Megszólalt a héten a HVG-ben Riba István, a hetilap kisebbségpolitikai szakértője és annak kapcsán, hogy a Fico-kormány újból élesítette azokat a Beneš-dekrétumokat, melyekre hivatkozva a második világháborúban a megszállók által elkövetett pusztításért kollektív bűnösnek kikiáltott német és magyar lakosokat kitelepítették és a tulajdonuktól is megfosztották Csehszlovákiában, – felidézi ezeknek a törvényeknek a történelmi hátterét.

A Bosszúból jeles című cikkében most nemcsak azzal szembesít bennünket, hogy Edvard Beneš kommunistaellenességét legyőzve és Sztálin jóváhagyását megszerezve léphetett a tettek mezejére, miután 1945-ben megfogalmazta: „Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” Feleleveníti a Csehszlovák Kommunista Párt két volt főtitkárának Klement Gottwaldnak és Gustáv Husáknak 1945-ős nyilatkozatait is, amelyekben szorgalmazták a németek és magyarok teljes kisemmizését. Előbbi a moszkvai rádió hullámain keresztül üzente népének: „Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttől.” Utóbbi pedig 1945 februárjában Kassán kijelentette: „a németek, magyarok és árulók tulajdonának lefoglalását nem osztály-, hanem nemzeti szempontból követeljük”.

„Sztálin a magyarokkal kapcsolatban használta a legkeményebb szavakat: Rosszabbak, mint a németek, akik hóhéroknak használják őket.”

Idézetem abból az emlékeztetőből származik, mely Sztálin és Beneš 1943. december 18-i kétórás megbeszélését rögzítette. A szovjet diktátor és a csehszlovák volt és leendő elnök találkozójára, aki amúgy 1938-tól a szovjet titkosszolgálat beszervezett ügynöke volt, azt követően került sor, hogy Beneš aláírt Molotov külügyi népbiztossal egy csehszlovák–szovjet szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, majd három tárgyalást is folytatott vele a háború utáni Közép-Európa sorsát illetően. E megbeszélésekre közvetlenül a teheráni konferencia után került sor, amikor már mindenki biztosra vehette, hogy a szövetségesek számára győztesen végződő háború után a kelet-közép-európai geopolitikai térség szovjet érdekszféra lesz. A Molotovval folytatott megbeszélések során – ezt a jegyzőkönyv így rögzítette – Beneš a németek mellett a magyarok „megsemmisítését” is követelte. Molotov egyetértett vele és helyeslően leszögezte: „A magyarokat meg kell büntetni!”

Jó okom volt arra, hogy mindezeket az eheti cikkismertetésem előtt elmondjam. Ugyanis miközben tavaly december eleje óta kiemelt témaként folyamatosan a címlapokra került olyan, bármely jogállamban el sem képzelhető jogfosztó törvényeknek a fennmaradása, mint a Beneš-dekrétumok, sőt a szlovák parlament új paragrafusok megalkotásával „gondoskodott” arról, hogy a magyarok kollektív büntetésének-bűnhődésének máig ható következményei legyenek, – azok megszületésének körülményeiről keveset lehetett olvasni. A HVG idei első számában Riba István ezt részletekre kiterjedően megteszi, ezért az ő áttekintésének bemutatását felettébb hasznosnak ítélem.

A szlovák büntető törvénykönyv 417-es paragrafusának múlt héten hatályba lépett módosítása értelmében az, „aki nyilvánosan tagadja vagy megkérdőjelezi a második világháború utáni békés rendet, amely a Csehszlovák Köztársaság vagy a Szlovák Nemzeti Tanács képviseleti testületeinek jogszabályai alapján alakult ki, legfeljebb hat hónapig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.” Ezzel a felütéssel indítja Riba István cikkét megjegyezve, hogy „a holokauszttagadás mintájára ezentúl börtön fenyegeti Szlovákiában azokat, akik kritizálni merészelik a Beneš-dekrétumokat.”

A példázata már csak azért is elgondolkoztató, mert a cikkéből később kiderül, hogy a Benešsel a második világháború idején összebútorozó csehszlovák kommunisták felfogása ugyanolyan volt, mint a fasiszta tejtestvéreiké. Hisz másképpen nem is lehet értelmezni azt, amit a kolléga Klement Gottwald kommunista főtitkártól idéz, aki 1945 tavaszán egy morvaországi nagygyűlésen kijelentett: „A németeket úgy kell kezelni, mint a náci időben a zsidókat.”

Tilos lett tehát a történelmi tények felemlegetése az EU-s Szlovákiában, márpedig bőven van mit szóvá tenni – szól a folytatás. Elvégre e rendeletek a kollektív bűnösség elvén alapulnak, azaz a teljes német és magyar lakosságot büntették azokért a pusztításokért, amelyek a második világháború alatt Csehszlovákiát a megszállók részéről érték. Történik ez annak ellenéra, hogy nyilvánvaló: „a lakosság többségének semmiféle személyes felelőssége nem volt abban, hogy a két világháború közötti Csehszlovákia felbomlott, s hogy a határok megváltoztak.”

Ezután kerül sor annak bemutatására, hogy az 1935 és 1938 közötti köztársasági elnök, aki a londoni emigrációjában eldöntötte, hogy tisztán szláv nemzeti államot hoz létre a németek és a magyarok kitelepítésével, miként látott hozzá gyalázatos tervének megvalósításához Sztálin valamint a Szovjetunóban ténykedő cseh és szlovák kommunisták közreműködésével. Hogy ezek prominensei miként adtak hangot nemcsak a megszállók, hanem az összes német és valamennyi magyar iránti gyűlöletüknek, arról már kaphattunk az előbb ízelítőt. Riba arról is beszámol, hogy a hamisítatlan soviniszta cseh Beneš valójában a szlovákokkal sem volt kíméletes. Ugyanis miközben cseheket és a szlovákokat „egy nemzetté” szerette volna kovácsolni, utóbbiakat lenézte. Így például az egyik moszkvai látogatásán az ott élő cseh és szlovák kommunista vezetőkkel közölte: „Sohasem fognak tudni meggyőzni engem arról, hogy elismerjem a szlovákokat nemzetnek, nem tiltom ugyan meg senkinek, hogy szlováknak nevezze magát, de nem engedem meg, hogy kinyilvánítsák egy szlovák nép létezését.”

Annak ellenére, hogy Emil Hácha és nem Beneš volt háború előtti utolsó csehszlovák elnök, utóbbi az emigrációban jogfolytonos elnökké nyilvánította magát, s ezt a szövetséges hatalmak is elismerték. E minőségében 1940-től kezdve úgy döntött, hogy elnöki dekrétumokat ad ki, amelyek a törvényeket helyettesítik addig, amíg a parlament össze nem ül. Ezeket végül az új csehszlovák parlament 1946 márciusában hagyta jóvá. Beneš 1945 áprilisában történt hazatéréséig a több vaskos kötetre kitevő 143 dekrétumból 98 született meg, közülük 13 érintette a németek és a magyarok jogfosztását.

Fontos kiemelni azt, amit ezek után rögzít Riba: „Beneš a szláv nemzetállamról és a kitelepítésekről szőtt elképzelését a szövetséges hatalmak vezetőivel folytatott minden találkozón előadta, s végül az 1945. nyári potsdami konferencián meg is szerezte jóváhagyásukat a németek kitelepítésére.

A magyarok esetében azonban ezt nem sikerült Benešnek elismertetnie, ennek ellenére hasonló eljárás alá vonta őket, mint a németeket.”

Az, hogy a magyarok jogfosztásával nem értettek egyet a nyugati nagyhatalmak tehát vajmi keveset zavarta a cseh politikust, hisz mögötte állt Sztálin. Ezért Potsdam után haladéktalanul kiadta a 33. dekrétumát, mellyel megvonta a német és a magyar nemzetiségűek csehszlovák állampolgárságát. Valójában a magyarok jogfosztása már előbb megkezdődött, az állampolgárság elvétele csak a folyamat egyik állomása volt. Ugyanis egyéb dekrétumok és a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) rendeletei is, mint afelé mutattak, hogy a németeket és a magyarokat ki kell telepíteni, vagy el kell űzni az országból.

Hogy ez mi mindenben nyilvánult meg, az kiderül Riba szomorú leltárából éppúgy, mint abból, amit idézett „a szlovákiai magyar példaképként ragyogó” Fábry Zoltántól:

„Addigra már magyar nemzetiségük miatt elbocsátották nemcsak az állami, de a magánalkalmazottakat is, elvették a nyugdíjukat vagy más állami járandóságukat, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, bezárták a magyar iskolákat, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit is. Ahogyan Fábry Zoltán felvidéki magyar író megfogalmazta A vádlott megszólal című írásában: „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete.”

Ezt követően a cikkszerző kitér arra, hogy a mostani forrongás a földügyekkel kapcsolatos Beneš-dekrétumok és SZNT-rendeletek miatt robbant ki, ugyanis a szlovák hatóságok azért teszik rá ma a kezüket egyes földterületekre, mert szerintük azokat már 1945-ben el kellett volna kobozni. „Ha pedig akkor valamiért ez nem történt meg, ennek ma érvényt szereznek, mégpedig a kollektív bűnösség elve alapján. – folytatódik a magyarázata, amelyben részletezi is azt a gyalázatot, aminek pusztán a bírálatáért börtön jár ma Fico Szlovákiájában: „A földeket ugyanis egykor azért kobozták el, mert a tulajdonosaik magyarnak vallották magukat. Az SZNT már 1945 februárjában kiadott rendeletében lehetővé tette az 50 hektár feletti földbirtokok elkobzását, ha a tulajdonos az 1929 utáni népszámlálások egyikén magyar nemzetiségűnek vallotta magát.

1945 augusztusában pedig Beneš elnöknek az állampolgárság megfosztásáról szóló rendelete után az SZNT még egy továbbival megfejelte, hogy ellenszolgáltatás nélkül azonnali hatállyal elkobozhatták a német és magyar nemzetiségű lakosság és társadalmi szervezeteik egész földtulajdonát. Mindezt betetőzte Beneš 108-as számú dekrétuma, amely alapján elkobozhatták a köztársaság „ellenségeinek”, a magyar és a német nemzetiségű lakosoknak és a hozzájuk kapcsolódó jogi személyeknek (például egyházaknak, egyesületeknek) még megmaradt földtulajdonát, valamint az összes ingó és ingatlan vagyonát.

Ez azonban nem vezetett ahhoz, hogy a magyar lakosság elmeneküljön a szülőföldjéről. Ezért a szlovák politikusok két irányban próbáltak lépni. Egyrészt rá szerették volna venni Magyarországot, hogy lakosságcserével minél több szlovákiai magyart fogadjon be. Végül hosszas huzavona után a magyarok belementek, hogy annyi magyart befogadnak, ahány szlovák Magyarországról Szlovákiába települ. Így jött át mintegy százezer magyar, ám ennél sokkal kevesebb szlovák hagyta el Magyarországot. Emellett számos magyart Szlovákiából Csehországba deportáltak.”

Beneš és elvbarátai számára a magyarok eltüntetésének volt egy másik lehetősége is, az ún. reszlovakizáció. Annak a magyarnak, aki kijelentette magáról, hogy ő valójában szlovák, visszaadták az állampolgárságát és az állampolgári jogait. Mivel ez menekülő utat jelentett a felvidéki magyarok számára, mintegy 400 ezren éltek is ezzel a lehetőséggel. Enyhítést az 1948-as kommunista hatalomátvétel hozott, aminek köszönhetően a magyarok akkor is visszakaphatták az állampolgárságukat, ha hűségesküt tettek Szlovákiának, és ebben az esetben 50 hektár alatt visszakaphatták a földjeiket is. Riba itt egy olyan vonatkozást is kiemelt, ami úgymond hivatkozási alapot ad a mostani földelkobzásokra: „Minden elkonfiskálás egyedi döntés alapján történt, amihez pedig szükség volt az érintettekről készített listákra éppen úgy, mint a földek naprakész nyilvántartására, s ezek mindegyike kívánnivalót hagyott maga után.”

Cikkének végéhez közeledve Riba egyrészt kitér arra, hogy a legtöbb szlovákosított magyar a népszámlálási adatok szerint idővel visszavette eredeti magyar nemzetiségét, a rosszemlékű Reszlovakizációs Bizottság pedig 1948 decemberében be is szüntette tevékenységét. Másrészt arról is beszámol, hogy a dekrétumok végrehajtása során számos emberéletet követelő atrocitás történt. Mintegy negyedmillió német esett áldozatul a kitelepítésnek, és a Pozsonyból kiüldözött magyarok közöl sokak számára is haláltáborrá vált a ligetfalui gyűjtőláger. Mindennél beszédesebb, hogy „a pozsonyi kilakoltatási végzésekben csak annyi állt, hogy mivel az érintettek magyar vagy német nemzetiségűek, jelenlétük Pozsony városában „az állami és közérdekre való tekintettel nemkívánatos”; egyúttal elvették minden ingó és ingatlan vagyonukat.” De az is nemkülönben: a hatalom is tisztában volt a túlkapásokkal, amit az bizonyít, hogy 1946-ban egy törvénnyel amnesztiában részesítették az atrocitások elkövetőit.

A publikáció záró passzusaiban foglaltak révén egy másik aspektusra is fény derül, ami szintén nem elhanyagolható jelentőséggel bír. Ezeket olvasva megérteni soha, de megfejteni talán tudjuk: miért válhat bűncselekménnyé 2026-ban Fico Szlovákiájában történelmi tények kimondása és megvitatása.

„Bár a Beneš-dekrétumokat időközben több törvény is felülírta, a cseh és a szlovák jogrendnek továbbra is részei, hivatalosan nem hatálytalanították egyiket sem. Az 1990 utáni kárpótlási döntéseknél arra is figyeltek, hogy a jóvátétel lehetősége az 1945–1948 között elvett tulajdonra nem vonatkozik. Mégis sok magyar család vissza tudta venni a földjét, éppen amiatt, mert a konfiskálást enyhén szólva sem sikerült teljes mértékben végrehajtani. De amit akkor elmulasztottak, ma akarja pótolni a szlovák állam, s hatósági döntéssel vagy bírósági úton kikényszeríteni, hogy a kollektív bűnösség elve alapján megfogalmazott egykori jogszabályok segítségével kobozzon el földbirtokokat. S ehhez szolgál politikai támaszul a most elfogadott törvény is, amely börtönnel fenyegeti a Beneš-dekrétumok kritizálóit.”