A gyimesi és moldvai csángó közösségek mindennapjait, hagyományait és megmaradásért folytatott küzdelmét mutatja be fotóin Nagy Botond marosvásárhelyi fotóművész. Alkotásaiból a brüsszeli Liszt Intézetben nyílt kiállítás a Végtelen helytállás című rendezvény keretében. A tárlatnyitót követően beszélgettünk. 

Nagy Botond, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub és a Magyar Fotóművészek Világszövetsége tagjaként évek óta dokumentálja a székely és csángó közösségek életét, vallási hagyományait, népszokásait és a lassan eltűnő népi mesterségeket. Vallja, hogy képei által betekintést nyújt a már-már eltűnőfélben lévő népi mesterségekbe, a változatos szokásvilágba, Kalotaszegtől Székelyföldön keresztül a moldvai csángókig. Hasonló odaadással fényképezi a természet szépségeit és a változatos élővilágot. 2019-től 2023-ig részt vett a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont védnöksége alatt megrendezett Orbán Balázs nevét viselő dokumentarista fotótáborokban.
Képeivel több mint 100 nemzetközi kiállításon szerepelt, ahol számos díjat nyert. A képeket 5 kontinens 37 országában mutatták be.

– Mi fogott meg a csángó közösségek világában? Mit jelent a kiállítás és a könyved címe, a „Kévét összeköt a lélek”?

– Ez a folyamat körülbelül nyolc éve kezdődött. Amikor először eljutottam a kamerámmal a csángók közé, már az első pillanatban nagy vonzalmat és szeretetet éreztem irántuk. Ahogy egyre jobban megismertem ezt a népet, rájöttem, hogy nemcsak fotósként jelent számomra kimeríthetetlen témát, hanem emberileg is rendkívül sokat ad.

A kiállításomnak és a könyvemnek az a címe, hogy Kévét összeköt a lélek. Ezt nagyon szimbolikusnak tartom. A címben számomra a legfontosabb gondolat az, hogy minket – legyen szó nemzetről vagy kisebbségről – valaminek össze kell kötnie ahhoz, hogy meg tudjunk maradni. Sokat gondolkodtam az elmúlt nyolc év során azon, hogy mik azok az erők, amelyek a szórványban élők megmaradását biztosíthatják.

Ahogy a kévét is összeköti a kötés, úgy a moldvai csángókat is összetartja egy erős kapocs. Azt figyeltem meg, hogy rendkívül ragaszkodnak a római katolikus vallásukhoz, és azt bármilyen körülmények között gyakorolják. Ugyanilyen fontos a magyar nyelv is. Ezek olyan küzdelmek, amelyeket a tömbmagyarságban vagy Magyarországon élők talán el sem tudnak képzelni. Küzdeni kell azért, hogy valaki anyanyelvén imádkozhasson, vagy egyáltalán beszélhessen.

Úgy vélem, a csángó közösséget elsősorban a vallás tartja össze, de ugyanilyen fontos a magyar nyelv is. Bár Moldvában a nyelvhasználat sok helyen visszaszorulóban van és folyamatosan átalakul, mégis nagy öröm volt számomra látni, hogy idős emberek a falvak utcáin ma is csángó magyar nyelven beszélgetnek.

A magyar házak létrehozása és mindazok az erőfeszítések, amelyek a magyar nyelv megőrzését szolgálják, szintén eredményeket hoznak. Látható, hogy a fiatalabb generáció egy része is beszéli a magyar nyelvet, így úgy tűnik, van még jövője a moldvai magyarságnak.

Érdekes módon, amikor csángókról beszélünk, valójában két különböző régióról és két különböző világról beszélünk: a gyimesi és a moldvai csángókról. Két eltérő történelmi sorsról és két eltérő valóságról.

A gyimesi térségben egy nagyobb történelmi magyar közösségről beszélhetünk. Közel van Csíkszereda, több a magyar, ezért ott a magyarság megőrzéséért nem kell olyan mértékben küzdeni, mint Moldvában.

A moldvai részen viszont számtalan történettel találkoztam. Ezek közül egyet mindig szívesen elmesélek. Trunkban egy idős házaspárral találkoztunk, akik egy szekéren közeledtek felénk. Magyarul köszöntünk nekik, ők viszont románul válaszoltak, ezért románul folytattuk a beszélgetést egészen a kapujukig. Amikor azonban beléptünk az udvarra, magyarul szólaltak meg, és természetesen azt mondták: „Persze, hogy magyarul beszéljünk!”

A legmegdöbbentőbb azonban az volt, amit búcsúzáskor mondtak: nem mertek rögtön magyarul megszólítani bennünket. Ez már jóval a kommunizmus bukása után történt, és mégis ennyire erősen élt bennük a félelem. Ilyen körülmények között az, hogy ezek az emberek megőrizték a magyarságukat, szerintem rendkívüli teljesítmény.

A beszédeim végén mindig meg szoktam köszönni azt a bizalmat, amellyel a csángó emberek megtiszteltek engem. Ha nem fogadtak volna be, ha nem engedték volna, hogy dokumentáljam az életüket, akkor ezek a képek ma nem lennének itt a falon.

– Hogyan lehet egy közösség életét hitelesen bemutatni?

– Az volt az elképzelésem, hogy minél mélyebben tudjam bemutatni ezt a világot. Ahhoz pedig, hogy valóban mélyre jussak, egyértelmű volt számomra, hogy minden évszakban ott kell lennem, hiszen minden évszaknak megvannak a maga munkái, szokásai és ünnepei. Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy amennyire csak lehet, minden évszakban és minden fontosabb ünnepen jelen kell lennem.

Így tudtam elérni azt a mélységet, hogy ennek a vidéknek az életéből kiragadjak olyan pillanatokat, amelyek kisebb-nagyobb hiányosságokkal ugyan, de mégis képesek bemutatni, hogyan élnek ezek az emberek és mi tölti ki a mindennapjaikat.

– Volt olyan család vagy közösség, amelyhez különösen közel kerültél az évek során?

– Igen. A nyolc év alatt nagyon sok családdal nagyon bensőséges kapcsolat alakult ki. A könyv megjelenése után is visszajárok hozzájuk. Most már sokszor azt mondom, hogy rokonlátogatóba megyek, amikor Gyimesbe vagy Moldvába indulok.

Nagyon ritkán fotózom ilyenkor, mert a találkozás az első. Emiatt sok családot említhetnék, de hogy ne legyen sértődés, inkább senkit sem neveznék meg külön.

Ha viszont a fényképekről kellene beszélnem, akkor nagyon sok olyan történet kapcsolódik hozzájuk, amely mélyen megérintett emberként is. Lehet, hogy egy adott kép fotóművészeti vagy dokumentarista szempontból nem a legerősebb a gyűjteményben, de amikor ismerem a mögötte húzódó történetet, vagy olyan információk birtokában vagyok, amelyek a képen nem látszanak, akkor számomra mégis sokkal kedvesebb lesz.

Ilyenből nagyon sok van.

– Mi a fontosabb: maga a kép vagy a mögötte lévő történet?

– Mindenképpen a történet. Ahogyan én fotózom, az alapvetően emberközpontú. Azt gondolom, ez az anyagomon is látszik.

Ahhoz, hogy egy fénykép valóban érzelmeket közvetítsen, vagy egy igaz történetet tudjak bemutatni általa, nagyon sok időt kell szánni az emberi kapcsolatokra. Ezért van az, hogy szinte mindenkinek ismerem a családi előzményeit, a gyermekeit, az unokáit, nagyjából tisztában vagyok az élettörténetével. Engem ezeknek az embereknek a sorsa valóban érdekel.

Kölcsönös tisztelet nélkül ez nem működne. Emiatt az igazán fontos képek mögött szinte mindig ott van egy történet. Persze vannak elkapott pillanatok is, amikor csak találkozol valakivel, lefotózod, és utána már nem követed az életét. De azoknál az embereknél, akikhez visszajárok, nagyon sok történet gyűlt össze az évek során.

– A tárlatnyitón úgy fogalmaztál hogy a moldvai csángók esetében „az utolsó előtti pillanatban” vagyunk. Mire gondoltál pontosan?

– Szerintem mindenképpen folytatni kell a megmaradásért végzett munkát. Amikor az „utolsó előtti pillanatról” beszéltem, arra gondoltam, hogy ez alatt a nyolc év alatt én is szembesültem azzal, mennyire visszaszorult már a magyar nyelv használata.

– A vegyes házasságok miatt?

– Szerintem nem elsősorban azért. Inkább arról van szó, hogy egy olyan szórványközegben, ahol az iskolák román nyelvűek, és a munkavállaláshoz is a román nyelvre van szükség, természetes folyamat, hogy a családok úgy érzik: a gyermekük könnyebben boldogul majd, ha a román nyelvet sajátítja el tökéletesen.

Úgy gondolom, elsősorban ebben keresendő a válasz.

A magyar nyelvet úgy lehet megszerettetni, ha megszerettetjük velük a csángó kultúrát, a csángó közösség értékeit. Legyen szó viseletről, zenéről, furulyajátékról vagy hagyományokról.

Azt látom, hogy ezt a munkát a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége nagyon jól végzi. Elég jó betekintésem van a tevékenységükbe, jártam magyar házakban, sokat beszélgettem az oktatókkal. Ők azt próbálják erősíteni a gyerekekben, ami csángóvá teszi őket.

Azt, hogy lehet egyszerre Romániában élni, szükség esetén kiválóan beszélni románul, és közben megőrizni a saját kulturális identitást.

Sokszor megkérdeztem tőlük: „Kik vagytok ti?”

Erre gyakran kettős vagy akár hármas választ kaptam. „Románok vagyunk, mert Romániában élünk. Magyarok vagyunk, mert magyarul beszélünk. És katolikusok vagyunk, mert katolikusok vagyunk.”

Éppen ezért azokat az értékeket kell megerősíteni bennük, amelyek összeegyeztethetők a román oktatással és a román nyelv használatával is. Ha ezek az értékek a sajátjukká válnak, akkor sokkal nyitottabbak lehetnek a magyar nyelv tanulására és használatára is.

Nemrég ugyancsak erről beszélgettem a magyar oktatókkal. Elmondták, hogy érdekes jelenséget figyeltek meg. Azok közül a fiatalok közül, akik részt vettek a magyar oktatásban, sokan később Olaszországba, Spanyolországba vagy más országokba mentek dolgozni. És gyakran éppen ott fedezik fel újra magukban a magyar gyökereiket.

Otthon talán kevésbé érzik ennek a jelentőségét, de amikor távol kerülnek, hirtelen fontossá válik számukra az identitásuk. Megmarad bennük az a büszkeség, hogy ők csángók.

Szerintem ez lehet a kulcs.

– A képeiden a népviselet jelen van, de nem uralja a kompozíciókat. Ez tudatos döntés?

– Igen, mert arra törekedtem, hogy ne váljon túl hangsúlyossá. Ha azt nézzük, hogy egy év 365 napból áll, akkor a népviseletet talán négy-öt alkalommal veszik fel.

Ha én azt sugallnám a képeimmel, hogy a viselet gyakrabban jelenik meg a mindennapokban, mint a valóságban, az már mesterséges lenne.

Én az ottani életet szerettem volna bemutatni olyannak, amilyen valójában. Nem akartam belenyúlni.

Ha mégis belenyúltam, akkor csak minimális mértékben, fotográfiai szempontból. Például leveszek egy műanyag palackot az asztalról, vagy megkérem őket, hogy ha van, inkább egy horganyzott vödröt használjanak a kép kedvéért, ne műanyagot.

De a valóságot semmiképpen sem akartam megváltoztatni.

– És mi történik azokkal a pillanatokkal, amelyekről lemarad a fotós?

– Elszalasztott pillanatok szerintem minden fotós életében vannak. Aki azt mondja, hogy nincsenek, az talán egy kicsit szépít a valóságon.

Az én életemben is volt több ilyen.

Vannak helyzetek, amelyeket bizonyos mértékig újra lehet teremteni anélkül, hogy mesterkéltté válnának. De ha egy igazán eredeti, megismételhetetlen pillanatról maradok le, akkor azt el kell fogadnom. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet visszahozni.

(Nyitókép: Nagy Botond fényképész | Fotó: Kertész Hajnalka)