Ráduly-Zörgő Éva megjárt három olimpiát, Európa Kupát és Universiadét nyert gerelyhajítóként. A kolozsvári atléta többszörös országos bajnok és csúcstartó volt, Balkán-bajnokságon és veterán Európa-bajnokságon is a dobogó legfelső fokára állhatott fel. Mindeközben elismert logopédussá és pszichológussá vált, ugyanakkor a sporttól sem távolodott el. Ezúttal a párizsi olimpia kapcsán kértük fel egy „időutazásra”.

– Kezdődik egy újabb olimpia, Párizsban gyűlt össze a sportélet krémje. Gyakran halljuk, hogy az ötkarikás játékokon való részvétel minden sportoló álma és célja. Ön három olimpián is részt vett (1972-ben Münchenben, 1976-ban Montreálban és 1980-ban Moszkvában). Hogyan élte meg ezeket?

– Igen, a három M-es olimpián. Az elsőn még ifiként vettem részt, az „Olimpiai körök”, program keretében, amelyet fiatal sportolók tapasztalatszerzése céljából hoztak létre. Bizonyos – mai kifejezéssel élve – „kvóta” megszerzésével lehetett a programba bekerülni. Én voltam a romániai atlétacsapat legfiatalabbja és saját rekordot elérve tizenkettedikként zártam a versenyt. A montrealira már a felnőtt csapat tagjaként utaztam ki és a jóval nagyobb elvárások ellenére csak a tízedik helyet értem el. Moszkvába éremesélyeskét érkeztem, de „fejben” nem sikerült a helyzetet jól kezelnem, ezért csupán hetedik lettem.

– Egy sportoló számára bizonyára minden olimpia egy picit más, de veszíthet-e a varázsából attól függően, hogy épp hányadik részvételt jelenti?

– Életkoromnál fogva és az eredmény tükrében is az első volt a legérdekesebb számomra. Nem éreztem a teljesítménykényszer nyomását és kíváncsian, érdeklődéssel szívtam magamba az új élményeket. A második, de főleg a harmadik olimpián inkább a teljesítményszorongás dominált, ami valamennyire beszűkítette a pozitív élmények tárházát.

– Ugye az olimpia alkalmával mondhatni egy fedél alatt laknak a sportolók, különböző sportágak és nemzetek képviselői, riválisok. Milyen az élet az olimpiai faluban?

– Pezseg és bábeli. Jönnek-mennek a médiából ismert, a világ minden tájáról érkező sportsztárok, akikre felnéznek az újoncok, és akik titkon egymást figyelgetik. Rengeteg szórakozási, kikapcsolódási lehetőség van. Vigyázni kell, hogy ez ne szippantson be annyira, hogy eltérítse a figyelmet arról, amiért az ember oda érkezett.

– Van-e kedvenc olimpiája és ha igen miért? Melyek azok a kedves emlékek, amelyek máig megmaradtak?

– Nyilván az első. Stresszmentesebb volt a másik kettőhöz viszonyítva és lazább volt olyan értelemben is, hogy még nem vezettek be olyan szigorú biztonsági szabályokat, eljárásokat, és ellenőrzéseket, mint a müncheni merénylet következményeként Montréalban és Moszkvában. Én Münchenben még a merénylet előtt versenyeztem és jöttem haza, ezért nem éltem át annak a borzalmát. Montréallal kapcsolatosan viszont kedves emlék, hogy mi csempésztünk be zsebeinkben és pólónk alatt az „éhezésen tartott” tornászlánykáknak az ebédlőből apró finomságokat, amiket ők aztán titokban boldogan elfogyasztottak.

Kapcsolódó

Remények a fények városában – fellobban a 33. olimpia lángja

A péntek esti rendhagyó megnyitóval hivatalosan is elkezdődik a párizsi nyári olimpia.

Párizs 2024 nyári olimpia esélyek

– A moszkvai olimpiára érem-esélyesként utazott el, de végül a hetedik helyen zárt. Korábban már elmondta, hogy ezt a túlmotiváltságnak tulajdonítja, de hogyan élte meg ezt akkor, nehéz volt-e feldolgozni? Felidézné-e nekünk azt a versenyidőszakot és az utóhatásait...

– Az okok visszavezethetőek a sznagovi edzőtábor idejére. Az edzőmmel, Nagy Péterrel együtt a hűvösebb, „nyugtatóbb” Brassó Poianara szerettünk volna menni, de a vezetőség nem egyezett bele, mert szinte naponta szemmel akartak tartani olimpia előtt és ezt a Bukarest-közeli Sznagovon tehették meg. Így jelenthették a főnökeiknek, hogy gyakran „járulnak hozzá” az olimpiai felkészítésemhez. Valójában csak a feszültségszintemet emelték az egekig. Mivel az előző eredményeim szerint reális elvárás volt az olimpiai érem, Moszkvában is mindenki folyton a győzelmemet emlegette. Annyira felstímolt, felpörgetett állapotba kerültem, hogy már aludni és enni sem tudtam rendesen. A döntőben aztán teljesen szétesett a mozgáskoordinációm. Annyira görcsösen akartam a győzelmet, hogy begörcsöltek az izmaim is és semmi nem úgy sikerült, ahogyan azt annak előtte bármikor könnyedén végrehajtottam volna.

Nem a fizikai felkészültséggel volt gond, hiszen olimpia után két héttel egy versenyen akkorát dobtam a gerellyel, amivel ezüstérmes lehettem volna Moszkvában.

A „csupán” hetedik helyet kemény traumaként, kudarcként éltem meg. Valósággal kiégve éreztem magam és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg sikerült megemésztenem, feldolgoznom.   

– És ha már túlmotiváltság. Pszichológusként és sportolóként jobban megérti a jelenséget és a veszélyeit. Mit tanácsol napjaink sportolóinak, hogy a túlmotiváltságot leküzdjék, vagy hogyan álljanak talpra egy esetleges kudarc után? Főleg, hogy napjainkban jobban ki vannak téve a sajtó és a közvélemény bírálatainak és elvárásainak.

– Ma már sok élvonalbeli sportoló kéri a pszichológusok segítségét, támogatását, hiszen ott, a versenyhelyzetben a fizikai felkészültséggel összhangban sokszor tényleg éppen a legjobban megfelelő döntések, a koncentráció és aktiválódási szint határozza meg az eredményt.

Egyénileg más-más módszerek és eljárások válhatnak be a pszichológiai felkészítésben, de a leggyakrabban a relaxációs technikákat, a mentális tréninget, stresszkezelési eljárásokat, az NLP-t (neurolongvisztikai programozás), sőt a technológia vívmányait kihasználva a biofeedbecket is alkalmazzák.

– Lehetősége lett volna az 1984-es Los Angelesi-i játékokra is kijutni, de ez végül nem sikerült.

– Edzőt váltottam, de ez sajnos csak az első periódusban hozott jó eredményeket (5. hely a világbajnokságon). Később az atlétikai szövetség nem megfelelő hozzáállása és az én kiújuló sérüléseim megakadályozták a kijutáshoz szükséges szint elérését.

– A moszkvai olimpia után született a fia, de visszatért az atlétikapályára. Mennyire nehéz újra formába lendülni és összeegyeztetni az anyaságot a versenysporttal.

– A fiam születése új energiákkal töltött fel. Három hónapos volt a kicsi, amikor újból elkezdtem az edzéseket és még abban az évben jó eredményeket értem el nemzetközi szinten. Az élvonalbeli sportolók közül most is több, egy vagy két gyermekes anyuka szerepel sikeresen a nagy nemzetközi versenyeken.

– Gyakran halljuk, hogy az olimpia túlmutat a sporton. Ön szerint miért ilyen különleges?

– Világesemény. Rengeteg sportág legjobbjai találkoznak és vesznek részt az olimpián és a médiának hála milliárdok követhetik képernyőn az eseményeket. Minden generáció számára értékes mintaként szolgálhat a látott sportszerűség, a küzdőszellem, a csapatkohézió, a győzelem és vereség esetén tanúsított viselkedés és sok fiatalt (és miért ne, szeniort is) motiválhat a sportolásra, versenyzésre.

– Változott-e az évek során az ötkarikás játékok megítélése, van-e társadalmi hatása, mint ahogyan azt szeretné, ha lenne?

– Nagyon sajnálom, hogy az olimpia nem lehet mindenkié, hogy bizonyos, főként politikai okok miatt már többször nem vehettek részt egyes országokból tehetséges, jól felkészült sportolók ezen az eseményen. Szerintem a sport és az olimpia a „fair play” zászlóvivője kellene hogy legyen, az esélyegyenlőség jelentős színtere.

– Az atlétikai világszövetség az, amelyik a sporttörténelemben elsőként pénzjutalmat kínál a párizsi játékok aranyérmeseinek. Mekkora plusz motivációt jelent az amúgy korántsem jelképes, 50 ezer dolláros díj?

– Az anyagi oldal nem elhanyagolható és erős motivációs tényező lehet, de nem ez a legfontosabb. A valóban értékes, élethossziglan dédelgetett „trófea” maga az olimpiai részvétel és főleg a jó helyezés, az érem, amire a pénzjutalom csupán rátesz egy lapáttal.

– Hogyan láttja a romániai – és ha követi akkor a magyarországi – atléták esélyeit a párizsi játékokon, mi az, amin változtatni kellene, hogy ismét olimpiai bajnokaink legyenek?

– A romániai atlétika sajnos nem szárnyal az utóbbi időben. Régebben a technikai próbák mellett (ugrások, dobások) a közép és hosszútávfutóink is gyakran taroltak a világversenyeken. Az idei olimpián női kalapácsdobásban, távolugrásban, férfi diszkoszvetésben és esetleg női hosszútávfutásban számíthatunk döntős helyezésekre. A 400 méteres síkfutásban a kolozsvári származású Miklós Andrea nagyot javított idén a saját rekordján, több nemzetközi versenyt megnyert és annak külön örülnénk, ha az olimpiai döntőbe is bekerülne.

A magyarországi atléták közül a kalapácsdobó Halász Bencének van reális éremesélye, ha fizikai és pszichikai formaidőzítése optimális lesz.

A magyar paralimpikonok közül több atléta térhet haza éremmel, akár a legfényesebbel is. Szorítunk nekik, hogy így legyen.

Itthon olimpiai bajnokaink akkor lehetnek, ha az ország sportstratégiája hatékonyabbá válik, nagyobb hangsúlyt kap az iskolai testnevelés és a tömegsport, ha több sportlétesítmény épül, ha államilag nagyobb támogatást kapnak (a focin kívül is) a sportklubok, edzők és sportolók, ha a szponzorizálási törvény az olimpiai sportágak irányába is motiválja a szponzorokat, ha a média is erőteljesebben bátorítja sportolásra a fiatalokat.