Ma van Halloween ünnepe, amely napjainkban egyre hangsúlyosabb szerephez jut mifelénk is. A szóban forgó jeles alkalom a mai napig sok vitát eredményez mindenféle fórumon, elsősorban azzal kapcsolatosan, hogy milyen mértékben is van létjogosultsága nálunk egy, az angolszász világban, kelta gyökerekből eredeztethető ünnepnek.

Ellenzői gyakran azt az érvet hozzák fel, hogy a Halloween elsősorban a külsőségekre épül, spirituális jellege pedig majdnem vagy teljességgel hiányzik, ehelyett a giccs uralkodik ezen a napon, és mint ilyen, nem is kellene igazi ünnepként számontartani. A másik tábor erre azt szokta hangoztatni, hogy a dolog nem épp így áll, mert mégiscsak egy ősrégi kelta ünnepről beszélünk, amely az évszázadok során valóban módosult némileg külsőségeit illetően, de eredeti jelentése továbbra is tetten érhető, ha az ember kicsit jobban odafigyel. Nem kívánok most hosszas kultúrtörténeti fejtegetésbe bocsátkozni, ha az ember felüti a Wikipedia vonatkozó szócikkét, akkor átfogó leírást talál a Halloween ünnepének eredetéről, majd későbbi átalakulásáról, amely elsősorban az 1800-as évek közepén az Újvilágba kivándorló ír telepeseknek köszönhető. A lényeg, hogy a hiedelem szerint ma éjszaka a holtak szellemei visszatérnek a földre, az ilyenkor divatos mindenféle jelmez eredeti célja pedig az volt, hogy az emberek magukra öltve megtévesszék a szellemeket, elkerülve ezzel azt a veszélyt, hogy esetleg egy óvatlan pillanatban a holtak lelkei az élők testébe költözzenek. Láthatjuk tehát, hogy a Mindenszentek előtti éjszaka a különböző kultúrák és népszokások összefonódása révén nyerte el mai formáját, én pedig valahogy úgy vagyok ezzel, hogy bár nem tekintem feltétlenül kihagyhatatlan ünnepnek a Halloweent, mégis érdekesnek találom a világszerte elterjedt különböző formái és egyre színesebb eszköztára miatt.

Egy másik fontos szempont, amikor erről az ünnepről beszélünk, hogy gyakorlatilag magában hordozza azokat az ősrégi félelmeket, amelyek az idők kezdeteitől jelen voltak az emberben, mégpedig a megmagyarázhatatlan jelenségektől való félelem, a Gonosz és a Sötétség erőitől való rettegés, amire az emberiség története során igencsak változatos válaszok születtek, gondoljunk csak az inkvizíció idején történt boszorkányégetésekre. Természetesen, a korábbi korszakok gyakorlatával ellentétben, a Halloween ünnepe mára már jelentősen szelídebb formában jeleníti meg ezeket a dolgokat, mert értelemszerűen senkinek sem kell attól félnie, hogy máglyára kerül, ha esetleg boszorkányjelmezt ölt magára ma este. Ha pedig már a ma estéről beszélünk, jelen írás célja épp a Halloween eszköztárában is jelen levő hiedelmek és külsőségek picit másfajta megközelítése, mégpedig az irodalom szemszögéből.

Tény, hogy az ember az írás kialakulástól kezdődően papírra vetette legmélyebb érzéseit, így a félelmeit is. Példaként említhetők olyan írások, mint a Malleus Maleficarum, amelyet 1487-ben írt két inkvizítor, Heinrich Kramer és Jakob Sprenger, de nagyon hasonló műfaját illetően a bő egy évszázaddal később keletkezett Compendium Maleficarum, amelynek szerzője Francesco Maria Guazzo. Azon túl, hogy a szóban forgó két írás a legtalálóbban a boszorkányvadász kézikönyv műfaji meghatározással írható körül, mindkettőben közös, hogy nagy hangsúlyt fektet arra az aspektusra, miszerint a Gonosz – jelen esetben maga a nagybetűs Ördög – szervesen jelen van az ember mindennapjaiban, mérgező ténykedéseinek túlnyomó részét pedig épp a boszorkányok segítségével űzi, akikkel minden esetben paktumot köt céljainak hatékony elérése érdekében. Az ember az idők során mindig is félelemmel átszőtt kíváncsisággal fordult az ún. túlvilág felé, keresve a választ annak működési mechanizmusaira, ezeknek a jelenségeknek irodalmi manifesztációiban pedig majdnem kivétel nélkül a két világ közötti átjárhatóságra helyeződik a hangsúly, legyen szó Dante Isteni színjátékáról, vagy akár Goethe Faustjáról.

Előrehaladva az időben, a témával foglalkozó irodalmi művek is értelemszerűen változatosabb formában foglalkoznak ezzel, de az átjárhatóság motívuma napjainkig jelen van. Edgar Allan Poe, Bram Stoker, vagy épp Mary Shelley mind-mind megjelenítik a természetfölötti lények és jelenségek világát, de említhetjük itt napjaink olyan klasszikusait is, mint Stephen King és Neil Gaiman. Két utóbbi szerző egyébként többször is elmondta, hogy munkásságára nagy hatást gyakorolt H. P. (Howard Phillips) Lovecraft. Az 1890-ben, a Rhode Island-i Providence városában született írót szokás a klasszikus horrorirodalom atyjaként is számontartani. 1937-ben bekövetkezett haláláig sikerült tovább fejlesztenie a Poe és Oscar Wilde által elindított misztikus témájú és sötét hangulatú hagyományt, amely hangsúlyosan jelen volt az angolszász világ századfordulós irodalmában. Lovecraft egyedi stílusa talán vele született gazdag képzelőerejének tudható be, a kisgyermekként elképzelt és kitalált dolgokat pedig későbbi irodalmi pályafutása során szervesen beépítette írásaiba. A szerző túlnyomórészt a novella műfaját részesítette előnyben, ezeknek az alkotásoknak viszont nincs is szükségük hosszabb terjedelemre, mivel sikerül így is hatékonyan megborzongatni a mindenkori olvasót.

Az olyan írások, mint az Onnan túlról, vagy a Hüpnösz betekintést nyújt olyan univerzumokba, amelyek állítólag párhuzamosan léteznek az ember által empirikusan is tapasztalható világgal, de az átjárhatóság ott van A kriptában, vagy A patkányok a falban című történetben is. Utóbbiban például már megjelenik a horror műfaj mai napig népszerű motívuma, az elátkozott és kísértetjárta ház formájában. Hasonló eszköztárral operál az író az Álmok a Boszorkányházban című elbeszélésben is, amelyben a központi szervezőelem szintén egy kísértetház.

Lovecraft novelláinak másik fontos témaköre az ősi istenek motívuma köré szerveződik. A szerző koncepciója szerint a világot valamikor az idők hajnalán ősi istenek uralták, akik a visszatérésre várnak, újbóli eljövetelük viszont káoszt és sötétséget eredményezne. Ennek a kitalált ősi mitológiát megidéző témakörnek legkiemelkedőbb darabja a Cthulhu hívása című elbeszélés. A címben szereplő Cthulhu az óceánok mélyén szunnyadó ősi isten, de mellette jelen vannak olyan istenek, mint Azathoth, Nyaralotheph vagy Shub-Niggurath, akik a nagy visszatérésre készülnek. A vonatkozó írások főhősei olyan szereplők, akik megakadályozzák az átjárást a két világ között, de vannak mások is, akik merő véletlenségből majdnem előidézik az emberek világának pusztulását. Az ősi istenek motívuma egyébként Neil Gaiman munkásságának egyik fő eleme, azzal a különbséggel, hogy itt az író nem maga találja ki szereplőit, hanem különböző népek isteneit jeleníti meg könyveiben. Legismertebb ezek közül talán az Amerikai Istenek, amelyben Odin vezetésével ezek a karakterek szintén a nagy visszatérésre készülnek, hogy sötétségbe taszítsák az emberek világát.

Feltétlenül meg kell említeni itt azokat a kultikus tárgyakat is, amelyek nem a megfelelő kezekbe kerülve lehetővé teszik a különböző világok közötti dimenziókapuk megnyitását. Ilyen a Necronomicon, a Halott Nevek Könyve, amely Lovecraft korabeli elmondása szerint 738-ban keletkezett Damaszkuszban. Ebből természetesen egy szó sem igaz, a Necronomicon kizárólag az író fantáziájának szüleménye sok más elemmel egyetemben.

Napjainkra H. P. Lovecraft munkássága – véleményem szerint méltatlanul – kissé háttérbe szorult ugyan, de reményeim szerint a műfaj kedvelői újra felfedezik maguknak. Annál is inkább, mivel hatása a már említett írókon kívül más műfajokban is tetten érhető. Számos filmadaptáció fűződik munkásságához, de nagy hatással volt bizonyos zenei előadókra is. A Metallica például két korai albumán is inspirálódott Lovecraft írásaiból. Az 1984-es Ride the Lightning albumukon található a The Call of Ktulu című szám, de az 1986-os Master of Puppets klasszikussá vált lemezen a The Thing That Should Not Be című dalt is Lovecraft ihlette. Ugyanakkor az Iron Maiden Live After Death című borítójának megalkotásakor szintén innen merített ötletet a rajzoló.

Legyen bárhogy is, szerintem a mai napra kiváló olvasnivalót nyújtanak H. P. Lovecraft írásai, főleg azoknak, akik nem feltétlenül rémisztő jelmezbe öltözve szeretik átélni a Halloween hangulatát. Mivel én sem szerepeltem valamilyen okból kifolyólag a hazai és nemzetközi sajtóban hatalmas visszhangot kiváltó hétvégi törcsváriHalloween-buli meghívottlistáján, ezért inkább a horror atyja novellái révén próbáltam elmerülni a borzongató élményekben, és bátran kijelenthetem, hogy ez teljes mértékben sikerült is. Magyarul egyébként legutóbb 2019-ben és 2020-ban látott napvilágot a Helikon Zsebkönyvek-sorozatban két válogatás Lovecraft novelláiból, ráadásul kiváló fordításban, amit ezúton „onnan túlról” ajánlok nagy szeretettel mindenkinek.

Továbbá, egy mára már klasszikussá vált szerzőről lévén szó, ez az írás egyfajta rovatindítóként is beilleszkedik a közeljövő terveibe, miszerint más, hasonló alkotók neveivel is találkozni fogunk hamarosan a Maszolon.

Leporolt könyvek
Az egyszerűség kedvéért adtuk ezt a címet ennek a rovatnak – szintén az egyszerűség jegyében használjuk ezt a kifejezést –, amelyben szándékaink szerint olyan könyvekről és szerzőkről lesz szó, amiket és akiket klasszikusként tartunk számon, de valami miatt manapság mégsem kapják meg a megérdemelt figyelmet. Ez a szubjektív reflexió hajdani olvasásélményeinkre abból a megfontolásból született, hogy bár olvasni mindig jó, de időnként bizonyos könyvek újraolvasása is képes az újdonság varázsával megajándékozni. Reméljük ugyanakkor, hogy ez a kalandozásunk a világirodalom útvesztőiben másokat is arra ösztönöz, hogy alaposabban körülnézzenek könyvespolcaikon.