banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Szerelem, háború, kisvárosi korrupció - ezt láttuk a TIFF-en 4.

Megnéztük a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) versenyszekciójának magyar, litván és egyik román indulóját, és egyre kíváncsibbak vagyunk a zsűri szombat estére várható döntésére. Új adag filmajánlónkba egy szívhez szóló olasz-román-brit koprodukció is belefért.

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre 

„Nem tudom, lehet-e ezt szerelemnek nevezni, de velem ilyen még nem volt” – tárulkozik ki terapeutájának Vizy Márta (Stork Natasa) az életét felbolygató találkozásról. Azt érzi, egy New Jersey-ben tartott orvosi konferencián rátalált arra a férfire, aki neki úgy elég, ahogy van. Amerikában megbeszélik, mikor találkoznak legközelebb, telefonszámot sem cserélnek, így tennék még izgalmasabbá a viszontlátást. Hátrahagyva sikeres amerikai állását, Márta Budapestre költözik, hogy a férfival élhessen. Izgatottan rohan a találkozó előre megbeszélt helyszínére, de a Szabadság-híd pesti hídfőjénél hiába vár, a férfi nem jelenik meg. Kétségbeesésében felkeresi Dexler Jánost (Bodó Viktor), válaszokat vár tőle, de amikor rátalál, teljesen összeomlik: a férfi meglepődve zavarában annyit mond neki, most látja őt életében először.

Óriási sokk ez Mártának, de a nézőnek is, ebből a csapdából pedig nem sikerül a film végéig sem szabadulnunk. Annyira magányos lenne, hogy mindent csak elképzelt? Annyira vágyott rá, a szerelemre, a férfira, hogy addig épített fel magában minden részletet, míg ő maga is elhitte, hogy megtörtént? Mindent akart és a semmi jutott? Vagy pedig – mint Márta terapeutája egyik feltételezésében jelzi – képtelen szembenéznie azzal, hogy a szerelme átverte, mert ennél a kegyetlen igazságnál (?) még az is könnyebben feldolgozhatóbb a számára, ha szakember személyiségzavarral diagnosztizálja?

Közeli, nagyon személyes, gyönyörű képkockákkal mutatja meg nekünk a rendező ezt a nagyon furcsa dinamikájú kapcsolatot, Keresztes Gábor zenéje pedig csodálatosan illeszkedik minden intim momentumhoz. Egyfelől szinte szánalmat érezhetünk a nő iránt, aki egy férfi miatt – aki most fel sem ismeri – mindent feléget maga mögött, felmond jól menő amerikai állásából, és visszatér a magyar egészségügybe, sokkal silányabb körülmények közé, és meg kell küzdjön annak minden – Romániában is ismerősen csengő – rendszerszintű hiányosságával. Másfelől meg tényleg semmi bizonyosságot nem kap a néző afelől, hogy Márta elméjének szüleménye minden, vagy pedig János az, aki utólag megijedt, meggondolta magát, vagy pedig valamilyen furcsa hatalmi játszmával elhiteti az érte rajongó nővel, hogy eddig sosem hallott róla. A legvégén kissé sikerül feloldani a nézőben érlelődő feszültséget, de határozott választ arról, hogy amit látott, valóság volt vagy képzelet, a film nem ad. Horvát Lili filmje szép karriert futott be a nemzetközi porondon is, a 2021-es Oscar-díjra a legjobb nemzetközi játékfilm kategóriában jelölték. A magyar versenyfilmet már csak akkor vetítik a TIFF-en, ha díjat nyer, viszont várható a romániai mozikba. Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, r. Horvát Lili, magyar, 2020, 95’. (T. A.)

Nem jön már az árvíz (The Flood Won’t Come/Tvano Nebus)

„Mi a hideg? A meleg hiánya. És mi a sötétség? A fény hiánya. Na és a béke?” – kérdi a próféta külsejű rab. „Csak azt ne mondd, hogy a háború hiánya!” – hördül fel a professzornak szólított rab. Talán a Próféta inkább Istenről kívánt volna valami okosat válaszolni, de nem jutott már ideje rá, mert összeverték, majd pucéron a sötét erőben hagyták. A párbeszéd és ami utána következik mindössze két jelenet töredéke a Nem jön már az árvíz című litván háborúellenes kiáltvány-filmből, az Örményországban született Marat Sargsyan rendezésében. A kérdést megfordított előjellel újra felteszem a szöveg végén, írok egy lehetséges választ is a film megtekintését követő saját értelmezésemben, de előbb nézzük miről is szól a 95 perces alkotás.

Tömören: a háború gyilkos értelmetlenségéről. Bővebben: ugyanarról. Különösebb történet nem bontakozik ki, csupán apró jelenetek sorjáznak, de azokból viszont összeáll Sargsyan véleménye a fegyveres konfliktusokról általában. A központi figura az Ezredes, akit bosszant, hogy a Tábornok pokrócot és ruhát küld nekik a táborba, de élelmet és fegyvert nem. Valószínűleg azért nem, mert az Ezredes nem hajlandó átadni a rabokat, akiknek pedig a szerveit óhajtja kiműteni a hadigépezet. Hogy miért, nos annak egyetlen magyarázata csak szimbolikus lehet: ez nem műtét, hanem húshaszon, hogy az ember puszta ágyútöltelék egy háborúban, arctalan, múlttalan, jövőtlen, szerepe mindössze annyi, hogy felfogja a golyót. A golyót, amelynek hegyét az Ékszerész olyanra fűrészeli, hogy a testbe robbanva kinyíljon, mint egy műremek, alkothasson a halálból parányi ólomvirágot, szépet, kedveskét. A háborúnak idejét és helyét nem fedik fel, sem a konfliktusban résztvevő feleket, nincs tehát nemzetiség, haza, ok és kirobbanó pont. Csak a háború van, mely örök és egyetemleges, s a firtatást nem tűrő parancs. Nevek sincsenek, csak arcok, de azok nem fejeznek ki sokat. Egyetlen nemzeti és időben beazonosítható pont a kezdőjelenet, amikor a lisztes-havas allegorikusnak tetsző tájban a drón megérkezik egy japán krónikás mellé, aki bemondja kétszer egymásután: „Mindenki tudta, hogy a háborút elvesztettük. Mégis ledobták a bombát.” Sargsyan ezzel, és mindennel, virtuálissal, valóssal, a filmvégi, szürreálistól a realizmusig oda és vissza érvényes keretezéssel is egyet mond, de azt nagyon: nincs butább és kártékonyabb emberi cselekvés, mint a háború.

S végül tehát mi a háború? Az emberség hiánya, egyértelműen. Na és a rabság, ha már itt tartunk? Az a képzelet születésének csodás helye, a vallások boszorkánykonyhája – ezt is suttogja Sargsyan.  Tvano Nebus, r. Marat Sarsyan, litván, 2021, 95’. Versenyfilm, vetítik még csütörtökön, július 29-én 13 órától a Florin Piersic moziban. (F. Sz.)

Neidentificat

„Csatolt áruként” magánéleti problémáit is meg szeretné oldani a kisvárosi rendőrnyomozóként dolgozó Florin Iespas (Bogdan Farcaș), aki mesterien viszi a hátán Bogdan George Apetri Neidentificat című filmjét. A TIFF versenyszekciójának egyik román indulója a hazai valóságba – korrupció, nepotizmus, idegengyűlölet, meghasonulás – enged betekintést, de úgy hogy a világ minden táján érthetőek és értelmezhetőek a sémái.

Nehezen tudunk kiigazodni hősünkön, a film elején Florin buzgó, sőt túlbuzgó rendőr képzetét kelti, miközben a Piatra Neamț-i rendőrségen mindenki kerüli a munkát. Főnöke utasítását semmibe véve szenvedélyesen veti bele magát egy – első látásra – biztosítási csalásnak tűnő, viszont emberéletet is követelő gyújtogatásos ügy felgöngyölítésébe. Keményen, idegengyűlölő felhangoktól sem mentesen megszorongatja a roma származású Bănelt, aki „ideális” áldozatnak tűnik bonyolult/sátáni tervéhez.

Gonosz szándékai ellenére sem törhetünk kategorikusan pálcát Florin felett, összetett személyisége és magánélete kicsúszása miatt szánalommal vegyes felháborodással követjük „nyomozómunkáját”. A film végén derül ki, hogy ez, mármint a rendőri ténykedése tulajdonképpen az első pillanattól hátsó szándékok által vezérelt volt, és ez átírja, átértelmezi minden tettét, mondatát. Ami aztán számunkra, Romániában élő polgárok számára, még tragikusabbá teszi mindezt, az az, hogy a hatalmat megszemélyesítő főnöke hajlandó minden fölött szemet hunyni, hiszen a bűnbak „csak egy büdös cigány”.Bogdan George Apetri a New York-i Columbia Egyetem rendezői szakán tanít. Nem tudni, hogy oktatói munkája szívta-e el energiáját, és emiatt volt szüksége további tíz évre második filmje elkészítéséhez, de a Neidentificatra érdemes volt kivárni. Neidentificat, r. Bogdan George Apetri, román-lett-cseh koprodukció, 2020, 123’. Vetítik még csütörtökön, július 29-én 15:30-tól a Florin Piersic moziban. (MÁZS)

Nowhere Special

Forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzi Uberto Pasolini olasz gróf (!) a Nowhere Special című brit-olasz-román koprodukcióban készült, az idei Velencei Filmfesztiválon bemutatott, és a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra is elhozott filmet. Pasolini visszajáró vendég a kincses városban, két korábbi filmje (Machan és Csendélet) közönségdíjat nyert, egy évben pedig a zsűrinek is tagja volt.

A 4 éves fiát egyedül nevelő John (James Norton) élete legfontosabb döntését kell meghoznia azt követően, hogy megtudja, már csak pár hónapja van hátra. Miközben barátaik, szeretteik lábujjhegyen járnak körülöttük, a 35 éves ablakpucoló megpróbál minél normálisabb mindennapokat biztosítani Michaelnek, aki azért elkezdi érezni a ki nem mondottakat. Ahogy sorra látogatják a kisfiút örökbe fogadni akaró családokat, változik az apa-fia viszony is, a gyerek a fim végére „felkészül” az apja nélküli életre.

Pasolini úgy ültet el gombócot a néző torkában, hogy közben nem viszi el melodrámába a történetet. A film másik erőssége Marius Panduru operatőri munkája, a román szakember által komponált képek tökéletesen fonódnak össze az olasz rendező sztorijával. Egy dicsérő szót még megérdemel Daniel Lamont gyerekszínész, valamint az őt felkészítő csapat, egy pillanatig sem kérdőjelezzük meg a kisfiú bensőséges viszonyát filmbeli apjával, ami nélkül ez a történet hiteltelenné válna. A filmet kétszer vetítették a TIFF-en, de akinek nem volt alkalma megnézni a fesztivál alatt, hamarosan mozikban is megteheti. Nowhere Special, r. Uberto Pasolini, olasz-román-brit koprodukció, 2020, 96’. (MÁZS)

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

 

banner_y97vR58b_970x250.png

Kapcsolódók

Kimaradt?