Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Hegyeli Attila, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének oktatási koordinátora és interjút adva Kőházi Jánosnak elmondta: miközben az asszimiláció továbbra is komoly kihívás a csángók körében, viszont reményekre feljogosító jelenség az, hogy a közösségben erősödik az identitáskeresés. Ennek bizonyítéka az, hogy a Szövetség ma már 36 településen működtet oktatási programokat és 22 Magyar Házat.

Hegyeli egyúttal a magyarországi kormányváltás kapcsán a reményét fejezte ki, hogy a Magyar Péter irányította budapesti új kabinet is támogatni fogja a moldvai magyarokat, hiszen megmaradásuk és megtartatásuk kérdése nemcsak a helyiek ügye, hanem az egész nemzet és a mindenkori magyar kormányok felelőssége is.

Tavaly novemberben Magyar Nemzet örömmel tájékoztatta olvasóit: csoda történt Csángóföldön, mert a Kárpátoktól keletre zajló magyarságmegőrző munka olyan fordulatot vett, amely messze felülmúlta a kezdeti reményeket. A mirákulum hírhozója Hegyeli Attila, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének oktatási koordinátora volt, aki arról számolt be, hogy a magyar oktatási-kulturális és közösségépítő kezdeményezések már nem csupán a magyarul beszélő közösségeket érik el moldvai csángók között, hanem azokat is, akik a nyelvünket már rég elfeledték.

Hegyeli Attila akkor, e jelenség drámai és egyben leginkább reményt keltő példájával, Sóspatak esetével hozakodott elő, azzal, hogy nyilvánosságra hozott egy hihetetlennek tűnő, de mégis igaz friss fejleményt. Nevezetesen azt, hogy megkereste őket még a tanév az elején a község iskolaigazgatója és polgármestere, akik elmondták: ők is szeretnék, hogy a településükön működjenek a Szövetség magyar programjai.

Sokatmondóan bíztató volt az, amit ennek kapcsán a moldvai magyar oktatás alapembere nyilatkozott:

„Ez olyan csángó falu, ahol tudomásunk szerint több mint száz éve egyáltalán nem beszélik a magyar nyelvet. Tehát az egyik legrégebben asszimilálódott csángó falu, ahol eltűnt a nyelv – a legöregebbek sem tudnak már magyarul egy szót se. Nincs konkrét információnk arról, hogy utoljára mikor beszélték, az öregek sem tudnak róla, és néprajzi leírásokban sem találkoztam erre vonatkozó konkrét adattal, hogy mikor történt a nyelvváltás.”

Azt is hozzátette: miközben a népszámlásokon Sópatakon eddig senki nem vallotta magát magyarnak, ezek szerint itt most bámulatos dolog történt. Persze ennek rögvest meg lett a kézzelfogható következménye, mert arról is hírt adott, hogy eleget téve a kérésnek, már megkezdték itt a programot. Így ettől a tanévtől kezdve az új helyszínen már több mint 40 gyermek jár rendszeresen a foglalkozásokra. Majd hozzáfűzte: a szülők részéről itt, ahol már csak az emléke maradt annak, hogy az emberek valaha magyarul beszéltek, teljesen pozitívak a visszacsatolások.

A mögöttünk hagyott héten a Magyar Nemzet számára Hegyeli Attila egy nagyinterjút adott, melyben, ha újabb csodáról nem is, de sokat ígérő fejleményekről viszont értesülhettünk. Egyrészt szó esett benne a napjainkban tapasztalható és kedvezőnek tekinthető identitásmegőrző kezdeményezésekről, illetve közösségépítő munkáról, melyeknek lehetőségét elsősorban az adta meg az, hogy a korábbi mélyszegénység jellemezte vidékén gyökeresen javultak az életkörülmények és ezzel párhuzamosan megjelentek olyan önazonosságtudati igények, melyek korábban fel sem merültek. Másrészt pedig, hiszen ez is ténykérdés, arra is kitért, hogy e pozitívumok ne tévesszenek meg senkit. Mert a csángók asszimilálódási folyamata továbbra is e közösség számára a legnagyobb kihívás, a csángószövetség számára pedig már az is eredménynek számít, ha ezt lassítani vagy esetleg valahol épp megállítani lehet.

Annak is van. sőt nem is akármilyen jelentősége, hogy milyen apropóból került sor erre a dialógusra a Magyar Nemzet újságírója és Hegyeli között. Ezt az tette lehetővé, hogy a magyar ifjúság legmagasabb szintű egyeztető fóruma, a Magyar Ifjúsági Konferencia 2026. május 9-én, Csángóföldön, Lábnyikon tartotta meg a 46. rendes ülését. Erre egy hatnapos képzés részeként került sor a Kompetencia+ program keretében melynek során a résztvevők Csángóföldön – a bákói központ mellett – ellátogattak Lujzikalagor, Ferdinándújfalu, Somoska, Magyarfalu és Dumbravén településekre is, megismerve a csángó intézményeket, hagyományokat és közösséget – Kőházi János pedig elkísérhette a küldötteket.

A Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének bákói székhelyén készült interjúban a dialógus mindvégig arra a két kulcskérdésre fókuszált, melyek mindennek az alfáját és ómegáját képezik e közösség számára: milyen kihívásokkal kell szembenéznie a moldvai csángó magyarságnak, és hogyan segít nekik a Szövetség az identitásuk megtartásában?

Hegyeli Attila úgy látja, a csángók asszimilálódása folyamatos, azonban a kommunista diktatúra évtizedeihez képest az elmúlt három évtizedben érezhetően ez lassult. A probléma az, hogy a Ceauşescu-éra politikájának következményeként kialakult egy passzív, önmagát fenntartó asszimiláció.

Véleményét alátámasztandó Hegyeli előbb egy plasztikus példázattal érvel: „Én ezt egyfajta hógolyóeffektushoz szoktam hasonlítani: amikor elindítanak egy hógolyót a hegy tetején, eleinte még lökni kell, de egy idő után már akkora lesz, hogy magától gurul tovább, végül pedig mindent elsodor”. Ehhez aztán hozzáfűzi: valami hasonló történik a társadalmi folyamatokban is.

Meg nem kerülhető kérdése a beszélgetésnek az, hogy mennyi csángó él a térségben? A demográfiai viszonyok tisztázása már csak azért is fontos a Magyar Nemzet olvasótábora számára, mert a pannon közvéleményben eltérő és sokszor nagyon túlzó népességi adatok keringenek. Jómagam például találkoztam olyan félrevezető tájékoztatással is, amelyik negyedmillióra teszi a moldvai csángó magyarok lélekszámát.

Hogy a meginterjúvolt szakember miként hűti le a valóságtól olykor elrugaszkodott vélekedéseket, az kitűnik abból, amit ennek kapcsán olvashatunk a cikkben:

„A koordinátor felhívta a figyelmet a régió azon különlegességére, hogy szinte minden római katolikus hívő magyar származású – ennek fényében pedig nagyjából 170 ezer emberről beszélhetünk. – Pontos adat nincs, de Tánczos Vilmos professzor utolsó felmérése szerint körülbelül 42 ezren beszélték a magyar nyelvet. Ez azóta valamelyest csökkent, én ma nagyjából 35 ezerre becsülném azok számát, akik még beszélik a nyelvet – tette hozzá.”

Hangsúlyozottan fontosnak tartom annak a kulcskérdésnek a tisztázást is melyre az interjú Igazságtalan számonkérés címet viselő passzusában került sor. Amit erről a megvallatott elmond, az is rászorul népszerűsítésre, mert a magyarhoni közbeszédben ez ügyben is változatos, sőt olykor bántóan dehonesztáló vélemények keringenek:

„Hegyeli Attila szerint az azonban már sokkal bonyolultabb kérdés, hogy ki tekinti magát magyarnak modern, nemzeti értelemben. Amikor a csángók ősei három-négyszáz éve Moldvába kerültek, még a Kárpát-medencében sem létezett az a modern nemzettudat, amit ma ismerünk. A magyar nemzetépítés a reformkorban kulturális alapon szerveződött meg: a közös nyelv, kultúra és hagyomány lett az összetartozás alapja. Moldvába azonban ez a magyar nemzettudat soha nem jutott el igazán, és ez pedig egy történelmi mulasztás – hangsúlyozta, majd rámutatott: a reformkorban és később, amikor a magyar nemzetépítés zajlott, Moldva volt az egyetlen magyarok lakta terület a történelmi Magyarország határain kívül. Mégsem foglalkoztak vele kellőképpen.

Igazságtalan és nagyon fáj, amikor ma valaki számon kéri a csángókon, hogy miért nem olyan erős a nemzeti identitásuk, mint például a felvidéki vagy az erdélyi magyaroké. Ők egészen más történelmi háttérrel és sokkal nehezebb körülmények között próbálnak megmaradni, mint bármely más határon túli magyar közösség – mutatott rá.”

Mindezek ellenére Hegyeli kifejezetten optimista és rögvest el is mondja, hogy mire alapozza a derűlátását, Kifejti, – és erre már utaltam – hogy a régiót nyolcvan-száz éve még a mélyszegénység jellemezte, a csángóknak a megélhetés nehézsége mellett másodlagos kérdés volt, hogy megtartják-e a magyarságukat vagy sem.

Viszont történt egy olyan áttörés, aminek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Erről így szól a folytatásban:

„Az iparosodás hatására azonban elkezdtek javulni az életkörülmények, de még nem annyira, hogy identitáskérdésekkel, önismerettel kezdjenek foglalkozni.

Mára azonban gazdasági értelemben annyira megerősödött a közösség, hogy sok családban már nem a mindennapi megélhetés az első számú kérdés.

Ilyenkor kezdenek feltenni a fiatal csángók bizonyos kérdéseket. Például azt, „ha mi románok vagyunk, akkor a nagymama miért nem tudott románul?”. Az emberek érzik, hogy valami nem stimmel, elkezdik keresni a válaszokat, és nekünk ott kell lennünk ebben a pillanatban. Ott kell lennünk az online térben, az Instagramon, a TikTokon, az iskolákban, a gyerekek és a felnőttek között is. Mert erre egyre nagyobb az igény.”

Az interjú következő, A magyarság megőrzése című alfejezetében a koordinátor az előbb elmondottak mentén fűzi tovább a gondolatait. Arra tér ki, hogy ezekben a helyzetekben van nagy jelentősége annak a munkának, amelyet a szervezet az elmúlt évtizedekben végzett. Kiderül, hogy amit tettek, az valóban történelmi tett, mert, mint olvashatjuk: „Az oktatási programok, a Magyar Ház hálózat és az elmúlt húsz-huszonöt év közösségépítő munkája nélkül ma sokkal rosszabb helyzetben lenne a moldvai csángó magyarság. Felismerték ugyanis, hogy olyan helyzeteket kell teremteni, ahol a közösségi célok találkoznak a családok mindennapi érdekeivel.”

A folytatásban aztán bővebb kifejtésre kerül az, hogy miként talál egymásra a közösségi és az egyéni érdek:

„Például mi azt szeretnénk, hogy az óvodáskorú gyerekek minél több időt töltsenek magyar közegben. A szülők érdeke pedig az, hogy biztonságban tudják a gyerekeiket, amíg dolgoznak. Sok moldvai faluban nincs egész napos óvodai rendszer. Ezért mi délben iskolabusszal elhozzuk a gyerekeket az állami óvodából a Magyar Házba, ott ebédet kapnak, magyar foglalkozásokon vesznek részt, pihennek, uzsonnáznak, a szülők pedig délután viszik őket haza. Így egyszerre segítjük a családokat és erősítjük a gyerekek magyarságát– magyarázta, majd rámutatott: ebben áll a Magyar Házak jelentősége. Szerinte, ha nincs hely, infrastruktúra és intézményi háttér, akkor a nemzeti értékek hangoztatása nem működik a gyakorlatban.”

A Magyar Házak megteremtésének szükségességét a Szövetség az követően ismerte fel, amikor a rég dédelgetett terv, az oktatási program 2000-ben történt beindítása objektív akadályokba ütközött. Felismerték, hogy az akkoriban rendkívül ellenséges román állami iskolarendszerrel szemben nem tudnak eredményesen fellépni, ezért döntöttek úgy, hogy a Magyar Házakkal saját intézményhálózatot hoznak létre. Róluk a következőket mondja el e kapcsolati háló létrehívásban oroszlánrészt vállaló Hegyeli Attila:

„Ezek a magyar nyelv és kultúra fészkei. Tulajdonképpen minden itt történik: oktatás, hagyományőrzés, közösségi programok, tájékoztatás. A koncepció lényege az, hogy minden Magyar Házhoz pedagógusokat és hagyományőrző szakembereket kapcsolunk”. Az alkalmi leltár adatai önmagukért beszélnek: „ma már 36 településen működik valamilyen oktatási forma, ezek közül sok helyen a román állami iskolarendszeren belül, tantárgyként tanítják a magyart. Huszonkét településen működik Magyar Ház, emellett Csíkszeredában kollégiumot is fenntartanak azoknak a diákoknak, akik magyarul szeretnének továbbtanulni.”

Ezt követően még szó esik az interjúban egyebek mellett arról, hogy önmagukban ezek az intézmények nem elégségesek, mert minőségben jobbnak kell lenniük, mint az állami rendszernek. Ugyanis a kisebbségi oktatás csak akkor tud versenyképes lenni, ha többet nyújt, mint az állami oktatás. Hegyeli számvetéséből kiderül: miközben a jól végzett munka elégedettségre adhat okot, azért bőven van még tennivaló:

„A hálózatban körülbelül 180 ember dolgozik, és 36 helyszínen vannak jelen, azonban nem mindenhol saját épületben: sok helyen még mindig bérelt parasztházakban vagy mostoha körülmények között zajlik a munka.”

Annak, hogy a Szövetség a moldvai magyar érdekképviselet legfontosabb intézményévé vált az annak is köszönhető, hogy az oktatás mellett hagyományőrző programokat, sport- és szociális programokat is működtetnek. Ezek mellett idősek étkeztetésével és vállalkozásfejlesztéssel is foglalkoznak – jegyzi meg jogos büszkeséggel az intézményember.

Ezekért is halmozottan fontos, amit a beszélgetés zárszavában fogalmazott meg, amikor annak a reményének adott hangot, hogy az új magyar kormány támogatni fogja a moldvai magyarokat:

„Az ilyen extrém szórványhelyzetekben, mint a moldvai csángóságé, gyakorlatilag nincs más fenntartható modell az anyaországi támogatáson kívül. Ez a támogatási rendszer az Antall-kormány óta többé-kevésbé stabil alapot jelentett, még ha sokszor hullámzó is volt a helyzet. Mi ezt határon túlról úgy látjuk, ahogyan a magyar alaptörvény is fogalmaz: Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért. Fontos, hogy nem egy adott kormányról vagy pártról beszélünk, hanem Magyarországról, közös hazánkról.

Egy olyan magyar nemzet, amely Bákótól az őrségi magyar falvakig összetartozik, erősebb, mint egy olyan nemzetfelfogás, amely csak az államhatárokon belül gondolkodik”