Időutazó

Lázadó kamerák - a kolozsvári rendszerváltás fotósai 1.

Blos-Jáni Melinda 2020. január 14., kedd, 14:58

Az 1989-es decemberi események közepette fotózni Kolozsvár utcáin egyfajta félelemmel elegyedő ünnepi érzés lehetett. December 21-én kevesebben, de 22-én már egyre nagyobb számban merészkedtek ki fényképezőgépükkel az emberek, hogy tiszteletüket tegyék a város forradalmi halottai előtt, és hogy megízleljék a szabadság mámorát.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Essig József, aki maga is fényképezőgéppel követte végig a harminc évvel ezelőtt történt rendszerváltás kolozsvári eseményeit (ezekről Fodor János történésszel készült interjú), kilenc kollegáját hívta meg Stars galériájába. Răzvan Rotta közismert és a Deák Ferenc (Eroilor) utcában is megtekinthető képsorain túl a forradalom új arcai, újabb pillanatai váltak láthatóvá. Jelen volt képeivel Rareș Beuran, Eugen Moritz, George Muresan, valamint Remus Rusu és Luca Vasile (utóbbiak korábban a Szabók bástyájában is kiállították a fotóikat, és könyvként is megjelentették őket), illetve Adorjáni László, Feleki Károly, Kovács András,Vas Géza és a házigazda, Essig József. Az utóbbi öt fotós beszédes képeiről és visszaemlékezéseiről szól ez a cikk.

A rendszerváltás fotósaiban, bármelyik erdélyi városban éltek, közös, hogy mindannyian az utcai tüntetők sorából valók, mondhatni a lázadó tömeg nézőpontjából fotóztak, de önkéntelenül is közösnek látszik a percepciós kultúrájuk is, hisz nagyon hasonló dolgokat tartottak fontosnak dokumentálni. Képeik ugyanazt a nyelvet beszélik, amikor a sok kisembert, a tömegek lelkesedését, a tankokra felmászók eufóriáját, Ceaușescu-képének megrongálását, erkélyszónokokat, könyvégetéseket vagy a forradalmi halottak előtti tisztelgést örökítették meg. Míg a szocialista rendszer veszélyes zsánerként tekintett a dokumentarista fotográfiára, és ennek ellenében az esztétizáló művészfotó inkább megfelelt céljainak, a rendszerváltás fotói valódi, nyers dokumentarizmusról árulkodnak, ezekben a fotózási helyzetekben a fotográfia, mint művészet, a jól megkomponált, éles kép, mint elvárás háttérbe szorult az őszinteség érdekében. Aki ilyen helyzetben fényképez, az egyszerre résztvevője és krónikása is az eseménynek.

A rendszerváltó decemberi eseményekről szóló kiállítások megnyitója gyakran válik kollektív és interaktív megemlékezési szertartássá, hiszen teret kapnak a szubjektív és érzelmekkel teli beszámolók arról, hogy ki hogyan függesztette fel a mindennapi rutinjait, és melyik ponton csatlakozott a történelmi eseményhez. Ilyenkor az emlékezet többszólamúságára is fény derül: hiszen mindenik fotós felvillantja saját perspektíváját, olyan látképeket, amelyeket csak a saját útvonalán, csakis ott és akkor láthatott. Az Essig József szervezte közös kiállítás bővelkedett a történelmi tapasztalat szólamaiban, azonban az élményalapú elbeszélések és képek még korántsem elégségesek ahhoz, hogy egy teljes képet vagy egy egységes értelmezést lehessen gyártani belőlük. Az „oral history” és az audiovizuális dokumentum (fotók, film- vagy videófelvételek, hangfelvételek) együtt arra a leginkább alkalmas, hogy kérdéseket vessen fel, és elindítson az esemény értelmezésének útján. „Nem a múlt tényszerűségének puszta regisztrálása, hanem számunkra való értelme (értelmezése) végett van égetően nagy szükség a múlt megjelenítésének megannyi változatára” - írja Gyáni Gábor Relatív történelem című könyvében, amely a Capa Center Eufória? Rendszerváltás történetek Magyarországról című kiállításának mottója volt, és melyen a történész mondta a megnyitó beszédet is.

Ezek a fotók és történetek tehát leginkább tanúságtételnek, dokumentumnak tekinthetők, amelynek értelmezése még a jövő történészeinek a feladata, és egyben olyan érzéki stimuláló eszközök, amelyek segítségével még azok a generációk is el tudják képzelni, hogy milyen volt jelen lenni a téren, akik akkor még nem lehettek jelen. A cikk második része itt olvasható.

Adorjáni László, a Kétágú templom lelkésze

Adorjáni Lászlónak már diákkora óta volt fényképezőgépe, később saját laborja is, az események idején a Kétágú templom és a Kakasos templom segédlelkésze volt. 1989. december 21-én nem fényképezett, erről így számolt be: „A Kétágú templomban akkor már folyt annak a hangerősítő berendezésnek a beszerelése, amelyet december közepén kb. tíz évig tartó engedélyezés után küldhetett el egy angliai gyülekezet. Ezt, a templom alaprajzának a határon való kicsempészése és sok, főként bukaresti hivatalokba való kérvényezés, előzte meg. Karácsonyi ajándékként akartuk a rossz akusztikájú templomba felszerelni a várva-várt ajándékot. Miközben a templomban dolgoztunk, hallottuk a harckocsik vonulását, majd a lövéseket is. Az utcára való kivonulástól még két dolog tartott vissza. Egyrészt az a félelem, hogy mi lesz a három gyermekemmel, ha netán lelőnek. Továbbá a főtér felől érkezők közül többen mondták, hogy ne is próbálkozzunk, le van zárva az út, nem engednek oda menni.”

Adorjáni László fotója. „Másnap reggel, mivel akkor a Kakasos templomban voltam segédlelkész, de a Kétágúban is segítettem édesapámnak, akinek akkor el volt törve a lába, a Kakasos templomba kellett mennem szolgálatba. Láttam a templomon felül az úton, majd hazajövet a Főtéren is a vérnyomokat, csontdarabokat a földön. Mivel az emberek újra gyülekezni kezdtek, akkor vettem magamhoz a fényképezőgépemet (Praktica L2), diafilmet tettem bele, amit különleges alkalmakra tartogattam és kimentem a Teológia elé. Vele szemben a pártházat már kétéltű páncélos harckocsik és pajzsos katonák védték.” A tankokra még nem másztak fel, de a tömeg körtáncot jár.

Adorjáni László fotója. „Az ortodox katedrális melletti szeminárium ablakába hangszórókat tettek ki és onnan közvetítették a rádió vagy a televízió hangját. Egy ortodox tanár az ablakból szónokolt a tömegnek. A templom körül az ágyásokban gyertyákat gyújtottak, az elesettek tiszteletére.”

Adorjáni László fotója. „Megható pillanat volt, amikor már nem emlékszem kinek a felszólítására a tömeg letérdelt és elmondta a Miatyánkot.”

Adorjáni László fotói. „Előbb a párt épületbe hatolt be egy része a tömegnek, volt, aki az ablakon mászott be, és kezdték kidobni az ablakból a diktátor képét, feliratokat, kommunista irodalmat, melyet az utcán meggyújtottak. Ekkor már a hadsereg is átállt, és a béke jeléül a harckocsikra a civilek is felmerészkedtek.”

Adorjáni László fotója. „A pártháztól a tömeg a Széchenyi-térre ment, majd onnan a Securitate épületéhez.

Adorjáni László fotója. „Magyarként úgy gondoltuk, ahogy akkor az utcán és a fegyverek előtt nem számított a nemzetiség, ezután is így lesz. Ezért valakik az evangélikus templom falán az utca nevét „Bulevardul 22 Decembrie sugárút”-ra cserélték ki. Talán ez volt az első magyar nyelvű felirat Kolozsváron. Valóban a legtöbben azt hittük, ezután jobb, igazságos világ lesz. Lelkesedésemet egy utcai tüntetésről hazajövet amire már magyar feliratokkal mentünk (22-e este, vagy 23-a lehetett) így fogalmaztam meg: - Édesapám, végre jó világ lesz! De ő csalódásomra lehűtött. - Csak várj egy kicsit, fiam! Sajnos, igaza volt. Egyik jele ennek az volt, hogy a kétnyelvű felirat hamar egynyelvűre változott a templom falán, ahogy a „rend” kezdett újra helyreállni.”

Adorjáni László fotója. „Valóban úgy is tűnt, hogy újra értékelni fognak, hiszen a néhány napig azon csodálkoztam, hogy mennyi román szólalt meg, még ha törve is a nyelvet, de magyarul. Ugyanis amint megnyílt a határ, Magyarországról megérkeztek az első, főleg kenyeret szállító kamionok. Majd utána a magyar és holland segélyeket hozó kamionok. A magyar kamionok csak megálltak az utcán, és kezdték kiadogatni a tömegnek a kenyeret. A nyugati segélyszállítmányok főként a templomokban rakódtak ki. Éjjel igyekeztünk valahogy egységcsomagokká átrendezni, majd a következő napokon osztani a jobb falatra, ruhára kiéhezett és a templom előtt tolongó, gyakran rendet felborító embereknek.”

Adorjáni László fotója. „Volt később, talán december utolsó napjaiban egy zárt tüntetés a református püspökség udvarán. Miután Nagy Gyula püspököt lemondatták, az egyházkerület ideiglenes vezetésére Marosvásárhelyről Csiha Kálmán esperest kérték fel, akit példás gyülekezeti munkája miatt akkor sokan elismertek. Ő, és a Dr. Csutak Csaba, kolozsvári esperes és egyházkerületi főjegyző fogadta a teológiai hallgatók tüntető csoportját, akik olyan egyházvezetést kértek, akiket nem kell szégyellniük.”

Essig József, tévéoperatőr

A rendszerváltó események utáni kolozsvári magyar kultúrélet krónikásának is számító Essig József protestáns teológiai, majd grafikai tanulmányok után 1962 és1990 között a Vegyipari Kombinátok Tervezőintézetében (IITPIC) dolgozott. 1977-ben tagja lett a Kolozsvári Fotóklubnak majd a Romániai Fotóművészek Szövetségének is (AAFR), tehát nem volt véletlen, hogy két fényképezőgéppel indult el 1989 decemberében. Később a kolozsvári tévéstúdió munkatársa lett.