Hogyan zajlik a jövendő testnevelő tanárok felkészítése? Mi lesz az online oktatás hosszú távú hatása? Milyen sporttal és hány éves kortól érdemes megismertetni a gyereket? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Vizi Sándortól, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanársegédjétől, aki a labdajátékok fortélyaiba vezeti be a Sport és Testnevelési Karon tanuló jövendő testnevelő tanárokat.   

A Babes-Bolyai Tudományegyetem Testnevelés és Sport karán oktatsz. Mit is egészen konkrétan?

Asszisztensi minőségben kosárlabdát és kézilabdát a saját diákjainknak, illetve fitneszt és testnevelésórát tartok a BBTE más karairól érkező egyetemistáknak.

A kettő között nagy különbség van, teljesen más típusú óratervvel készülsz rájuk?

A kettőnek semmi köze egymáshoz. Az egyik egy kis mozgás, egy egyszerű testnevelésóra, a másik sokkal komolyabb. A sportszakosokat meg kell tanítani arra, hogy tanítani tudjanak. Elsősorban a magyar tagozaton, de vannak, voltak román csoportjaim is.

Ahhoz, hogy megértsük az összefüggéseket, szerintem tavaly elhunyt édesapádtól kell elindulnunk. Vizi Imre egy fogalom volt Kolozsváron. Válogatott szintű kosárlabdázóként és matematikatanárként, iskolaigazgatóként alkotott maradandót, sokáig a kettőt párhuzamosan csinálta. Sport és oktatás. Mennyire határozta meg ez a két dolog gyerekkorodat? Mondhatjuk, hogy predesztinálva voltál jelenlegi pályádra?

Sorsdöntő volt a szerepe. Engem két dolog érdekelt gyerekkoromban, a matematika és a sport, az a két terület, amelyen édesapám is mozgott. De soha nem erőltette egyiket sem. Első diplomámat matematika-informatika szakon szereztem. Versenyszerűn jártam atletizálni, úszni, vízilabdázni, és csak utolsóként kosárlabdázni. Igaz, hogy ez utóbbit egyből a legmagasabb szinten kezdtem el, a román élvonalban.

Maradjunk egy pillanatra a sportok sorrendjénél. Szakemberként hogyan látod, milyen sorrendben kellene egy gyereket bevezetni a sportok világába? Futás, úszás, és esetleg utána a technikai sportok?

Nagyon sok szülő fordul hozzám azzal a kérdéssel, hogy mikor, melyik sportot kell/szabad/érdemes elkezdeni. Először is a gyereknek meg kell tanulnia helyesen járni. Sajnos nagyon sokan jönnek úgy egyetemre, hogy a járásukkal baj van. A szaladás, az úszás, a sízés mind nagyon fontosak, hiszen különböző közegekben történnek, és más-más fizikai adottságokat fejlesztenek. Ha ezek az alapok már megvannak, akkor ki lehet választani azt a sportot, amiben a gyerek tehetséges. Természetesen nem erőltetni.

Személy szerint nem rajongok a versenysportért, szerintem ideális lenne a versenysportot 23 éves kor körül abbahagyni, és az élet többi területére koncentrálni. Egy 35 éves koráig profiként sportoló személy fizikailag nagyon lehurbolja a szervezetét, és civil karrierlehetőségei is nagyon limitáltak, maximum edző lehet. Emellett mivel nem járt rendesen iskolába, hiányoznak az alapvető tanulási, gondolkodási készségei is.

Hány olyan esetet hallunk, hogy milliomos sportolók 1-2 éven belül tönkremennek, mert nem tudnak mit kezdeni az életükkel.

Pontosan. Statisztikák vannak arról, hogy az amerikai profi kosárlabda-bajnokságban (NBA) a játékosok 80 százaléka pár évvel visszavonulása után szó szerint koldusbotra kerül. Ez arra vezethető vissza, hogy nem jártak rendesen iskolába, és a civil életben szükséges készségekkel nem rendelkeznek. Ezért mondom azt, hogy a tanulást és a sportolást egyszerre, párhuzamosan kell űzni, mindkettő nagyon fontos, egyiket sem szabad elhanyagolni.

Beszéljünk egy kicsit az egyetemen végzett munkádról. Sportszakos diákjaid alapvetően honnan érkeznek?

Hetven százalékuk székelyföldi. Vannak olyan csoportjaim, ahol diákok zöme székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, vagy csíkszeredai, csak egy-két „betolakodó” kolozsvári hallgató van közöttük. Azt tapasztaltam: sokszor közösen döntik el a középiskolában, hogy sportszakra iratkoznak be, s emiatt alakulnak ki ezek a különös évfolyamok.

Milyen előképzéssel érkeznek a fiatalok a testnevelési karra?

Általános megállapításként elmondható nagyon lelkiismeretesek, ügyesek, de évről évre felkészületlenebb diákokat kapunk. Ez azzal magyarázható, hogy a mostani generációknak más prioritásaik vannak. Egyre kevesebben mennek ki az udvarra, a játszótérre „csak úgy”, és mondhatni észrevétlenül megtanulni egy sportot. De mi végezzük a feladatunkat, abból dolgozunk, amit kapunk.  

És a motivációjuk? Sportolók, akik edzői oklevelet is szeretnének? Vagy olyanok, akik kifejezetten a testnevelő tanári pályára készülnek?

Tíz százaléknál is kisebb azoknak az aránya, akik versenyszerű sportolókként iratkoznak be az egyetemre, a diákok zöme testnevelő tanár vagy edző szeretne lenni. Az viszont nagyon meglepő, hogy majdnem mindenkinek vannak hiánysportjaik. Ez alatt azt értem, hogy még általános műveltség szintjén sem ismernek egy-egy fontos sportágat. Például első éven kézilabdát tanítok. S amikor első órán végigkérdezem őket, akkor mondják, hogy soha nem láttak egy kézilabda mérkőzést, nem hogy labdát fogtak volna a kezükben. A sportegyetemen.

Immár egy éve online térbe költözött az oktatás. A testnevelési karon ez hogyan néz ki?

A szak specifikumából adódóan a képzés 80 százalékának gyakorlatinak kellene lennie. Az elméleti tudás is fontos, de alapvetően az a fontos, hogy végzőseink képesek legyenek megtanítani a gyerekeket kézilabdázni, kosárlabdázni, focizni. Ehhez pedig kell a gyakorlás, a személyes interakció a tanár és a diák között. Nem mondhatják majd testnevelés órán a gyerekeknek, hogy nem tudnak bemutatni egy fogást, egy trükköt, egy dobást, egy rúgás, mert koronavírus-járvány volt, amikor egyetemen tanították, és csak elméletileg tudják.

Az első oktatási napon, még tavaly októberben, hétfő reggel 8-tól két csoportomnak tartottam egy-egy 2 órás gyakorlati órát, de 12-kor jöttek, hogy az egyik tanárkollégám megfertőződött, és be kell zárni az egyetemet. Azóta minden online folyik.

Próbáljuk átadni, de nagyon nehéz. Gondoljuk csak végig, olyan testnevelő tanároknak fogunk diplomát adni, akik 3 éves alapképzésüknek lassan a felét online végezték. Ők fognak a gyerekeinknek testnevelés órát tartani. Ez nem okés. Minél hamarabb vissza kellene térnünk a pályákra, mert nagy hiányosságok lesznek. Főleg, hogy a legtöbb tantárgy féléves anyag, tehát, aki most volt például elsőéves, az úgy vizsgázott le kézilabdából, hogy egyszer nem fogott labdát a kezében és kosárlabdából úgy, hogy egyáltalán nem is látta a labdát.

Pedig különösen fontos szerep hárulna a testnevelő tanárokra a mai világban, amikor eluralkodott a szedentáris életmód. Nekik kellene megszerettetniük a mozgást, a sportot a gyerekekkel. Szentel-e arra külön figyelmet a BBTE testnevelési kara arra, hogy olyan végzősöket küldjön az iskolákba, akik a szakirányú tudásuk mellett pozitív kisugárzásukkal, példájukkal „felállítják a kanapéról” a gyerekeket?

A pandémia előtti időkben elég jól működtek a dolgok. Harmadévtől már be vannak dobva a mély vízbe. Órákat hallgatnak iskolákban gyakorló testnevelő tanároknál, lecketerveket készítenek, ők is testnevelés órát tartanak gyerekeknek. A legtöbben a szakmában maradnak, hacsak nem adódik egy jobb lehetőség más téren. De nagyon fontos lenne, hogy visszatérjünk a face-to-face tanításra, mert a mi egyetemünkön az online nem működik. Ahogy például az orvosin sem elég, hogy megtanulod az elméletet, látnod kell a beteget.

(Fotók: Vizi Sándor személyes archívuma)