyon hasonló. A kéziratból kiválasztottam a „Hess” feliratot, és négyzetrácsos papíron pontról pontra kipixeleztem. Önmagában csak a minta kiszámítása három hónapot vett igénybe! Ezt a feliratot, valamint a ballada szimbólumait – a hollót, a tollat, a pallót és a rózsát – kötöttem bele egy egyedi Passap-kabátba és harisnyákba. A fehérből feketébe átmenő árnyalatokkal azt szimbolizáltam, ahogy a tiszta emberi életet elborítják a társadalmi sztereotípiák. Anyukám pedig autodidakta festő volt; az ő egyik falusi tájképsorozatának képi világát és a tradicionális keresztszemes hímzést is beemeltem a kollekcióba.

Ezzel a diplomamunkámmal jelentkeztem a London International Creative Competition-re, ahol mintegy 70 ezer pályázatból bekerültem a legjobb öt közé, azaz shortlisted elismerést kaptam. A Patronage 99 pályázaton megnyertem a fődíjat, bekerültem a Glamour magazinba, és a Glamour Woman of the Year gálán én öltöztethettem a nagyváradi származású Stana Alexandrát. Hatalmas élmény volt, hogy a szakmában – például a szintén váradi Kiss Márk tervezővel – nem rivalizálást, hanem baráti támogatást tapasztaltam.

Majdnem 40 éves voltam, amikor erre a pályára léptem, de a példám mutatja, hogy soha nem késő megvalósítani önmagunkat. Azokat a célokat, amiket annak idején kitűztem, már fényévekre túlszárnyaltam. Dolgozom filmekben és show-műsorokban – legutóbb angyalszárnyak készítésére kért fel egy mozifilmes produkció –, és olyan ismert művészeknek készítek egyedi darabokat, mint Horányi Juli vagy Hargitai Bea. A célom most az, hogy külföldön is megismertessem a márkámat, mert a nyugat-európai felvevőpiac különösen nyitott a kézműves luxusra.

– Miért félünk a színektől a mindennapokban, hogyan formálhatja a vásárlói tudatosságot a kézműves értékek megbecsülése, és miként kapcsolódik ehhez a legújabb szalontai projekted, az Arany Kávézó?

– Nyugat-Európában az utcán sétálva rengeteg színesen öltözött embert látni, nálunk viszont szinte mindenki sötét színekbe – feketébe, szürkébe, barna árnyalatokba – burkolózik. Félünk a színektől, mert tartunk a külvilág megítélésétől, miközben a 80-as és 90-es években kifejezetten színesen öltözködtünk. Ezen a beragadt népléleken és a fast fashion környezetszennyező tömegtermelésén csak tudatos edukációval lehet változtatni: megértetni az emberekkel, hogy a néhány hordás után szemétbe kerülő szintetikus ruhák helyett a helyi kézműveseket és a fenntartható minőséget érdemes támogatni.

Ez az edukációs szándék és a szülővárosom iránti tisztelet hívta életre a legújabb projektemet. Májusban láttam egy hirdetést, hogy a szalontai Arany János Emlékmúzeum udvarában lévő helyiség kiadó. A felmenőim iránti lelki kötődés miatt kibéreltem, és június 26-án megnyitottuk az Arany Kávézót.

A belső teret teljesen felújítottuk: édesapámmal felvásároltuk a környék és Magyarország régi varrógéplábait, ezek adják az asztalok alapját, a lapjuk pedig rusztikus kábeldobokból készült. A helyiség egyszerre idézi a divattervezést, a kávékultúrát és a szalontai hagyományokat. A téli időszakban varró- és táskakészítő workshopokat fogok itt tartani a helyieknek, hogy saját kezűleg tapasztalhassák meg az alkotás örömét, és megértsék, mennyi munka van egyetlen kézműves tárgy mögött.