Kézdimárkosfalván vasárnap 11 órától közös megemlékezést tartottak Barabás Miklós festő- és grafikusművész születésének 216. évfordulója alkalmából. A rendezvényt Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezte azzal a céllal, hogy felidézzék a magyar biedermeier festészet egyik legjelentősebb alakjának életútját és művészeti örökségét.

Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a művész szülőfalujában. Igét hirdetett és úrvacsorát osztott Papp C. Zsolt parókus lelkipásztor, majd a hívek átvonultak a református gyülekezet imaházába, ahol Jánó Mihály művészettörténész tartott előadást, és bemutatta Képhistóriák című kötetét. A kiadvány kisesszéken keresztül elemzi Barabás Miklós és Gyárfás Jenő festményeit, új megvilágításba helyezve az alkotásokat.

Előadása elején Jánó Mihály személyes hangon szólt a közönséghez: „Ez a mi dolgunk volt, nem várhatjuk el senkitől, hogy helyettünk emlékezzen. Ha mi, a szülőföld közössége nem tartjuk számon Barabás Miklós emlékét, akkor ki fogja?” – fogalmazott, utalva arra, hogy az utókor nem mindig bánt méltó módon a „nemzet festőjének” nevezett alkotó örökségével.

Felidézte az 1998-ban, Barabás halálának centenáriumán rendezett nagyszabású életmű-kiállítást, amelyet Sepsiszentgyörgyön szerveztek meg. A szervezőknek akkor mintegy hetven művet sikerült összegyűjteniük erdélyi múzeumokból, valamint a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből. „Barabás halála óta ez volt az első igazán nagy, átfogó életmű-kiállítás. És jelképes, hogy ez itt, a szülőföldjén valósult meg” – emelte ki.

A tárlat anyagát később Bukarestben is bemutatták, ahol román nyelvű katalógus is készült. A rendezvény fővédnökei között szerepelt Göncz Árpád felesége, Göncz Zsuzsanna, valamint Emil Constantinescu akkori román államelnök hitvese is. Jánó Mihály egy későbbi személyes élményt is megosztott: amikor Gelencén a román elnök felesége arra kérte, hogy magyarul folytassa az ismertetést, mert „ez az önök anyanyelve, nekem van tolmácsom”, az számára a kölcsönös tisztelet szép példája volt.

Az előadás egyik hangsúlyos része a művész születési dátumának pontosítása volt. A művészettörténész levéltári kutatásai során tisztázta, hogy Barabás 1810. február 22-én született Márkosfalván, és február 24-én keresztelték meg. „Roppant zavart, hogy komoly monográfiák tévesen tüntették fel a születésnapját, vagy egyszerűen elhagyták. Barabás maga írja önéletrajzában: 1810. február 22-én születtem Márkosfalván. Ennél hitelesebb forrás aligha kell” – mondta. Hozzátette: a tévedés egy rosszul olvasott anyakönyvi bejegyzésből eredt, amely hosszú időn át beépült a szakirodalomba.

Jánó Mihály beszélt Barabás nagyenyedi éveiről is. „Már fiatalon látszott, hogy rendkívüli tehetség. Miniatűr portrékat készített, tiszteket, polgárokat rajzolt, és ezekből élt. Ő volt az első magyar művész, aki kizárólag festészetből tudott megélni” – hangsúlyozta. Kiemelte a nagyenyedi református kollégium szerepét is, ahol a korszak nagyszerű tanárai – köztük Hegedűs tanár úr – formálták a fiatal művészt, onnan indult alkotói útjára.

Az előadó több festményt is részletesen elemzett. A Vásárra induló oláh család című alkotás kapcsán rámutatott: „A képet később egyszerűen Vásárra induló román családnak nevezték, pedig az eredeti címben szerepel a »marginyár« kifejezés. Ez a Szeben környéki román közösségre utal, és nem mellékes részlet”. (A festmény szereplői a Szeben vidéki hegyekben élő, transzhumáló (vándorló) pásztorkodást folytató román népcsoporthoz, a marginyárokhoz (románul: mărgineni) tartoznak. Nevüket a Szeben környéki „szélről”, a hegyek peremén elhelyezkedő falvakról (Mărginimea Sibiului) kapták – szerk. megj.) Kifejtette: ezt azért tudni kellett, mert a 19. században az oláh kifejezés egyáltalán nem volt pejoratív, lekezelő, lekicsinylő kifejezés. „Ez volt a vlah szóból származó kifejezés. Abszolút nem volt rossz értelme. Ezt még hagyják, de nem tudtak semmit kezdeni azzal, hogy marginyár” – mondta.

„Nem visznek árut, nem hajtanak állatot – egy gyönyörűen felöltöztetett leány ül a lovon. A háttérben az anya, mellette egy legény bimbózó ágat nyújt át. Ez a bimbózó ág az élet, a termékenység jelképe. Barabás képein mindig van egy rejtett, finom utalás, amit első pillantásra talán észre sem veszünk” – tudtuk meg.

Szó esett a reformkori portrékról is, köztük Széchenyi István arcképéről. Jánó Mihály felidézte: amikor Bihar megye portrét kívánt festetni Széchenyiről, maga a gróf ajánlotta Barabást. „Ez azt jelzi, milyen megbecsülés övezte őt már életében” – jegyezte meg.

A női portrék kapcsán az előadó külön hangsúlyozta: „Gyakran mondják, hogy Barabás megszépítette modelljeit. Én azt gondolom, volt mit megszépíteni. A reformkorban hit, remény és alkotóerő volt az emberekben – és ez az arcokon is tükröződött.”

Az előadás végén Jánó Mihály így foglalta össze gondolatait: „A szó elszáll, ezért próbáltam könyvekben is megőrizni mindazt, amit Barabásról tudunk. De a legfontosabb mégis az, hogy emlékezzünk rá. Ez a mai nap erről szólt – hogy ne hagyjuk feledésbe merülni a nemzet festőjét.”

A program koszorúzással zárult a festőművészt ábrázoló büszt előtt. Koszorút helyezett el a márkosfalvi egyházközség, Nagy Zoltán Kovászna Megye Tanácsa képviseletében, Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója, Jánó Mihály művészettörténész, valamint Tusa Levente, Szentkatolna község polgármestere, majd a jelenlévők elénekelték a magyar és a székely himnuszt.