Az 1989 utáni első március 15-i ünneplés Erdélyben valamelyest megőrizte a decemberi forradalom eufóriáját, de ekkor már az etnikai konfliktusok okozta szkepszis is megfogalmazódott. Feleki Károly dokumentarista fotói a kolozsvári ünneplő ifjúság arcait, a velük ünneplő Kányádi Sándort, Sebestyén Mártát mutatják, a korabeli írott sajtó szövegei pedig segítenek a képek mögé látni, és megérteni a várva várt ünnepség jelentésrétegeit.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

A sajtót fellapozva látszik, hogy nagy várakozás előzte meg az 1848-as szabadságharc első nyilvános megemlékezési szertartásait, legalább annyira visszatérő téma volt a márciusi cikkekben, mint az anyanyelvi oktatás kérdése, a diáktüntetések (Feleki Károly erről is készített fotósorozatot) vagy a segélyosztás. „Milyen legyen hát ez a Március 15., a sokat várt ünnepnap? A költő szavai üldöznek: „ó, fölvirrad az ünnep, / fölvirrad, s nem tudunk / mit kezdeni vele (…) hát mit fogunk, / megtudni magunkról, amíg nem tudunk, / nem tudunk, nem tudunk ünnepelni?” (Szilágyi Domokos) Most kéne megtanulnunk ünnepelni, ennyi év kényszerű hallgatása után? Hirtelen, váratlanul kell elsajátítanunk az ünneplés művészetét?” – olvashatjuk például a Szabadság ünnepi különkiadásában. (Egyébként a kolozsvári megemlékezések története 1873-ig vezethető vissza, a rítusok változásairól Jakab Albert Zsolt írt tanulmányt).

A szövegek gyakran az 1848-as szabadságharc és az 1989-es decemberi forradalom közti hasonlóságokat göngyölítik fel, alkalmat találnak arra, hogy a decemberi forradalomra megemlékezzenek: „Szent világszabadság tavasza volt, csodálatos tavasz, amely az oszthatatlanság jegyében gyújtotta lángra Európát. Szabadság tavasza – szabadság karácsonya! Mennyi hasonlóság! Azok az első napok… Ne engedjük, hogy megtévesszenek bennünket! Ne hagyjuk elveszni a történelmi esélyt! Mert akkor újra veszteségeink lesznek közösek, mint ahogyan közös volt az áldozat nemessége, a győzelem eufóriája! Az RMDSZ és a MADISZ 1990. március 15-én 1848 valamennyi elesettjére, a Monarchia megosztó, egymás ellen uszító politikájának valamennyi megtévesztett áldozatára emlékezni kíván, függetlenül attól, hogy azok magyarok voltak, románok vagy szászok” – írták a szervezők a kolozsvári ünnepség beharangozójában, az 1990. március 13-i Szabadságban.

Visszatérő gondolat az is, hogy a megemlékezés szabadsága a demokrácia ünnepe is egyben: „Minden nép históriájának vannak jelentésekben bővelkedő, sűrített napjai; egyik fénye sem halványítja el a másikét. (…) Március 15-ét, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulóját ebben az esztendőben a nemzeti történelem birtokba vételének vallomásos és elkötelező örömével ünnepeljük. Szándékaink szerint együtt mindazokkal, akiknek a demokrácia, a jogegyenlőség, az értelmes élet megteremtése az emberhez méltó gondja.” Gálfalvi Zsolt, A Hét, március 15.

Harmadikként említhető a közös értékek és a multikulturalitás hangsúlyozása, miszerint nemcsak a magyar hősökre kell megemlékezni, hanem a mindenkori szabadságharcra, hiszen a szabadság ügye nem feltétlenül nemzetiségi ügy. Dávid Gyula így fogalmazott a Szabadság március 13-i számában: „Közel százötven évvel ezelőtt a forradalom mámorától megoldva magyarok, románok és szászok tudtunk együtt örvendeni a kivívott szabadságnak. Ha van 1848-nak tanulsága a jelen számára, akkor feltétlen az, hogy a szabadság ügye egy és oszthatatlan – ma is, mint közel százötven évvel ezelőtt. (…) Ha ezt most nem értjük meg, ha közös forradalmunk, 1989 véres karácsonya után megint szörnyű emlékezetkihagyás kerít hatalmába, akkor talán már nem lesz, aki megmagyarázza eljövendő korok felserdülő ifjainak közös történelmünk tanulságait.” (Más erdélyi városok „eslő” március 15-i ünnepségeiről itt szemléztünk korabeli cikkeket.)

Tehát a történelmi esemény értelmezése felvállaltan a jelen nagy kérdéseire épített, amelyet a párbeszéd jegyében más nemzetiségekkel közösen megtartandó megemlékezési szertartásként képzeltek el. Fodor János kutatásai alapján az első szabad március mégsem volt teljesen problémamentes: az ünneplést bekiabálásokkal zavarták meg, és az ünnepi színházi műsor is felháborodást keltett, mert a túlzsúfolt termet bezárták. Így fogalmaz a történész: „ünnep- és helyszínválasztás szempontjából megemlítendő, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak nem voltak politikatörténetileg meghatározó eseményei Kolozsváron, mégis erőteljes szimbolikával és történelmi hagyományokkal rendelkezik a forradalomra való emlékezés.” (Az 1989–1990-es fordulat eseményei Kolozsváron)

Jakab Albert Zsolt azt hangsúlyozza, hogy 1989-ben erőteljesen megváltozik a múltról való diskurzus, Kolozsváron pedig különösen intenzíven „lángol fel az emlékezet újraalkotásáért folyó törekvés.” Az 1990-es években a cikkekben említett multikulturális szabadság-ünneplés nem vált hagyománnyá, sőt, 1848 emlékezte inkább a történelmi emlékezetért folyó szimbolikus harc egyik színtere lett. Az 1990-es rendezvény mozzanatai azonban hagyományt teremtettek: így a Biasini-szállónál való koszorúzás vált a magyar etnikum ünnepének köztéri mozzanatává, amelyet beltéri programpontok egészítenek ki, mint a templomi beszédek, szavalatokból álló műsorok.

„Miután a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben tanuló kollégáikkal szolidaritást vállaltak, és március 12-14 között a magyar nyelvű felsőfokú oktatás helyreállításának érdekében háromnapos ülősztrájkot szerveztek, a kolozsvári magyar diákság, összes fiataljaink azzal a felhívással fordultak Kolozsvár lakosságához, hogy március 15-i nagy ünnepünkön a korabeli események iránt mélységes tiszteletét rója le.” Tibori Szabó Zoltán: A tüzet nem hagytuk kialudni. Szabadság, 1990. márc. 16.

„Mint még soha az idők folyamán, a kolozsváriak ez alkalommal többezres csoportba gyűltek megemlékezni a 142 évvel ezelőtti forradalomra… A megemlékezés program szerint, pontosan délután négy órakor kezdődött a zsúfolásig telt Farkas utcai református templom szószékéről elhangzott egyórás ünnepi istentisztelettel, amely méltatta az 1848-as márciusi napok jelentőségét. Ezután a hallgatóság a templom előtti térre, a Kolozsvári Márton és György testvérek által 1373-ban készített Sárkányölő Szentgyörgy lovasszobra köré ülve, nagy érdeklődéssel kísérte a felszólalók szónoklatait.” Román János: Tavaszban a szabadság karácsonyára emlékezve. Romániai Magyar Szó, 1990. március 17.

„A tegnapi ünnepségek kezdetét a Fellegvár egyik történelmi épületére elhelyezett Stefan Ludwig Roth-emléktábla megkoszorúzása jelentette. Azt követően a Farkas utcai református templomban tartottak ünnepi istentiszteletet, majd a templom előtt Pillich László, Szabó Mátyás és Jakabffy Tamás mondtak beszédet.” Tibori Szabó Zoltán: A tüzet nem hagytuk kialudni. Szabadság, 1990. márc. 16.

„Lám, megadatott számunkra, hogy most átérezhessük azt, amit az eufória azon márciusi pillanataiban őseink érezhettek. Mert nemrég számunkra is magadatott valami hasonló lelki megtisztulás megváltó, a szabadság tiszta és lebegtető érzésével eltöltő pillanatainak elérésére. Nem gondoltuk, pedig tudhattuk, hogy ez a lebegés is csupán pillanatokra szabott, hogy a lélek ráncainak mélyén megülő gyanakvás, irigység, gőg, gyűlölet, sajnos túléli az effajta pillanatokat. (…) És milyen fájó, hogy annak a csodálatos, történelmi márciusnak ez is üzenete, nem csupán a mámorító szabadság-illat!” – részlet Pillich László beszédéből. Szabadság, 1990. március 16.

A megemlékezést szervező fiatalok nevében Feischmidt Margit tette közzé írását: „Március 15. üzenetét hallanunk kell. És nem fülekbe suttogva, leírt sorok mögé rejtve, mint mostanáig, hanem igenis hangosan a nyilvánosság előtt, sokak részvételével. Március 15. Tanulsága számunkra, hogyan lehet erőszakmentesen a legnemesebb eszmék mögé rendezett, fegyelmezett tömegekkel néhány óra alatt korszakalkotó jelentőségű változásokat véghezvinni. Mert e nap vívmányai között voltak olyanok, amelyek 142 év múltán is céljaink között szerepelnek. És emlékezzünk a márciusi ifjakra, akik azóta már a bátorság, a meg nem alkuvás és a tisztaság történelmi szimbólumaivá váltak.” Szabadság, 1990. márc. 13.

„A késő délutáni órákban került sor a volt Biasini szállónál Petőfi Sándor, Nicolae Bălcescu és Avram Iancu emléktábláinak megkoszorúzására. A koszorúzási ünnepségen Tibád Zoltán és Ioan Popa emlékeztek 1848 nagy forradalmáraira.” Tibori Szabó Zoltán: A tüzet nem hagytuk kialudni. Szabadság, 1990. márc. 16.

„A tegnapi ünnepségek láttán megerősödik bennem a hit, hogy Kolozsvár lakossága továbbra is ki fog vonulni ezen a napon a Biasini elé Petőfi emléktáblájához, továbbra is le fogja róni kegyeletét és hálaadóját s évről évre meg fogja ott újítani fogadalmát, hogy nem fog addig nyugodni, míg demokrácia s a sokszínűség, a másság eszméi és követelései meg nem valósultak. Addig pedig maradjunk meg azoknak, akik vagyunk: forradalmi demokratáknak, avantgárdnak. Mi az, hogy avantgárd? Sok is, meg kevés is: utóvéd, előre!” Tibori Szabó Zoltán: A tüzet nem hagytuk kialudni. Szabadság, 1990. márc. 16.

„Felemelő érzés volt érezni a többezres tömeg erejét, elszántságát, és az a tudat, hogy március 15-e nem csak azért fontos dátum, mert a forradalmi ifjúság példájából oly sokszor merítettünk hitet és erőt, hanem azért is, mert a “népek tavasza” néven emlegetett események jelképként kerülnek át a mába, a forradalmi Európa népeinek közösségébe, amelyben mi, magyarok és románok, szászok és szerbek, közös sorsba fonódva, örömben, bánatban és reményben együtt élünk.” Román János: Tavaszban a szabadság karácsonyára emlékezve. Romániai Magyar Szó, 1990. március 17.