Gothár Péter Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendezővel, forgatókönyvíróval, jelmez- és díszlettervezővel, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett érdemes művésszel, Professzor Emeritus Egyetemi tanárral Kolozsváron sikerült leülni egy beszélgetés erejéig, amelyben szó volt színházról, operáról, de nem maradhatott ki a filmkészítés, ezen belül pedig a kortárs magyar irodalom fontossága sem. INTERJÚ.

– Első kérdésem az lenne, hogy mi szél hozta Kolozsvárra?

– Selmeczi György hívására vagyok itt, aki Giuseppe Verdi Aida című operáját rendezi a Kolozsvári Magyar Operában. Engem arra kért, hogy ennek a monumentális produkciónak a látványát fogjam össze és segítsek kialakítani az általa elképzelt előadás színpadképét.

– Bizonyára nem egy egyszerű feladat, még az Ön kivételes tapasztalatával sem, tekintve azt, hogy az opera műfaja, főleg napjainkban, nagy kihívások elé állítja az alkotókat.

– Az opera nézői szempontból nehéz műfaj. Meggyőződésem, a mai napig sokan nincsenek tisztában azzal, hogy az operában végig énekelnek. Az Aida elsősorban megkerülhetetlen zene és ének. Ez a próbák során a díszlettervező könnyed jelenlétét is komollyá tette – annyira parancsolóan csodálatos, inspiratív a zene, hogy ez „föltette a lécet”. Ennek a szintnek meg kell próbálni megfelelni, és szeretnénk is megfelelni. De talán – rossz szavak vannak csak erre – nem a hagyományos módon közelítve. Olyan megjelenítést, képi mozgást kell a színpadra tenni, ami ezt a súlyt, ami megjelenik akkor, amikor kimondom, hogy opera – ezt nem hordozza.

Miután az opera nagymértékben a zene és az ének színpadra állítására használja föl a rendező tudását, fontos a látvány megkomponálását közös gondolkodásra képes alkotótársra bízni. Engem talán vizuális színpadi fogalmazásban elért eredményeim, a dramaturgiai igazság képi megfogalmazásával kapcsolatos mániám hozott el az operáig. Mint alkotók Selmeczi Györggyel azt szeretnénk, hogy az előadás színházi megjelenítés értelemben előre mutasson. Hozzá kell tenni, hogy az opera viszonylag drága műfaj, nem csak azért, mert sokan vannak a színpadon, hanem azért is, mert kivitelezésben komoly minőségi igénye van, amit nehéz mostanában finanszírozni. Mi arra törekszünk, hogy sikerüljön egy olyan képet, nagyvonalú teret létrehozni, ami érvényessé teszi a műfajt a mai világban a mai néző számára is.

– Mi a helyzet napjaink színházával? Mi az, ami érvényessé teszi a mai közönség számára?

– Az elmúlt csaknem öt évtizedben évi egy-két színházi előadást létrehoztam ugyan, de ezzel együtt nem tudok érvényes választ. Ez egy szabályozhatatlan dolog. Nagyon bizonytalan, hogy mi az, amiért és amire az emberek megveszik a színházjegyet. Vannak gyenge színházak, amelyek folyamatosan tele vannak, és van nagyon sok jó színház, tehetséges, izgalmas előadások, ahol üres a nézőtér.

Gothár Péter 1947. augusztus 28-án született Pécsett, Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, jelmez- és díszlettervező, professzor emeritus, érdemes művész. 2013-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.
A Magyar Televíziónál volt rendezőasszisztens 1968–1971 között. 1974-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán film- és tévérendezői szakon. 1975–1979 között a Magyar Televízió rendezője, 1979–1992 között a kaposvári Csiky Gergely Színház főrendezője, majd 1993-2019 között a budapesti Katona József Színház rendezője volt.

Pályafutásom kezdete óta lehetőségem volt valamiféle társulatépítő munkára is, úgyhogy viszonylag jó társulatokkal dolgoztam. Általában arra törekedtem, hogy építeni tudjak a színészekre, akik nem csupán színészek, hanem alkotótársak elsősorban, és akikkel közösen lehet és kell is gondolkodni arról, hogy mit és hogyan játszunk. Szándékom volt az is, hogy ezek az előadások saját képpel, arccal rendelkezzenek, ne hasonlítsanak egymásra. Teljesítménynek tartom, hogy – akárcsak az általam készített filmek túlnyomó többségében – sikerült a kortárs irodalomra és társművészetekre támaszkodnom. Pedig írói szempontból a színdarabírás nehéz műfaj, rossz üzlet, ha úgy vesszük, az esetek túlnyomó részében nagyon komoly szellemi befektetés, hosszabb írói munka után a darab gyakran végül nem is kerül bemutatásra, vagy de, csak megbukik, mert mondjuk, nem tetszik az embereknek, még ha szerintünk, alkotók szerint jó is az előadás. Szerencsére azért akadnak kivételek.

– Említette a filmeket, korábban pedig a vizuális eredményekről beszélt, ami az Ön esetében kétségtelenül akad bőven. Vissza is kanyarodnék itt szakmai pályája kezdetéhez, mégpedig arra az időszakra, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzését követően, még a Magyar Televízió munkatársaként 1979-ben elkészítette első játékfilmjét. Az Ajándék ez a nap a következő évben a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán díját is megnyerte. Erős kezdés. Hosszas felkészülés előzte meg ezt a filmet, vagy egy hirtelen ötlettől vezérelve vágott bele?

– Nem tudom, hogy az emberben meglévő filmek hogyan bukkannak elő, többnyire belső kényszer, a helyzet piszkálja ki az emberből. Ahogy vissza tudok emlékezni, volt egy elsőfilmes pályázat, mint helyzet, és nagyon hamar kellett írni arra egy forgatókönyvet, ami gyakorlatilag pár nap alatt megszületett – mint belső kényszer. A film a mai világban elképzelhetetlen gyorsasággal meg is valósult. Tehát a pályázat beadása és az első forgatási nap között talán három hónap, ha eltelt. Ez ma már sajnos nagyon nem így van. Mára a filmkészítés módja is nagyon megváltozott. A finanszírozás az egész világon iszonyatosan bonyolult, lassú és nehéz lett.

A 80-as években is félt a hatalom a filmtől, igazán volt elég sok kellemetlen és rossz dolog, de az, hogy terv szerint készültek filmek – tervszerű volt ez a pályázat is –, azért az egy lehetőség volt, ami most nincsen. Tehát ha most le akar forgatni valaki egy filmet, két-három évet rá kell szánnia arra, hogy a története elfogadódjon, azaz átverekedje magát az íróasztalok mögötti filmelhárító világon, majd a finanszírozást is meg kell oldja, és akkor még nagyon jó, ha mindezt sikerül ennyi idő alatt és ambícióvesztés nélkül összehozni. Ma mások a finanszírozók, mások a nézői igények, de minden ponton nagy a tolongás. Igaz, akkor is sok rendező volt, sok film szeretett volna elkészülni, de most ez többszöröse annak, amit finanszírozni képes a kultúrához akár a legjobban viszonyuló állam is.

A filmvilág nagyobb részében olyan produceri szisztéma van, ami talán egyszerűbb, mint a mienk, vagy egyszerűbbnek, talán itt-ott művészetpártolónak tűnik, de a két-három év átfutás általános dolog, ami egy alkotó ember számára kibírhatatlanul hosszú idő.

– Következő filmje a Megáll az idő, amelynek cselekménye a ’60-as évek Magyarországán játszódik. A történetet közösen írták Bereményi Gézával, a filmért pedig Cannes-ban kiérdemelte az Év felfedezettje-díjat. Egy nagyon érdekes történet, amelynek középpontjában a kamaszkor áll, a felnőttek pedig a vállalhatatlan életmintákat testesítik meg. Miért játszódik a cselekmény két évtizeddel korábban és milyen volt a film fogadtatása Magyarországon?

– Úgy gondoltuk, hogy egy ember jellemének, karakterének kialakulása szempontjából a legfontosabb időszak a 16–17 éves kor. A mi gimnáziumi időnk, a filmünk szereplőinek a története – amikor eldől, hogy milyen felnőtt lesz egy ember – egybeesett egy olyan időszakkal Magyarországon, amikor a gimnáziumokban még a régi szisztéma és az új, úgynevezett szocialista szisztéma rövid ideig egyszerre működött – és ütközött. Tehát kétféle indíttatású és összetételű volt a tanári kar, és a saját elvei mentén találkozott a harmadik, a legfőbb erővel, a kamaszkor végén tartó, növésben lévő, erősen és határozottan véleményt formáló fiatal embereknek a világával. Ebből a keverékből nő ki az alaptörténet.

A film történelmi „előjátéka” a sorsfordító időszak – 1956 –, ami minden magyar család életébe beavatkozott. Ezeket az erővonalakat próbáltuk összefogni, jelenetté dolgozni az apró történeteket, amelyek nemcsak személyes emlékeinken alapulnak, hanem baráti körünk apró gimnáziumi történetei is benne vannak.

Ami a fogadtatását illeti, jó volt – ezekről az időkről addig a filmművészetben nem volt szó. Mi dolgoztunk, el sem tudtuk képzelni, hogy amit forgatunk, az nem fog átmenni. Szerencsére ismeretlen volt számunkra a fogalom, hogy valamiről, amiről akarunk, nem beszélünk. Az úgynevezett öncenzúra nem létezett. Nem is mértük föl ennek a súlyát – nagyon helyesen egyébként. Nagy iskola volt. Azóta sem tudok úgy gondolni arra, amivel foglalkozom, hogy esetleg valakinek ezt vagy azt jelenti majd, vagy majd bele akar szólni, vagy ki akar valamit venni, vetetni, vagy át akarja majd alakítani stb., úgy nem is lehet dolgozni. Azóta sem gondolom másképp, mindig őszintén, a legtisztábban és pontosan, bátran kell fogalmazni.

– Nemcsak Bereményi Gézával írt közösen filmnovellát és forgatókönyvet, hanem olyan szerzőkkel dolgozott együtt, mint Eszterházy Péter – Idő van és Tiszta Amerika –, de megemlíthetjük itt Závada Pált vagy Bodor Ádámot is. Utóbbinak A részleg című novelláját vitte filmre, ráadásul az egy magyar–román koprodukció volt, aminek az elkészülte közel tíz évet vett igénybe. Mi az oka annak, hogy az írókkal való közös munkát részesíti előnyben egy forgatókönyv megírásakor?

– Nagyon hamar rájöttem, hogy erős irodalmi hattér, „írói közreműködés” nélkül nem jön létre jó szöveg. Valahogy mintha célom is lett volna, lenne a kortárs irodalom megismertetése és a feldolgozása. Talán nem volt olyan szomorúan kevés olvasó ezekben az időkben, mint most. A kortárs irodalom kevéssé ismert a mostani világban, de ez sem feltétlenül magyar jelenség, hanem a különböző médiák, propagandák rontása a befogadókon. Az élet pörgése, ritmusa mellett nem nagyon érdekli a fiatalokat az irodalom. Engem érdekelt akkor is, most is. Kerestem, keresem ezeket a szellemi kapcsolatokat, mert fontosnak tartom, hogy közösen dolgozzam azokkal az emberekkel, akik nálam sokkal tisztábban és jobban gondolkodnak, sokat tudnak az írásról – ami különleges képességet, különleges megvilágítást igényel.

Például Bodor Ádám írói munkássága az egyik legfontosabb tudnivaló a világon. A Részleg című írása a mű születéséhez képest nagyon korán hozzám került. Első perctől fogva szerettem volna az írást leforgatni. Jelentéstartalmán kívül a képi világ tűnt számomra izgalmasnak, Bodor az egyik leginkább képekben gondolkodó és képben fogalmazó író. Azt hiszem, hogy itt, Kolozsváron nem kell különösképp ecsetelni azt az irodalmi tisztaságot és tartalmi izgalmat, amit ő képvisel. De hát nem volt a vállalkozásnak – kizárólag technikai értelemben – olyan gyors útja, mint például az Ajándék ez a napnak, vagy a Megáll az időnek. Még az Idő van is – kizárólag szervezési oldalról nézve – viszonylag „idejében” létrejött.

A részleg filmszakmai értelemben egyszerűbb munka ugyan, de tartalmilag az egész háború utáni kelet-európai időszaknak az egyik legsúlyosabb lenyomata. A film előkészítése (belső kényszer) többször is elkezdődött, de az utolsó pillanatban mindig volt, érvényesült egy nemleges politikai akarat – vagy ellenakarat – amivel akárcsak ma, bénítóan, szisztematikusan telt az alkotói idő. Ennek ellenére a romániai politikai és személyi változások zavaros pillanatában (filmcsináló helyzet) ezt a filmet végül is csak el lehetett készíteni. Nyilván szerettük volna, ha hamarabb, azaz időben elkészül, mert egy valamirevaló művészfilm nyilvánvaló célja, hogy jelentsen valamilyen égető, élő helyzetről, de ez igazából csak visszamenőleg sikerült. Viszont legalább volt időm „felnőni” a feladathoz. Az volt a koncepció, hogy nem szabad belenyúlni, nem szabad tovább gondolni, gömbölyíteni, kiszínezni, nincs helye semmiféle filmes sajátvilágnak.

A Részleg megfilmesítése rendkívüli alázatot követelt, amivel az ilyenfajta feldolgozások nagy veszélyét, az illusztratív bemutatás csapdáját ki tudta kerülni.

– Jellemző, hogy különböző stílusokat ötvöz, akár egyazon filmen belül is. Erre az egyik legjobb példa talán az 1996-ban megjelent Haggyállógva, Vászka. Ráadásul ez a film is szokatlan körülmények között készült, egy magyar–orosz koprodukció keretében. Bennem azt az érzést keltette, mintha egy népmesei elemekkel tűzdelt Bulgakov-világ keveredne kissé a Száz év magánnyal. Hogyan jellemezné Ön a saját filmkészítési stílusát?

– Fontosnak tartom, hogy ugyanazon alkotó bármely munkája nem kell hasonlítson a másikra. Ez így egészséges. Nem vagyok – sajnos egyébként – festő, aki mindig a kedvenc szentet festi meg. A filmes műfajban, a filmművészetben különleges fogalmazási lehetőségek vannak, és nemcsak tartalmi szempontból nem kell feltétlenül hasonlítania egyik filmnek a másikhoz, hanem a filmkészítés formai megújítása, az újfajta megközelítés is mindig feladat. Ez nem jelenti azt, hogy aki életmű szempontból ugyanolyan típusú filmeket csinál, az nem jó filmeket csinál. Másik utat választottam a színházban is: szeretem mindig vizuális értelemben tovább fejleszteni az épp aktuális előadást vagy filmet, még ha támaszkodom is meglévő formai elemekre. Minden esetben szükséges a történetet, az elbeszélést személyessé is tenni.

A Haggyállógva, Vászka jó példa erre. A Bratka László által leírt mesében olyan történethez nyúltunk, amelyet orosz munkatáborban halálra ítélt, halálra fagyasztott emberek találtak ki reménytelen helyzetben a saját szórakoztatásukra. Ennek a szónak, hogy mese, ebben a környezetben rendkívüli szerepe, jelentése van: a szabadság iránti vágyakozás, a fantázia nyomán az egész történetmesélés rendkívül szabad. Ennek a filmes interpretálásához kellett találni egy saját formát, stílust. Ami a formai elemeket illeti, azok használatát néhány külső tényező is befolyásolta. Ezek közül a döntő ebben az esetben is a pénzhiány volt. Azt kell tudni erről a filmről, hogy a filmkészítés egy teljesen más, fejlődő időszakában készült, az elektronikus képrögzítés kezdetleges szakaszában.

Kapcsolódó

Története egyik legnagyobb előadásának premierjére készül Kolozsvári Magyar Opera

Giuseppe Verdi Aida című operáját mutatják be május 25-én a Kolozsvári Magyar Operában. Szép Gyula operaigazgató elmondta: a társulat szinte minden tagja részt vesz a grandiózus előadásban.

Aida Giuseppe Verdi Kolozsvári Magyar Opera bemutató

Az anyagot kazettára rögzítettük és később lett filmre átírva, ami – mint technológia – szintén a kísérletezés stádiumában volt. Szentpéterváron forgattunk egy olyan időszakban, amikor minden, a város is épp a soron lévő oroszos összeomlásban volt. Mindebből kifolyólag improvizálni kellett végig, ami nekem nagyon nagy kedvencem, munkamódszer vágyam és használom is – természetesen, bizonyos határok között, mert például egy Részleg-típusú filmben nincs helye az improvizálásnak. A Vászka esetében viszont rá is voltunk kényszerülve, mivel soha nem lehetett előre tudni, hogy a következő órában mit fogunk felvenni, vagy az, amit kértünk, az ott lesz-e, vagy nem.

Tudtam, megpróbáltam úgy hozzáállni, hogy ez egy ilyen film lesz, és épp ez lesz a jó benne. Soha ilyen nyugodtan nem dolgoztunk. Azért talán, mert a történet is és a film készítése is csodálatosan szabad volt. Találkoztam az orosz kultúra tehetség szálával is, főleg, ami a remek színészekkel való munkát illeti. Mindig is foglalkoztatott, hogyan működik a gyakorlatban egy olyan filmes közlési forma, ahol több síkon érik hatások a nézőt: van a kép, van a zene, van háromféle hangzó szöveg – oroszul beszélnek, van magyar felirat, aztán a narráció, ami nem ott tart, amit a néző éppen lát – működik ez a fajta történetmesélés.

– A közeljövőben számíthatunk-e esetleg egy új Gothár Péter-filmre?

– Jó kérdés. Maradjunk annyiban, nem rajtam fog múlni, hogy ez a film esetleg elkészül-e vagy sem.

Giuseppe Verdi Aida című operájának bemutatójára május 25-én kerül sor a Kolozsvári Magyar Operában. Az előadás rendezője Selmeczi György, díszlettervezője pedig Gothár Péter.