Cserna-Szabó András szerkesztésében jelent meg 2023-ban a Helikon kiadónál a Stay Brutal! című metálantológia, ami rendhagyó módon nem egy válogatáslemez vagy lejátszási lista, hanem annál több: tisztelgés, rajongás, elmélkedés a metálzene felett, irodalmi köntösbe bújtatva. 21 zeneszám, 21 írás, 21 szemszög – páratlan vállalkozás, amelynek, reméljük, lesz folytatása.

Hálátlan műfaj az antológia. Volt szerencsém szerepelni is néhányban, de az utóéletük mindig becsúszik a kritikai górcső alá – itt a kritikain van a hangsúly. A műfaj alapvetően szép: egy tematikára felfűzött írások, legtöbbször próza vagy vers, ritkábban esszé, általában valamilyen bevezetővel, ami a leginformálisabb stílustól kezdve a szaktanulmányig terjedhet, csakhogy a szemfüles olvasó általában kiszúrja, ha valami nem stimmel, nem talál vagy egyéb diszkrepanciák csúsztak be a szerkesztési folyamatba.

2023 egyik ilyen vállalkozása a Stay Brutal! című metálantológia, amelyről Cserna-Szabó András szerkesztő így ír bevezetőjében: „21 szerzőt (írót, költőt, műfordítót stb.) kértünk fel, olyanokat, akikről feltételeztük, valamilyen viszonyban vannak a metállal, hogy ugyan írják már meg, pontosan milyenben. Küldhettek bármit (novellát, tárcát, vallomást, emlékiratot, lemezkritikát, esszét, tanulmányt, naplót, koncertriportot vagy amit akartak), csak próza legyen és a metálról szóljon. Ennek megfelelően e kötet meglehetősen sokszínű lett, és a 70-es évektől egészen napjainkig végigköveti a műfaj útját. Szóval ez a könyv a metálzene egy lehetséges története.

Egy speciálisan magyar és irodalmi szemszögből.” A könyv írásai valóban a legszerteágazóbbak, amitől a kötet nem válik a folyamatos olvasás barátjává: ha elolvastunk egy novellát, nagy valószínűséggel vagy egy esszé, vagy egy visszaemlékezés követi, ami a műfajok közti lavírozást vonja maga után. Ki-ki döntse el itt maga, hogy ez zavarja-e vagy sem – bár a furcsábbnál furcsább és sokféle metálműfajt hallgató-kedvelő emberek füle hozzászokott az erős váltásokhoz, meghökkentő daltémákhoz, ezért nem féltem az olvasót sem.

A szövegek túlnyomó része tartalmaz valamilyen visszaemlékezést – a metál összműfajának egyik alaptulajdonsága, hogy mindig visszatekint a közelebbi vagy távolabbi múltra, a tradicionálisabb alműfajok (mint a heavy vagy thrash, death) pedig különösen.

Ami a speciálisan magyar szemszöget jelenti ebben a kötetben, az főként a visszaemlékezésekben megjelenő korszakokra vonatkozik, ami leginkább a nyolcvanas-kilencvenes éveket jelenti, mivel a szerzőgárda javarésze a középgenerációhoz tartozik. Ez egybeesett a rendszerváltás előtti pár évvel, illetve közvetlenül utána, ez Magyarországon egyszerre járt egy nagyfokú szabadságérzettel, reménnyel, de egyúttal az elveszettség érzetével is. A metál a tinédzserkort, az érzelmi megpróbáltatásokat és az ezen való felülkerekedést, a spontán akciókat és közösségi élményeket hálózza be, személyiség-és identitásformáló szerepe van, ezért olyan, mint egy jó szülő: mindig ott van, amikor szükség van rá. Legyen az esztétikai esszé, tanulmány, humoros novella vagy koncertbeszámoló, a zenei műfaj önmagában is egy kohéziós erőt jelent, amely mindenek felett áll.

Ez maga után vonja azt is, hogy szövegek minőségének ingadozása mellett mindig ott lapul a közös zenei élmény csodája a sorok között. Ha kritikusi szemmel nézzük, lehet, hogy néhány szövegnek nem kellett volna bekerülnie ebbe a kötetbe, viszont ha metálrajongóként nézzük, akkor teljesen mindegy: együtt csináltunk valamit, ami összetart széthúzásunkban is. Pont attól válik izgalmassá ez a könyv, hogy órákig lehetne arról vitatkozni, metál-e mondjuk a Guns ’N ’ Roses vagy Alice Cooper, sőt, a Black Sabbath, vagy mitől jó mégis az, hogy a kötetben minimum két punk is a metálos (szub)kultúra nevetséges körmére néz, igencsak szerethető módon. A szövegek nyíltan vállalják a színtér kínos elemeit is – kevés szubkultúra van, amely ennyire önreflexív lenne saját hülyeségeit, giccseit nézve, miközben az úgynevezett agresszivitása mögött hatalmas szeretet rejlik.