A bezártságban a könyv jelentette az ablakot a világra – mondta Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere a 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján. Nekem is hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor a feleségem nagy izgalommal szervezte már, hogy melyik programon vegyünk részt, ha már lehetőség nyílik arra, hogy a járvány miatti többszöri elhalasztás után végre ismét könyvek és szerzőik között lehet gyönyörködni a kínálatban.

Dögunalmas lehet könyvesboltokba, könyvhetekre járni, gondolhatják egyesek, mások viszont kifejezetten kikapcsolódásként és szórakozásként tekintenek az ilyen alkalmakra. A feleségem és én inkább az utóbbi csoportba tartozunk, bár mi is úgy érezzük sokszor, hogy igaz ránk a 38 ezer tagot számláló könyves Facebook-csoport nevében szereplő kijelentés: „nincs időm olvasni”. Mert aki szeret olvasni, az gyakran érezheti azt, hogy sosincs elég ideje az olvasásra, nincs annyi, amennyit ő szeretne rászánni. És ez sok mindent elárul. Egyfelől azt hiszem, hogy az olvasás is függőséget tud okozni, így a könyvfalók könnyen érezhetik azt, amit az alkoholista, ha nem jut megfelelő mennyiségű italhoz. Másrészt az olvasásba menekülés lehet elbújás is a valóság kihívásai elől, az olvasott történet ugyanis bármennyire mozgalmas, örömökkel, sikerekkel, netán traumákkal és szenvedéssel teli, amikor az ember leteszi a könyvet, és így a történetet a kezéből, az hirtelen nem válik valósággá, nem kell vele megküzdeni.

Mindezen „veszélyek” ellenére a könyvolvasás valóban ablakot nyit a világra. Az újabb neurológiai kutatások szerint a jó könyv áthuzalozza az agyunkat, sajátos agyi áramkörök jönnek létre. Egy-egy szépirodalmi alkotás elolvasása, azáltal, hogy az ember képzelőerejét, logikáját, kíváncsiságát a történet és a szereplők megértésére, a cselekmény kikövetkeztetésére használja, egyben az empátiás készségei is javulnak, könnyebben megérti embertársait a valóságban is. Korábban már kimutatták, hogy az ember gyorsabban képes megtanulni egy zongoradarabot, ha csupán fejben gyakorolja, majd utána zongorán is kezd gyakorolni, mint azok, akik fejben előtte nem „gyakoroltak”. Ennek az analógiájára belátható, hogy az olvasó ember a könyvekből sajátos élethelyzetekre adott sajátos válaszokkal találkozik, és ezeket a tudásokat könnyedén beépítheti akár saját életébe is, annak ellenére is, hogy a könyv olvasásakor nem a „saját tapasztalatait” raktározta el az elméjében.

A járványban, amikor az emberek kényszerűségből jóformán a négy fal közé szorultak, „valódi” kiszabadulást jelenthetett egy-egy könyv világának a megélése, ami az emberi kapcsolatok szűkében is gazdagíthatott bennünket. A mostani könyvhét pedig egy másfajta nyitást vetít előre, azt a reményt hordozza magában, hogy végre újból a személyes kapcsolatok, a találkozások, a társadalmi események kerülhetnek előtérbe, amire már oly régóta vágynak az emberek.

Mondják, hogy ma már nem olvasnak az emberek, de ezzel a korábbi doktori irányítóm nyomán nem értek egyet: többet olvasunk, mint valaha, folyamatosan írott szóval találkozunk az utcán plakátok formájában, az üzletben a termékek keresése közben, az okostelefonon görgetve a közösségi oldalak hírfolyamát… A kérdés tehát inkább nem abban áll, hogy olvasunk-e vagy sem, sokkal inkább abban, hogy mit és hogyan olvasunk. Az elmélyült olvasást, amit egy regény, egy hosszabb mű elolvasása igényel, felváltotta a folyamatosan, témáról témára ugráló gyorsolvasás, amikor már nincs idő az egyes szövegek elmélyült végiggondolására, mert már az újabb írások követelik a figyelmünket. Ezzel eltűnik a szövegek közötti koherencia, információszilánkok, címtöredékek ragadnak meg csupán az agyunkban. Mert meggyőződésem, hogy egy részük bizonyosan megragad, és ezek is plasztikusan formálják az agyunk szerkezetét. De hogy ez a folyamatos ugráló figyelem hová fog vezetni, azt megtippelni sem tudom.

Meg kell tanulnunk jól olvasni, ezáltal magunkat és a környezetünket is jobb irányba formálhatjuk.