A 9. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon láthatta a kolozsvári közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának és a Yorick Stúdiónak közös produkcióját: a Lázadni veletek akartam című előadást Sebestyén Aba rendezte Bódi Attila azonos című regénye alapján. A történet a Ceaușescu-diktatúra utolsó heteinek legmélyebb és legsötétebb bugyrait tárja fel egy igencsak érzékeny korosztály, a kamaszok szemén keresztül.

Egyszerre megrendítő, fájdalmas, elgondolkodtató, ugyanakkor groteszk, helyenként humoros, néhol pedig kellően laza: így jellemezhető leginkább a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának és a Yorick Stúdiónak közös produkciója, a Lázadni veletek akartam, amelyet a 9. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon tekinthetett meg a közönség. A kommunizmus kollektív tudattalanunkra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen: hiába ül a nézőtéren egy olyan generáció is, amely már nem élte a diktatúrát, minden mondat, minden mozdulat, minden megnyilvánulás és minden fájdalom ismeretlenül is ismerős.

A Ceaușescu-diktatúra utolsó heteiben három kamasz lázadni kezd, lázadásuk oka pedig alapjaiban véve aligha különbözik bármely másik kamasz lázadásának okától: szabadok akarnak lenni. Ebben az értelemben aligha van nagyobb ellensége bármely diktatúrának, mint a szárnyaikat próbálgató kamaszok, hiszen a rendszer célja a szabadságvágy kiirtása gyökerestől, ezt azonban nem tudják megtenni azokkal, akiknek korral járó sajátosságuk, hogy mindenáron ki akarnak szabadulni. Még azok is, akik nincsenek bezárva.

Minden olyan ismerős, de talán leginkább a karakterek azok. A két elbeszélő, illetve mindenki, akiről beszélnek, tökéletesen leképezik egy gimnáziumi osztály összetételét és működésmódját. Még azt is, hogy mi marad meg akkori mivoltukból 30 év után. A valódi tragédia valahol talán itt keresendő: a lázadók semmivel sem másabbak, mint bárki más, s bár lázadásuk indítékai eltérők, a céljuk ugyanaz, mint bármely kamasznak: megváltani a világot. A lázadónak született Péter, a hatalom és a barátai közt egyensúlyozó Zoli és az egész világgal békétlenségben élő Áron mind-mind egy kamasztípus megtestesítői, akiket nem véletlenül hoz össze a sors. Hiába mások, a kezdeti sikereik megbabonázzák őket, s bár bátrak, a rendszer képes bebizonyítani, hogy bárki megtörhető, nem is kell sok hozzá.

A gyávaság a biztosíték az életben maradásra: ha gyáva vagy, nem bántanak, sőt maguk közé emelnek. A gyávaság azonban nem csupán a gyávát védi, hanem mindenki mást is körülötte, így a lázadásnak sem csupán a lázadó esik áldozatul. Az egyik fiú életét követelő „forradalom” utórezgései 30 év után is érződnek, sőt 30 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, hányan is vesztek valójában oda. Hányan vannak ártatlanok, akiket meghurcoltak, és hogyan lehet feldolgozni azt, hogy ártatlanokat hurcoltak meg miattunk? Leginkább sehogy.

 A trauma beleég az emberbe. Beleég, és képtelen szabadulni tőle. Talán elmeséli majd a gyerekének, aki talán hősnek vagy épp gonosznak látja őt, lényeg, hogy ez sosem csupán egy mese lesz, hanem maga az élet. Generációról-generációra jár majd a történet, így lesz immár több mint három évtized után is ismeretlenül ismerős mindez. Így lépnek ki a fényre újabb és újabb áldozatok, és talán soha nem tudjuk meg, hányan is szenvedtek, és szenvednek mai napig valójában.

Talán happy end-el végződik Péter, Áron és Zoli lázadása. Talán a 30 évvel későbbi találkozás jól sikerül, és talán tényleg befejezik mindazt, amit elkezdtek. Talán megölelik egymást az osztálytalálkozón, talán tényleg volt sajt a rakottkrumplin, és talán tényleg ad egyfajta felszabadító érzést a múlt alól a jelen. Talán épp egy jó résznél hagyták abba a mesét, egy azonban biztos: valódi feloldozást nem remélhetnek. A rendszer még az ellene intézett támadást is képes a maga javára fordítani, és évtizedek múlva, mikor már azt hinnénk, csak emlék, valójában képes elevenen élni, és belülről szétrágni azt, aki rátámadt.

Hiszen most sincs pénz fagyira. Hát itt semmi sem változott?