Ha azt mondjuk, hogy Metallica, akkor körülbelül mindenki tudja, hogy miről van szó: az a zenekar, amely mind a mai napig stadionokat tölt meg világszerte és az emberek négy évtized után is kíváncsiak a zenéjükre. Ezzel a zenével kapcsolatosan pedig a vita sosem ül el, hogy mi is tekinthető a „valódi” Metallicának: az a huszonévesekből álló zenekar, amely a nyolcvanas évek elején kiadott lemezeivel lefektette egy új műfaj, a thrash metál alapjait, avagy az a fajta zenei világ, amelyet a banda az 1991-ben megjelent, ún. Fekete album piacra dobásától kezdődően képvisel és amellyel utat talált a szélesebb közönség felé és fokozatosan avanzsált azzá, ami: a stadionrock egyik utolsó mamutjává.

Bármi is legyen az igazság ezzel kapcsolatosan – abszolút és kizáró jellegű verdikt amúgy sem létezik –, a Metallica esetében, ha leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, akkor a zenekar egyik korszaka sem függetleníthető egy embertől, mégpedig Cliff Burtontől. Itt pedig mindenek előtt szükség van egy kis kitérőre: 1986 szeptemberében a banda a Damage Inc.-turné keretében épp Svédországban turnézott, ahol egy stockholmi koncertet követően éjszaka turnébuszra szálltak, hogy a következő állomás felé vegyék az irányt. A legenda szerint a zenekar tagjai a „ki húzza a rövidebbet” módszer alapján döntötték el, hogy ki aludjon a legkényelmesebb ágyban (amúgy ez nem igaz, egy kártyaparti és a Burton által húzott pikk ász volt a döntő), aminek a végén a mindössze 24 éves basszusgitáros örülhetett, aki elhappolta a Kirk Hamett fekhelyét. Reggelre pedig halott volt, ugyanis a busz kicsúszott az útról és felborult, az ablakon kizuhanó Burtont pedig maga alá temette, aki azonnal életét vesztette.

De ki volt ez az ember és tragikusan rövid élete ellenére hogyan sikerült máig kitörölhetetlen nyomot hagynia a Metallica, és tágabb értelemben a teljes akkori rockszíntér együtteseinek munkásságán? A válasz valószínű az, hogy Cliff Burton egy sokoldalúan képzett tehetséges zenész volt, ha úgy tetszik egy zseni, aki ugyan basszusgitáron játszott, de olyan módon, hogy James Hetfield és Lars Ulrich, miután egy 1982-es fellépését végignézték Los Angelesben, meg voltak győződve, hogy egy gitárossal van dolguk. Burton ugyanis meglehetősen innovatív módon – akkoriban rajta kívül még Geezer Butler, a Black Sabbath basszusgitárosa kísérletezett ezzel – a hathúros gitárok esetében használt effekteket, például wah pedált alkalmazott, ezzel pedig sikerült egy sajátos hangzást létrehoznia hangszerével. Ezek után nem is csoda, hogy Hetfield és Ulrich rávették, hogy csatlakozzon a Metallicához, amellyel a Megaforce-demón már hallható a játéka. Ezután következett az első Metallica-nagylemez, a Kill ‘Em All, amelyen a Burton által feljátszott, az (Anesthesia) Pulling Teeth című tételben hallható basszusszóló egy korszak nyitányát képezte a metálzenében. Érdemes megnézni a kapcsolódó videót, amelyben egy 1983-as koncertfelvételen Burton látható és hallható, amint basszusgitárjából valószerűtlen hangzást présel ki:

Cliff Burton nem csak a színpadon volt lehengerlő egyéniség, hanem a zeneszerzői feladatokból is aktívan kivette részét. A vele készült három Metallica-albumot – Kill ‘Em All, Ride The Lightning, Master of Puppets – az ős-Metallica rajongók mindmáig a zenekar alapműveinek tartják, mondván, hogy az azt követő kiadványokra – kivétel az …And Justice for All, de ezzel más problémák adódtak, amik valamilyen szinten ugyancsak Burton halálával hozhatók összefüggésbe – nem is érdemes időt vesztegetni. Ezzel kapcsolatosan Joel McIver, a To Live Is To Die – Cliff Burton élete, halála és a Metallica hőskora című könyv szerzője a következőket írja: „Bár mindössze húszéves volt, amikor beszállt a Metallicába, és huszonnégy amikor meghalt, a zenekarra gyakorolt hatása felbecsülhetetlen, arról nem is beszélve, hogy olyan pályára állította a bandát, amelyet bejárva egy évtizeddel később a Metallica lett a világ legnépszerűbb heavy metal zenekara. Noha a legsikeresebb Metallica-lemez Cliff halála után öt évvel jelent meg, a vele készült három albumot a mai napig a zenekar legjobbjainak tartják. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen fontos szerepet játszott Cliff ezeken a lemezeken.”

Erről valószínű, hogy a zenekar jelenlegi tagjai is hasonlóképp gondolkodnak, mivel mind a mai napig a Metallica-koncertek szerves részét képezik a Cliff Burton közreműködésével született dalok. Itt pedig hozzá kell tenni, hogy ezen szerzemények korszakalkotó voltát támasztja alá az a tény is, hogy a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban egyetlen heavy metal album kapott helyet, amely nem más, mint az 1985-ös Master of Puppets, amelynek címadó dalát Cliff Burton saját bevallása szerint kedvenc Metallica-szerzeményének tartotta.

Cliff Burtonnek rövid idő adatott meg ezen a világon, viszont bátran kijelenthető, hogy ezt a rendelkezésére álló időt maximálisan kihasználta. Nyilván, el lehet és kell gondolkodni azon, hogy mi lehetett volna még ebből a hatalmas tehetséggel megáldott fiatal zenészből, ha élete nem ér ilyen tragikusan gyors véget. Ahogyan egy ízben Lars Ulrich dobos nyilatkozott róla: „Cliff Burton igazi egyéniség volt. Soha nem találkoztam hozzá fogható emberrel. Hihetetlenül szomorú, hogy esélyünk sem volt megismerni, milyen csodákat rejtett még Cliff varázslatos elméje.” Hasonló gondolatot fogalmaz meg Kirk Hammett szólógitáros is, aki szerint „Lehetetlen megmondani, hova fejlődött volna Cliff, ha életben marad. Zenei szempontból Cliff mindannyiunknál szélesebb látókörű volt, hiszen a Witchfinder Generaltól kezdve a Creedence Clearwater Revivalen és a Velvet Undergroundon át a Misfitsig mindent két pofára zabált.”

Burton emléke olyan örökzöld Metallica-dalokban él tovább, mint a For Whom the Bell Tolls, az instrumentális Orion és a Call of Ktulu, de feltétlenül szót kell ejteni a Master of Puppets, vagy akár a Damage, Inc. című mesterdarabokról is.

Cliff Burton nem érte meg ugyan a Metallica valódi csúcsra törését, de az alábbi felvétel, amelyen a zenekar látható 1991-ben Moszkvában, ahol 1,6 millió (!) ember előtt játszik, nos, ez a történelmi pillanat az ő jelentős zenei közreműködése nélkül minden bizonnyal sose jött volna létre.

Ma, február 10-én lenne 62 éves. R. I. P. Cliff, és köszi mindent!