Az elmúlt napokban több kerek évfordulóra is sor került a rock- és metálzene térfelén, amelyek közül a fontosabbakról ITT írtunk. Azonban méltatlanság lenne nem megemlékezni egy olyan valakiről, akit az egyszerűség kedvéért már hosszú évek óta a „heavy metál reneszánsz embereként” emlegetnek világszerte.

A szóban forgó úriember nem más, mint Bruce Dickinson, a legendás Iron Maiden szintén legendás frontembere, aki augusztus 7-én ünnepelte 65. születésnapját. Ebben a kontextusban a címválasztás sem véletlen, hiszen Dickinson épp az 1982-es Number of the Beast albumon debütált az Iron Maiden énekeseként, ami egy teljesen új korszakot nyitott nemcsak a zenekar, de a heavy metal műfaj történetében is. Így most picit parafrazálva az eredeti változatot, a 66 helyett idén a 65 az a bizonyos szám. Nem valószínű, hogy akad olyan rockzenerajongó, akinek ne gyorsulna fel a pulzusa, amikor felhangzik a lemez felvezető nyitánya, amely bő négy évtizeddel ezelőtt új dimenziók fele terelte az akkoriban kiteljesedő NWOBHM (New Wave of British Heavy Metal) iránt lelkesedő, egyre növekvő tömegeket: 

„Woe to You Oh Earth and Se
For the Devil sends the beast with wrath
Because he knows the time is short
Let him who have understanding
Reckon the number of the beast
For it is a human number
Its number is six hundred and sixty six.”

A szóban forgó, minden zenei aláfestést nélkülöző szöveg önmagában is monumentális, mivel Barry Clayton brit rádiós és televíziós műsorvezető hangja valóban úgy cseng, mintha a túlvilágról szólna valaki a mindenkori hallgatóhoz, ezzel pedig rögtön az elején megteremti azt a hátborzongató atmoszférát, amely a korong hangulatvilágának egészére jellemző. Ami viszont utána következett, arra valószínű, hogy a korabeli Maiden-rajongók még jobban felkapták a fejüket, ugyanis az az énekhang, ami a Number of the Beast-en hallható, nagyon eltérő attól, amit az első két lemezen megszokhattak. 

Magam is hatalmas nosztalgiával gondolok vissza arra a pillanatra, amikor először hallottam Bruce Dickinson hangját felcsendülni egy Unitra-hangfalból, valamikor a ‘80-as évek második felében, bár igaz, hogy nekem az első találkozásom az Iron Maidennel nem a Number of the Beast album révén történt, de mindenképp pregnáns pillanat volt ez az életemben, ugyanis azóta is metálzenét hallgatok többnyire, sőt az első kitűzőm és felvarróm is Eddie-t, a Maiden szörnyalakját ábrázolta. Mindez pedig jelentős mértékben Bruce Dickinsonnak köszönhető. 

Teljes nevén Paul Bruce Dickinson az angliai Worksopban látta meg a napvilágot 1957. augusztus 7-én. Gyerekkorában többször is kénytelen volt iskolát váltani, nem feltétlenül azért, mert balhés természete volt, hanem inkább beilleszkedési problémái voltak. Egyesek szerint már akkor látszott rajta, hogy különleges tehetséggel rendelkezik több területen is, ezért azokban a tanintézetekben, ahol megfordult, jellemzően különcként tartották számon. Középiskolai tanulmányait követően végül a londoni Queen Mary’s College-ban szerzett diplomát történelem szakon. Érdekesség, hogy ugyanez az egyetem néhány évtizeddel később díszdoktori címet is adományozott az énekesnek. 

Ami a zenei pályát illeti, viszonylag korán elkezdett énekelni. 1976 és 1978 között több zenekarban is megfordult, de ismertségre azt követően tett szert, hogy 1979-től a Samson nevű zenekar énekese lett. Ezzel az együttessel lépett fel 1981-ben a Reading-fesztiválon, ahol az Iron Maiden tagjai is jelen voltak, mivel épp énekest kerestek az első két lemezen éneklő Paul Di’Anno helyére. A többi pedig már történelem.

1982-ben megjelent az Iron Maiden harmadik albuma, ami szakértők szerint is az igazi áttörést hozta el a zenekar számára, ebben pedig hatalmas volt Bruce Dickinsonnak és a mindmáig összetéveszthetetlen hangjának. A közönség olyannyira lelkesen fogadta, hogy Angliában nagyon gyorsan a lemezeladási lista élére került. Ezt követően Dickinson tíz éven keresztül volt az Iron Maiden frontembere, amely időszak olyan, azóta már klasszikussá vált lemezeket eredményezett, mint a Piece of Mind (1983), a Powerslave (1984), a Somewhere in Time (1986), majd az 1988-as mestermű, a bibliai Hetedik Fiú történetét egy koncertalbum keretében elmesélő Seventh Son of the Seventh Son, amelyen Dickinson dalszerzőként is jelentős részt vállalt. Hiába tett szert viszont hatalmas népszerűségre a Maiden énekeseként, világszerte tízezrek előtt lépett fel – korabeli rekord a Seventh Son… lemezbemutató turnéján Doningtonban 107 ezren voltak kíváncsiak a Monsters of Rock fesztiválon fellépő zenekarra –, a frontember és a Maiden-főnök Steve Harris között zenei vonalon egyre több konfliktus merült fel. Ezek az ellentétek csak mélyültek az 1990-es No Prayer for the Dying és az ezt követő, 1992-ben megjelent Fear of the Dark lemezek felvételei közben, ezért Dickinson az utóbbi kiadványt bemutató világkörüli turné közepén eldöntötte, hogy kilép a zenekarból. 

Ez a döntés végül jónak is bizonyult, meg nem is, mert 1999-ig a szólókarrierjére és egyéb tevékenységeire koncentrált. Első szólóalbuma, a Tattooed Millionaire még 1990-ben jelent meg, amikor még az Iron Maiden tagja volt, sőt, 1989-ben már elkészített a Rémálom az Elm utcában 5. című horrorfilm filmzenéjéhez egy dalt. A Bring Your Daughter… To the Slaughter végül felkerült a No Prayer for the Dying Maiden-albumra is, érdekessége pedig, hogy az itt alkalmazott énekstílus eltér a többi Maiden-szerzeménytől.

Ami a szólókarrierjét illeti, szólóban összesen hat stúdióalbumot készített, de ezekkel távolról sem lett annyira sikeres, mint az Iron Maidennel. Aztán 1999-ben megtörtént az, amit rajongók milliói vártak: Bruce Dickinson visszatért az Iron Maidenbe, 2000-ben pedig már ő énekelt a Brave New World lemezen. Azóta is nála fiatalabbakat megszégyenítő vitalitással vezényli a monumentális Iron Maiden-koncerteket, amiket egyesek nemes egyszerűséggel „heavy metal-színházként” jellemeznek. 

Amiért pedig egyfajta reneszánsz emberként tekintenek rá, annak az a magyarázata, hogy a zenélésen kívül rengeteg más dologgal is foglalkozik. Annyi mindennel, hogy szinte hihetetlen, hogy egy ilyen karrier mellett jutott ideje több szakmát is kitanulni. Ugyanis Bruce Dickinson civilben - 63 éves koráig - kereskedelmi légitársaságoknál tevékenykedett pilótaként. A 2008-as Somewhere Back in Time világkörüli turnén az együttes Ed Force One névre keresztelt Boeing 757-es gépét Dickinson vezette. 2010-ben a Liverpool csapatát is ő szállította a Napoli elleni BL-mérkőzésre, de brit katonákat is szállított haza Irakból. Ezen kívül jelentős eredményeket ért el a vívás területén, de írt könyveket, forgatókönyvet és vezetett műsorokat a BBC csatornáin, valamint a Discovery Channel Flying Heavy Metal című, ötrészes sorozatának is ő volt a főszereplője.

Karakteréről sokat elárul az az 1994-ben történt eset, amikor az ostromlott Szarajevó városába az ENSZ-békefenntartók segítségével tervezett koncertezés meghiúsulni látszott. Az elképzelések szerint Dickinson és akkori zenésztársai helikopterrel érkeztek volna Szarajevóba, de a repülést utolsó pillanatban lefújták. A koncertre mégis sor került, mert Bruce Dickinson addig nem hagyta magát, amíg be nem jutott az ostromzáron keresztül, amit csempészek segítségével valósított meg. Nem mellékesen, néhány éve a rákot is legyőzte. És akkor már csak annyi maradt hátra, hogy feltegyük a kérdést: mi ez, ha nem maga a nagybetűs HEAVY METAL? ED’S UP! Boldogat!