A romániai magyarok imagináriusában március egy kontrasztos hónap: szinte egybeesik a szabadságharc és az 1990-es etnikai konfliktusok évfordulója. Marosvásárhely fekete márciusát számos mozzanat előzte meg, szolidaritási akciók, amelyek tovább árnyalhatják a korszak képét, noha nem váltak annyira erős referenciaponttá az emlékezetben. Cikkünkben korabeli videókkal és Feleki Károly kolozsvári fotóival elevenítjük fel a rendszerváltó év magyar diákjainak világát, civil kurázsiját és tüntetéskultúráját.

A cikk a Maszol és az Erdélyi Audiovizuális Archívum Időutazó című közös sorozatának része. Az Erdélyi Audiovizuális Archívum célja az erdélyi és Erdélyhez kapcsolódó audiovizuális örökség megőrzése, az archív felvételek, amatőr fotók és filmek szakszerű gondozása. Megmentendő, megőrizendő archív képekről (fotó, film, videó) itt lehet értesíteni az archívum munkatársait, a már digitalizált fényképek online adatbázisa pedig a rekollekt.ro oldalon érhető el.

Az 1990. január 6. – március 15. közötti időszakot Fodor János történész a párbeszéd időszakának nevezi, amelynek egyik központi témája az anyanyelvű oktatás ügye volt. Míg a magyar tannyelvű iskolák újraalakítása sikeres volt Kolozsváron, addig a Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült komolyabb eredményt elérni. Az országos magyar érdeknek számító egyetem ügyével foglalkozó Bolyai Bizottság két változaton gondolkodott: „a szélesebb körű megoldás felölelte volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját, amelyhez hozzárendelik a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatását is. Ezenkívül a marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek (a meglévő román tagozat mellett működne, de a magyar diákok a Bolyai Egyetem keretében szereznék meg egyetemi diplomájukat), ugyanígy jártak volna el a Színművészeti Főiskola esetében is.” A szűkebb verzió szerint: „a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus struktúráját tudományegyetemként, a többi intézményben (az előbb felsoroltak esetében) pedig létrehoznák a magyar nyelvű oktatást” (Az 1989-1990-es fordulat eseményei Kolozsváron, 2014).

Míg a nyomtatott sajtó polémiáktól és vitáktól volt „hangos”, addig a tüntetések a szakrális csend (gyertya, ima) retorikájára és a köztereken átvonuló kritikus tömeg látványára építettek, akik a „kiáltó szavakat” írott formában, könyvként vagy transzparenseken hordozták magukkal. Az etnikai konfliktusok és a magyar oktatás miatt megszervezett február 10-i gyertyás tüntetés nemcsak Marosvásárhelyen zajlott, hanem számos más településen is: pl. Sepsiszentgyörgyön, Brassóban is, Kolozsváron nagygyűlésen fejezték ki a dialógus iránti igényt, a Gyergyószentmiklóson megtartott kétnyelvű tüntetésről videó is készült.

A válasz nélküli beadványokat követően március 7-én az OGYI diákjai ismét tiltakozó akciót indítottak, amely ezúttal ülősztrájk formáját öltötte. A Romániai Magyar Szó március 8-i számában ezt írták: „Kétnapi eredménytelen tárgyalás után ülősztrájkot kezdtek a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar hallgatói, mert az Oktatásügyi Minisztérium képviselője elutasította követeléseiket: külön keretszám a magyar anyanyelvűek részére, a két nemzetiség egyenlő arányú részvétele az egyetem vezetőségében, a teljes értékű magyar oktatás helyreállítása.” A több napon át tartó tiltakozás alakulásáról a Schnedarek Ervin hagyatékában fennmaradt videóriportok tanúskodnak, ezek alább, valamint itt, itt és itt láthatóak.A néma (vagy csendes, békés) tüntetés egy paradox terminus, hiszen a tiltakozás, az ellenállás aligha képzelhető el zaj- és hangmentesként, inkább, egy metaforával élve, „hangot ad” az elnyomott álláspontoknak. Másfelől a némaságot Reinhart Koselleck a diktatórikus rendszerek sajátjaként írta le, mint amelyek elvették, elfojtották az egyének, a civilek hangját. Ugyancsak Koselleck szerint: „a történeti események nyelvi cselekedetek nélkül elképzelhetetlenek, az előbbiekből nyert tapasztalatok pedig beszéd nélkül nem közvetíthetők” (Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Bp., 2003). Márpedig az 1990-es évek néma és békés tüntetései nem voltak mentesek a nyelvi cselekedetektől, csakhogy nem annyira a hangos kiáltások, a kimondott szavak váltak beszédeseménnyé, inkább az „írott” kiáltások, azaz a transzparensek jelszavai. Hiszen a tüntetések résztvevői az újság, a könyv írásbeli kultúráján nőttek fel. Az eseményekről készült fotók is az írásbeliség eszköztárával (petíciók, jelszavak, betűtípusok, kérvények, idézetek, könyvek) szót kérő, tüntető emberről tesznek tanúságot.

A Szabadság 1990. március 11-i lapszámában jelentették be a kolozsvári szolidaritási akciót: „A Kolozsvári Magyar Diákszövetség /KMDSZ/ néma tüntetéssel fejezi ki szolidaritását a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nemzetiségű tanáraival és hallgatóival. A KMDSZ tiltakozik a magyarellenes vádak ellen, továbbá a Vatra Romaneasca magyarellenes propagandája ellen.” Hasonló szolidaritási akciót több más erdélyi városban is szerveztek. 

Feleki Károly felvételei a szolidaritási sztrájkról készültek, március 13-án. Ekkor már nem fotóriporterként dolgozott, azonban dokumentarista fotósként igyekezett fényképezőgépével jelen lenni a köztéri eseményeken. A képaláírásokban két szövegből idézünk, amelyek a Szabadság napilapban jelentek meg: a Székely névvel aláírt Tüntessetek fiúk március 15-i cikkből, és a Folytatjuk című összefoglalóból, amelyet Magyari Tivadar írt a diákok nevében.

„Tegnap délelőtt még ott ültek az Egyetem előtt, a lépcsőkön, és a lépcsőház beugrásaiban. Csendesnek éppen nem mondhattuk a csendes tüntetést. Igaz ugyan, hogy sokan tanultak, jegyzeteltek a térdükön, földön vagy olvastak. Legtöbben a Puntea-t, Hídat, mert ez továbbra is a hozzánk hasonlókat vonzza. Élénk érdeklődést vált ki minden újabb felirat, ami a hirdetőtáblán megjelenik. Sajnos, csak a magyar diákok körében.” Székely, Szabadság, 1990. március 15.

„A kézben tartott, falra szegzett feliratokon nagyon is elfogadható követeléseket nyilvánítanak ki. Anyanyelvű oktatást kérnek. (…) A kolozsvári magyar diákság uralja az épületet, sajnos diáktestvéreik, a román diákok nem nagyon érdeklődnek kezdeményezésük iránt. Pedig a sztrájk, a békés tüntetés folytatódik!” Székely, Szabadság, 1990. március 15. 

„Hírt adnak róla, hogy a fizika karon két hétig voltak magyar csoportok (ennyit tartott a demokrácia), kérik mielőbbi visszaállításukat. Szolidarizálnak a marosvásárhelyi diákokkal, akik ugyancsak erre vágynak.” Székely, Szabadság, 1990. március 15. „Két könyvet hoztam – mondja egy fizikus kollega – az egyiket olvasom, a másikon ülök.” Magyari Tivadar, Szabadság, 1990. március 16.

„Felhasználva az előző napok tapasztalatait, a KMDSZ felkészült a tüntetés szervezett folytatására. Még az a vád is elhangzott, hogy a tüntetők akadályozzák a forgalmat. Ezt megelőzendő, a szervezők egy zsinórt húztak ki kétoldalt, hogy rendezzék a sorokat. A sztrájk hevében születtek olyan „funkciók”, mint lépcsőfelelős, csendfelelős, plakátfelelős. Titkárság is működik. De a legérdekesebbek a „provokátorvadászok.” Ők csőre töltött fényképezőgéppel állnak lesen, és amint valaki magyarellenes feliratot ragaszt fel, vagy a sztrájkolók feliratait tépdesi, már kattognak is a gépek. A MADISZ már második napja palacsintával és teával segíti a tüntetőket. Köszönjük!” Magyari T., Szabadság, 1990. március 16.

„Tegnap az alábbi szavazócédulát osztották ki a szervezők a magyar diákok között: Az eredetileg három naposra tervezett sztrájknak hatása van (felfigyeltek követeléseinkre). De konkrét eredményeket még nem ért el. El kell döntenünk hogyan tovább. -Folytatjuk a sztrájkot (csütörtökön 14 óráig, szombaton és vasárnap szünetet tartunk), mert Marosvásárhelyen a helyzet változatlan. -Csak hétfőn folytatjuk (hátránya lehet, mások szemében ez az ügy feladását jelenti). -Beszüntetjük a sztrájkot.​ Délben fél 1-ig 505 szavazatot adtak le, 460-an az első pont mellett szavaztak. A sztrájk tehát folytatódik.” Székely, Szabadság, 1990. március 15.

„A román kollegákkal tervezett délutáni párbeszédet kérésükre elhalasztották. Kérésüket azzal indokolták, hogy hosszabb időre van szükségük ahhoz, hogy a tárgyalásokra felkészüljenek, hogy egységes, a mienkhez hasonló szervezet megalakításával egyeztessék álláspontjukat. Ezt a kitűzött időpontra érkezett többi román lap munkatársa is tudomásul vette. Addig is tárgyalunk, de hol van még a „Bolyai”, hogyan dől el végül a vásárhelyi kollegák ügye? A békés sztrájk folytatódik.” Magyari T., Szabadság, 1990. március 16.