Petőfi Kolozsváron: így vált a nászút egyik állomása forradalmi emlékhellyé
Petőfi Sándor éppen 175 évvel ezelőtt járt először Kolozsváron. Pár napos látogatását már akkor, 1847-ben élénk érdeklődés övezte a városban, 50 évvel később pedig emléktáblával is megemlékeztek erről. Az egykori Biasini-szállón látható tábla ma is a kolozsvári március 15-i ünnepségek egyik ikonikus helyszíne, de az elmúlt 125 év alatt nem állt mindig a helyén. Történetéről, az erdélyi emlékállítás gyakorlatának változásairól Jakab Albert Zsolt néprajzkutatót kérdeztük.
– Honnan ered az emléktábla-állítás szokása és mikor honosodott meg Erdély területén?
– Az elmúlt időhöz való viszonyulás – mint minden kulturális jelenség – egyidős az emberiséggel. Az a szemlélet, hogy a jelennek előzménye van, hogy a jelen tapasztalata nem független az elmúlt eseményektől, hogy a jelen értelmezését mindig meghatározza a múltbeli tapasztalat – nos, ennek eredete beláthatatlan. Korábbi kutatásaim arról győztek meg, hogy a halottkultuszból, illetve az egyházi keretben szerveződő rítusokból nőtt ki az emlékezés gyakorlata. Minthogy a kolozsvári emlékállításokról adattárat készítettem, azt tapasztaltam, hogy a múlt iránti érdeklődés, a múlt birtoklásának igénye a közélet állandó meghatározójának számít. A datálás, nyomhagyás, emlékeztetés történetiségükben változó kategóriákat jelentett, más-más jelentése volt a különböző korszakokban, ugyanakkor más-más viszonyulás, magatartás kapcsolódott hozzájuk. A jelennek állított emléket az 1440-ból származó első datálás is, illetve az 1450-ből adatolt első (építési) emléktábla is. Kezdetben tehát a jelenben lezajló eseményeknek történt az emlékállítás, később (ma is) a múlt vagy régmúlt eseményeinek kiemelése zajlott.
A város terében állított első szobor (Szentháromság-szobor) 1744-ből származik, az első (erdélyi) politikai jellegű emlékművet (Státua) 1831-ben állították. Azaz feltűntek a távolabbi múlt eseményei (pestisjárvány, császárlátogatás) az emlékeztetőkön. 1867-től, a 19. század végétől ez a visszatekintő magatartás egyre határozottabb lett, a múltteremtés technikája egyre kiforrottabb, intézményesítettebb. Míg az emlékállítások kezdetben az egyének (polgárok, fejedelmek, uralkodók) tetteinek, az egyház és város megvalósításainak manifesztációja volt, a 19. századtól átalakult a nemzet megjelenítésévé, manifesztálásává. A reformkor nemzeti mozgalmai nyomán a nemzeti alapon körvonalazódó csoport, közösség teljesítménye vált egyre inkább az emlékező és emlékállító jelen által értékelhetővé. Ezzel a tendenciával együtt az emlékállítás nyelve is a latin nyelv használatáról látványos módon a nemzeti nyelv(ek) használatára tért át.
A költő-forradalmár összesen hat alkalommal járt Kolozsváron. Rövid látogatásai közül az utókor leginkább az első emlékét őrizte meg: 1847 októberében Júliával három éjszakát töltöttek a város akkori leghíresebb fogadójában, a Biasini-szállóban, a nászútjuk végén. Az adatbank.ro online lexikonja szerint a szálló 1837-ben épült, Petőfiék látogatásakor 31 szobája, egy tekepályája és Kolozsvár legjelentősebb kulturális központjának számító kávéháza volt.
– Miről árulkodik az, hogy az egykori Biasini-szállón található emléktábla állítását a felsőbb leányiskola növendékei kezdeményezték?
– Arról árulkodik, hogy az emlékállítás során az emlékállítók nemcsak a múltról, a múlt fontosnak ítélt eseményeiről és személyiségeiről emlékeznek meg, hanem önmagukról is. A tér történetében tehát helyet kér a magát nevesíteni kívánó utókor is. A múlt és jelen között közvetítő emléktáblákon és emlékműveken így mindkét világ rajta van: a holtak és az emlékezők egyaránt. Tehát az emléktáblán a múlt dicsősége, tettei, érdemei (hogy itt szállt meg a költő) mellett a múltnak szóló tisztelet, a kegyelet is helyet kapott az emlékező jelen részéről. Ezáltal az emlékező, az emlékállító jelen is megörökítette magát.
Ez az eljárás nem elszigetelt jelenség. A reformkorban lezajlott polgárosodás és társadalmi differenciálódás nyomán Kolozsváron is megjelentek a különböző csoportosulások, szervezetek és intézmények. Ezek igyekeztek felhívni magukra a figyelmet azáltal is, ahogy a publikus térben emlékeztek. Az emlékezésre kiválasztott téma (esemény, személyiség) az önidentifikációjuk szempontjából volt fontos és az önreprezentációjukban játszott szerepet. Azzal váltak el a homogén lakosságtól vagy más intézményektől, hogy kire és hogyan emlékeztek. A nemzeti vagy lokális múlt emlékezetének kihelyezése így behatárolható csoportokhoz vagy éppen személyekhez fűződött. A leányiskola – és tanára, Versényi György író, költő, aki a kor több emlékállításánál is aktív szerepet vállalt – szándéka éppen így értelmezhető: emléket állítani a költőnek és emléket állítani az emlékezőnek.
„Ha Pestre megy az ember, a várostól már néhány mérföldnyire szinte szemlátomást változnak az emberek, tárgyak, még úgyszólván a levegő is. Nem így Kolozsvár környékén, itt semmi sem veteti észre, hogy egy ország fővárosához közeledik az utas. Tőle csak valami fél órányira kezdődik némi mozgalom, egy-egy elrobogó hintó, vándorlegények s hetivásáros oláhok, kiknek 99/100 része holtrészeg. Midőn beértem Kolozsvár külvárosába, hirtelenében azt gondoltam, hogy Debrecenbe jutottam: apró paraszt házak s az utcán feneketlen sártenger; de amint berobogtunk a magyar kapu alatt a városba: megváltozott a világ, s nagyot lélekzettem örömömben, hogy istennek hála, csalódtam… benn valék a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolozsvárban, melynek utcáit most gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából, míg feleségem… engedj meg, barátom, most már nem írok többet… feleségem fölkelt helyéről s hozzám közeledik. Kétség kivül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled! (Kolozsvár, október 21. 1847.)” (Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez)
– Hogyan vált a friss házasok erdélyi utazásának emléke a forradalomra való emlékezés jelképes helyszínévé?
– Nem „vált”, hanem „változtatták”. Az egyéni emlékezéssel szemben a megemlékezés nem spontán, hanem szervezést igényel. Ez egy tudatos cselekvés. 1847-ben a Biasini-szállóban vendégeskedett a feleségével nászúton levő költő. (Majd 1849-ben még ötször járt Kolozsváron.) Az esemény, amelyen emléktábláját felavatták, és amelyen máig az emléktáblája előtt koszorúznak, a polgári forradalom ünnepe. A költő a köztudatban annyira a forradalom markáns személyiségének, a korszak ideáljának számított, hogy a szabadságharc eseményének ünneplésében kapott helyet. A forradalmárra és a forradalomra emlékeznek ott, ahol a költő járt nejével és békeidőben. Ezeknek a tényeknek egymásra építése, az ünnepnap kontextusában való értelmezése jól példázza, hogy mennyire szimbolikusan születnek meg az emlékezet jelentései: a forradalom eseményét a megemlékezők a rítus útján konstruálták meg, mintegy ráerőltetve a kiválasztott térre és a kollektív emlékezetre. (Az emléktáblának is szerepe volt abban, hogy a szálloda előtti Kül-Torda utcát 1899-ben Petőfiről nevezték el.)
A Kolozsvár című lap tudósítása szerint a Biasini-szállón 1897. március 15-én avatták fel a Petőfi látogatására emlékező táblát. Az ünnepségen „az ifjúság bevezetésül a Hymnust, befejezésül a Honfidalt és a Szózatot énekelte.” Versényi György akkor elmondott beszédében szerepelnek azok a kifejezések, amelyek azóta is használatosak Petőfivel kapcsolatban: „Negyvenkilencz évvel ezelőtt borús, esős nap volt. Borús, esős nap a külső természetben, de meleg, verőfényes tavasz, a szabadság mosolygó, derűs tavasza. A testvériség, egyenlőség, szabadság nagy elvei ekkor valósultak meg, ekkor öltött testet az ige. Ekkor lépett át hazánk egy új kor mesgyéjén. S volt egy lánglelkű dalnok a vezető ifjú szellemek közt, a ki lelkesedéssel szavalta Nemzeti dal-át, a mely azóta igazi nemzeti dallá változott s a mai nap végig harsog az egész hazán: Talpra magyar!” (Kolozsvár, 1897. március 16., 61. szám)
– A március 15-i koszorúzás 1990 után alakult ki, vagy vannak előzményei is?
– A forradalomról és szabadságharcról való megemlékezés 1867 előtt tilos volt. Az eseményekről való megemlékezés, a meghalt honvédeknek kijáró tiszteletadás a törvénytelenség körébe tartozott. A kiegyezés után lehetőség nyílott az eseményekről a nyilvánosságban (főként a temetőkben) való megemlékezésekre. Ezek a gyakorlatok kezdetben az informális emlékezetalakítás eszközeivel éltek: félhivatalos rítusokról, kisebb csoportok által támogatott és a gyászszertartások szimbolikus eszköztárát aktivizáló közösségi megnyilvánulásokról beszélhetünk. 1869-ben a Kolozsváron kivégzett Tamás András honvédtisztnek emlékkövet állítottak a Házsongárdi temetőben. Az első megemlékezés szintén a temetőben, Bölöni Farkas Sándor sírjánál zajlott 1873. március 15-én. (Ekkor, a 25. évfordulón Magyarország-szerte megemlékezéseket tartottak.)
Kapcsolódó
1874-től a megemlékezés bekerült a város belső központjába és egészen 1914-ig a Redut nagytermében rendezték meg az ünnepséget. A reprezentatív helyszín az 1848-as forradalom nagy (kolozsvári) eseményének helyszíneként vált indokolttá: ebben a teremben mondták ki az uniót Magyarországgal. (Itt ülésezett az 1848–1849. évi országgyűlés.) Az eseményt szervezők 1876-tól Március 15. (Állandó) Bizottsággá alakultak. A bizottság feladatának tartotta a márciusi ünnepségek előkészítését és megszervezését: a helyszín megválasztását, az ünnepi program összeállítását, az ünnepi beszédek és műsorok előadóinak felkérését. Március 15., a nap maga nem vált hivatalos nemzeti ünnepnappá, nemhivatalos, megtűrt ünnepnap maradt, végül csak a Magyar Országgyűlés 1991-es határozata értelmében vált hivatalos ünneppé.
Az első felvonulás a Biasini-szállónál tulajdonképpen már akkor megtörtént, amikor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847-ben megszálltak ott: „Mind több és több nép nyomult velük együtt a Biasini felé, s amikor odaértek, a jókora tér már tele volt jobbára polgári elemmel. Sok volt a nő is. A fiatalemberek utat csináltak a lányoknak, s így sikerült nekik Petőfihez közel jutni: körülbelül tíz léprésnyire állottak a költőtől.” (Walton Róbert cikke Nuricsán Józsefné Tirczka Eszter közlése nyomán, Pesti Hírlap, 1907. szeptember 8., 214. szám)
– A feliratok, köztéri emlékek politikai hatalomváltáskor a szimbolikus térfoglalás áldozataivá válnak. Ilyen szempontból mik a Petőfi-emléktábla történetének főbb állomásai a huszadik század folyamán? Mikor került a Petőfi-emléktábla mellé román nyelvű emléktábla is?
– A társadalomkutatók számára nyilvánvaló hogy az emlékező, az emlékezetet felügyelő elit (társadalmi és/vagy politikai csoport) harcol a múlt birtokba vételével és az aktuális társadalmi és politikai konjunktúra érdekében felhasználja ezt a múltat. A román hatalom alatt (1918–1940) az előző rendszerre utaló, a nyilvánosságban felépített reprezentációk közül többet láthatatlanná tettek. Az 1848–1849-es események nyilvános tárgyi interpretációit is felszámolni igyekeztek. Ennek elsődleges oka az események eltérő megítélése volt, a magyar és a román nép ellenfélként élte meg a szabadságharcot. A forradalom és szabadságharc emléknyomai közül 1919-ben az unió emléktábláját távolították el, illetve cserélték le egy másikkal, a Memorandum-perre emlékeztetővel. (Az Unió utcát ennek értelmében Memorandumuluinak nevezték el.) Bem József emléktábláját az új tulajdonos 1936-ban vette le.
A Biasini-szállodáról a városvezetés 1939-ben – egyes vélemények szerint az 1920-as években – távolíttatta el Petőfi emléktábláját, amelyet még abban az évben vissza is helyeztek. (Az utca új nevét Avram Iancu román forradalmárról kapta.) A kivégzett honvédek szamosfalvi emlékművét összetörték, és egyes darabjait megsemmisítették. Mindezek a tények ugyanannak a kulturális folyamatnak a lenyomatai, amely egyfelől az emlékezetet, másfelől a felejtést működteti. Ha a térbeliesítés technikája az emlékezés, akkor a tér felszámolásáé, eltüntetéséé a felejtés. Az emlékezet és tárgyiasított formáinak (emlékmű, emléktábla, szobor) negligálása, eltüntetése is következésképpen kulturális viselkedésnek számít, a múltról való reprezentáció használatának mellőzését jelenti.
Avram Iancu kultuszának kialakítása ebben a korszakban kezdődött el, azonban egy 1924-es alapkőletételen túl nem valósult meg emlékállítás. A második világháború után fokozatosan berendezkedő román kommunista rezsim (1945/1948–1989) kezdetben nem tekintette a maga számára használhatónak 1848–1849 történeti hagyományait. A háború utáni társadalmi-politikai átmenet korszakában az imperializmusellenesség ideológiai ernyője alatt a nagy nemzeti ideológiák és a hagyományos etnikai konfliktusok feloldódni látszottak. Az osztályharc értelmében a legfőbb és közös ellenség a burzsoázia és a fasizmus volt, és ebből a viszonyulásból a munkásosztályra építő politikai kezdeményezések nyertek legitim formát. A román–magyar paritásosság jegyében megjelenő kétnyelvű utcanévtáblák, a közösként meghirdetett május elsejei felvonulások stb. a nyilvánosság szintjén az egyenlőséget hirdették meg. A Petőfi utcát az 1945-ös városvezetés megosztotta: a Biasini-szállodáig tartó része Petőfi utca maradt, a folytatása pedig Strada Avram Iancu lett.
Az 1950-es évek végén iskolákat neveztek el a román forradalmárokról. Az 1960-as években az egykori fogadón emléktáblát állítottak Avram Iancu, Cezar Bolliac és Nicolae Bălcescu emlékének. 1989-ig a román forradalmároknak több emléktáblát és mellszobrot állítottak a városban. A hivatalos ideológia a magyar emlékezetet ellensúlyozandó egyre inkább az eseményeknek azon mozzanatait emelte ki, amelyek kompromittálóak a szabadságharc megítélésében.
A rendszerváltás után Kolozsváron minden eddiginél intenzívebben lángolt fel az emlékezet újraalkotásának igénye. A helyi magyarság újból a Biasini előtt szervezte meg a március 15-e ünnepségeit.
Az 1992-ben megalakult Avram Iancu Kulturális Társaság – a két világháború között elkezdődő szimbolikus térépítéseket folytatva – pályázatot írt ki Avram Iancu-szobornak az ortodox székesegyház előtti – Győzelem – téren való felállítására. Az emlékmű alapkövét 1992. szeptember 10-én, a forradalmár halálának 120. évfordulóján avatták. 1993. november 30-án, a nemzeti ünnep előzeteseként felavatták a befejezetlen (mellékalakok nélküli) szobrot. 1996 márciusában a román polgármesterhez kötődő elit is bejelentette igényét a szimbolikus térteremtést és a március 15-ei ünneplést illetően. Erre ugyanazt a teret és időt választotta, amelyet a helyi magyarság magának tartott fenn. Az ünnepély csúcspontja a George Bariţiu és Nicolae Bălcescu román–angol nyelvű emléktáblájának leleplezését jelentette.
Egyébként az emlékezet kihelyezésének, a tér etnikus megjelölésének és a kanonizált időpont szimbolikus hasznosításának – általam csak Kolozsvárról ismert – eljárása ez, amikor a magyar nemzeti ünnepen (március 15.) avatott emléktáblákat a román elit. Az előbbi emléktábla mellett a magyarság ünnepnapján emlékeztek meg az 1848-ban kivégzett románokról (1997), Grigore Silaşi nyelvészről (1999), Ştefan Meteş történészről (2000) és Észak-Erdély Romániához csatolásáról (2004) is.
Petőfi Sándor születésének bicentenáriuma alkalmából sorozatot indítottunk, hogy bemutassuk a lánglelkű költő erdélyi kötődéseit. Az első részben Nagykárolyban, Szatmárnémetiben és Koltón jártunk, hogy bemutassuk a legboldogabb szerelmes évek legfőbb helyszíneit, a videóriport IDE KATTINTVA tekinthető meg. A következő részben Arany János és Petőfi barátságán és nagyszalontai látogatásairól fennmaradt írásos emlékeken keresztül világítjuk meg a hűséges jóbarátok kapcsolatának szakaszait, míg az utolsó részben ismét videóriportban járjuk be a költőóriás életének utolsó helyszíneit.
CSAK SAJÁT
.jpg)
