December 22-én lett volna 80 éves Petri György, a 20. századi magyar líra egyik legjelentősebb képviselője. A költő hatása a kortárs költészet vonatkozásában mind a mai napig meghatározó. 

Első találkozásomra Petri György költészetével valamikor a ‘90-es évek közepén, még középiskolás koromban került sor, és annak ellenére, hogy akkoriban nem igazán voltam nagy rajongója a költészetnek, Petri versei valahogy azonnal betaláltak. Ennek okai minden bizonnyal jóval összetettebbek, mint amit én akkoriban tudatosítottam magamban, csak jóval később nyílt alkalmam arra, hogy a Petri György költészetének recepciójával – és annak bonyolult voltával – kapcsolatos átfogó munkákat olvassak. Ezért előrebocsátom, hogy ez az emlékező írás vagy micsoda, inkább lesz egy szubjektív eszmefuttatás, mint egy irodalomtörténeti – vagy irodalomelméleti – értekezés. 

Petri György összetettsége, legyen szó verseiről, vagy épp az életrajzi adatokból kibontakozó költő-ember (de a szókapcsolat akár meg is fordítható és nevezhetjük ember-költőnek is) – legalábbis látszólagos – egyszerűségéből és a szó konkrét, ugyanakkor átvitt értelmében értelmezendő hétköznapiságából fakad. Valószínű, hogy annak idején azért is olvastam szívesen, mert rögtön első találkozásunkkor értettük egymást, ha szabad ezt ilyen formában leírni. Fizikai értelemben vett találkozásra sose került sor, viszont verseit olvasva nagyon is úgy éreztem, hogy régóta ismerjük egymást, és ennél a pontnál az sem számított, hogy életkorát tekintve jóval előttem jött a világra. Arra a világra, amelyet előtte és utána generációk egész sora próbált megérteni és megértetni, akár a költészet révén is közelebb hozni a kevésbé érzékeny embertársakhoz. Megkockáztatom, a már említett szubjektivitás jegyében, hogy ez senkinek sem sikerült olyan mértékben, mint neki. 

Petri György jelenléte tapintható volt és tapintható mind a mai napig, elég, ha csak úgy mellékesen belelapozunk bármelyik kötetébe. Semmi sem változott, és semmi sem a régi, mert minden egyes (újra)olvasással (új) perspektívák nyílnak az olvasó előtt. Itt pedig nem arra kell gondolni, hogy az addig valamilyen okból fel nem fedezett és a költő által a sorok közé elrejtett világmegváltó gondolat villámcsapásszerű felismerést eredményez. Úgy kell ezt inkább elképzelni, hogy ezek a folyamatosan változó és hullámzó perspektívák a Petri György által művészi szintre emelt hétköznapiságból fakadnak. A költő ugyanis nem egy piedesztálról kürtöli a világmegváltó eszméket, hanem egyszerűen csak ott van. Szembejön a latyakos-szutykos utcán, ott kávézik a szembe-bérház teraszán és a szomszéd asztalnál ül a kocsmában. Ennél kézzelfoghatóbb és hétköznapibb jelenlét pedig nincs és nem is kell. Jelen-lét. Amiből nem mellesleg máig tartó hiteles volta is fakad. 

Mert mit csinál Petri? Ott van és megfigyel. Látszólag kívülről, de ugyanakkor ez a látszólagos passzivitás hihetetlen mértékű szubjektív tartalmat hordoz magában, ami a maga során hasonló reakciókat vált ki az olvasóból. A tér-idő relációt tekintve is figyelemreméltó Petri módszere. Ókor és huszadik század, háborúk, forradalmak, mind-mind elérhető közelségbe kerül, mintha csak a közértbe ugranánk le tíz deka párizsiért. Petri György költészetéből lépten-nyomon visszaköszön a történelem, de különösen hangsúlyosan ott hordozza magában a huszadik század szennyét, ezen belül pedig mellbevágó mindaz az üzenet, amely a magyar valóságot illusztrálja. Ugyanakkor figyelemre méltó az a fajta, időről-időre felbukkanó intertextualitás, aminek használatával Petri verseiből kikacsintanak a nagy elődök, de a költő kortársai is jelen vannak az egyes darabokban.

Keresztury Tibor kiváló Petri-monográfiájában így ír a költő által művelt, stilisztikai és eszmei szempontból is egyedi és különleges líra kapcsán: „Petri György költészetének ugyanis épp az a legtágabb értelemben vett szuverenitás a legszembetűnőbb, eltérő ízlésvilágok felől sem elvitatható vonása, amit legjobb ismerője összefoglalóan a felismerhetőség fogalmával nevezett meg, s aminek jelentése itt a tehetség öntörvényűségén messze túlmutat. (…) Ez a személyiség nemcsak alkati nonkonformizmusában, mozdíthatatlanul negativisztikus beállítottságában és észokokon nyugvó intellektualizmusában tér el alapvetően a magyar költészet szokványos lírikusi modelljeitől, hanem abban is, hogy a költői színrelépés első pillanata előtt készen van – olyannyira, hogy főbb meghatározóiban, koherens struktúrájában az életmű lezárulásáig nem változik.” A legjobb ismerője jelzős szókapcsolat egyébként Radnóti Sándort jelenti, aki egy 1991-ben megjelent tanulmányban emeli ki a felismerhetőséget Petri kapcsán. Ez a jellemvonás pedig alkalmazható a költő életművének és életpályájának egészére, mivel Petri György lírájára és az annak a hátterében húzódó folyamatokra egyaránt alkalmazható. Felismerhető, ugyanakkor összetéveszthetetlen.

Az 1943-ban született Petri György első két kötete, a Magyarázatok M. számára (1971) és a Körülírt zuhanás (1974) a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jelent meg, de ezt követően a rendszerváltásig verseit csak szamizdat-kiadásokban jutottak el egyre gyarapodó olvasótáborához. Petri tudatosan vállalta az ellenzéki költő szerepét, de korántsem öncélú lázadásról van itt szó, sokkal inkább a rá olyannyira jellemző tudatosság és – ahogyan Keresztury fogalmaz – „a költői érzékenység esetlegességeit abszolút módon kiiktatni akaró racionális, erős személyiség fedezete áll.” Alátámasztani látszik ezt a kijelentést egy 1980-as levél is, amelyet Nyáry Krisztián tett közzé közösségi oldalán a költő születésnapján, és amelyet Petri György kiadójának címzett: 

„Úgy döntöttem, hogy a Kiadó által kiherélt kötet közreadásához nem járulok hozzá. Könyvem általatok megférfiatlanított változata nem az én könyvem többé.

Döntésem indítéka nem merőben morális, hanem kifejezetten praktikus. Ezzel nem zárom ki, hogy hasonló esetekben tökéletesen elégséges motívum a diktátumokkal szembeni morális viszolygás. A Kiadó ugyanis nem kompromisszumot ajánlott fel, amire hajlok, és amit minden kultúrpolitikai vita természetes feloldásának tekintek, hanem minden érdemi magyarázat nélkül közölte kihagyandó verseim listáját s egyúttal azt is, hogy ez a szelekció nem képezheti vita tárgyát. Ez a körülmény egyedül is elegendő volna tehát ahhoz, hogy – ne berekesszem a tárgyalást, hanem tudomásul vegyem a tárgyalási hajlandóság hiányát a Kiadó részéről.

Van azonban ennek az esetnek egy véleményem szerint fontosabb vonatkozása. Az író munkaeszköze nem az írógépe, hanem a személyisége. Mivel írói mivoltomat nem a hivatalos kiadói politika toleráns T-jéből, hanem kizárólag tényleges írói tevékenységemből eredeztetem, fontosabb számomra személyiségem (= munkaképességem) védelme, mint egy olyanfajta „jelenlét” a kulturális arénában, amelyről nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy tulajdonképpen ki is van „jelen”. Ebből is kiviláglik tehát, hogy Petri mindig a maga útját járta, és egy másik érdekes adalék, hogy 1994-ben ugyan parlamenti képviselő is lett az SZDSZ színeiben, viszont még ugyanabban az évben ki is lépett a pártból.

Rengeteget lehetne írni még Petri Györgyről, de az sem lenne elég kimerítő. Ehelyett mindenkinek annyit tudok ajánlani, hogy időnként vegye le a polcról és tetszés szerint olvasgassa verseit. Hosszas fejtörést okozott amúgy, hogy zárszóként melyik darabot is ékeljem be ide. Karácsony lévén végül egy, az ünnepet sajátosan megidéző versre esett a választás:

Karácsony 1956

Huszonkettedikén egy pillanatig

(reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek,

Joszif és Jézus között,

tizenhárom éves vagyok. A karácsony

ekkor ünnep utoljára. Enni

van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság

– mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával

kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem,

még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen

unokatestvérem lány és még csak négyéves,

én pedig a család utolsó férfisarja

(akkor még). Borleves, hal – van itt minden,

ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről,

ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral

hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –,

kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”).

Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel)

bejön kellemes ünnepeket kívánni,

éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt,

én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam,

kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok

kínálata még hiányos. Nagynéném

némileg búcsúzik is: távozni készül

via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be,

ezért tizenegynéhány évvel később

itthon kénytelen meghalni gerincrákban.

Capitalyt játszani senki nem tud,

az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót

csavargatom, Londont, Amerikát

hallgatom, mint az anyám negyvennégyben,

csak hangosabban: már és még lehet.

A kívülről tudott karácsonyfadíszek most úgy hatnak rám, mint

sok évvel később

egy nő, akit sok éven át szerettem.

Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly

szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot,

behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát,

a nagyanyám már főz, citromot facsar,

kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok

a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van.

Nagyapám köhécsel a cselédszobában,

fogpiszkálóvékony könyvelőtestét

egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól,

anyám is ébred, megtelik a konyha

családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő,

akit rossz helyen ejtettek le:

kicsi, idegen, kihűlt.

(nyitókép forrása: Petri György elnevezésű Facebook-oldal)