Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész, könyvkiadó és arról cikkezett, hogy Krasznahorkai László méltán megérdemelt Nobel-díja kapcsán „tudós irodalmárok és teljesen fogalmatlan politikusok egyaránt szóba hozták, ki mindenki nem kapta meg a díjat, pedig nagyon közel járt hozzá”.

Nyáry felfedte azt is, hogy a magyar irodalom művelői közül miért nem volt egyetlen Nobel-díjas sem a kitüntetés történetének első száz évében. A legendákra, pletykákra vagy összeesküvés-elméletekre rácáfoló igazságot így sommázta: „Aki jelölhetett, az olyan írót jelölt, akinek eleve nem lehetett esélye – főként azért, mert vagy nehezen fordítható költőket nomináltak, vagy Stockholmban érdektelen politikai szempontokat tartottak elsődlegesnek. Akinek viszont ténylegesen esélye lehetett volna, azt nem jelölte senki. És akkor még nem is beszéltünk azokról a „tuti biztos favoritokról”, akik eleve esélytelenek voltak a díjra, de legalább nem is jelölték őket.”

„Minden nemzetnek megvannak a „majdnem Nobel-díjasai”, azok az írók, akik esetében kitartóan emlegetik a díjat – akár komoly jelölés, akár csak kávéházi pletyka formájában. A magyar irodalom különösen gazdag ilyen szerzőkben: 125 év alatt legalább húsz magyar író neve fordult meg valamilyen módon a Svéd Akadémia vélt vagy valós névlistáján. Nem, Wass Albert utóbbin sosem szerepelt.”

Nyáry Krisztián vezette fel minap e szavakkal a Válasz Online-ban közölt, A Nobel árnyékában: magyar írók, akik közel jártak Stockholmhoz című alaposan dokumentált írását, mellyel azt a nemzeti legendánkat „tette helyre”, ami az irodalmi Nobel-díjhoz kötődik. E mítosz szerint Krasznahorkai idei és Kertész Imre 2002-ös elismerése előtt is megannyi írónk és költőnk volt esélyes a világ legtekintélyesebb irodalmi elismerésének elnyerésére, de igazi értékeink fel nem ismerése, vagy a „bennünket mindig sújtó ármánykodás” miatt egy évszázadon keresztül elmaradt a vonatkozó magyar Nobel-díj.

Ez a történet éppoly mendemonda, mint az a másik, amely szintén az Alfred Nobel alapította kitüntetéshez kötődik, miszerint a hasonló méretű országokhoz képest a legtöbb Nobel-díjas Magyarországon született vagy magyarnak vallotta magát. Ugyanis miközben igaz, hogy a szám valóban impozáns, hisz eddig 16 olyan ember kapott Nobel-díjat, aki Magyarországon született és/vagy magyar állampolgár volt legalább egyszer valamikor, az is tény: ez a tizennegyedik legtöbb, amit csak egy ország fel tud mutatni. Az előttünk lévő tizenhárom között viszont ott van a mai Magyarhonnál sokkal kisebb Svájc, Ausztria és Hollandia, mégpedig úgy, hogy a svájciak 28, az osztrákok 24, a hollandok pedig 21 Nobel-díjassal büszkélkedhetnek.

Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy születik egy irodalmi Nobel-díj nincs szükség látnoki képességre, mert – megtudjuk most Nyárytól – ehhez csak jelölés kell, a jelölési folyamat pedig meglepően egyszerű és szigorúan szabályozott. A feltétel egyetlen elvárásnak való megfelelés: „A díjra bárki jelölhető, akinek van világnyelven hozzáférhető kötete, és műve az idealizmus tekintetében a legfigyelemreméltóbb, egyszersmind a maga területén a legújabb eredményeket képviseli.”

A jelölés mikéntje is rácáfol a tévhitekre, mert az is szintén egyszerű. Át is adom most a szót a szerzőnek, hadd lássuk, hogyan dől el minden októberben, ki is lesz az év kitüntetettje:

„A Svéd Akadémia minden évben kiküld több száz ajánlatkérő levelet az ajánlásra jogosult szervezetekhez és személyekhez, akik következő év elejéig küldhetik be javaslatukat. Jelölésre azokat kérik fel, akiknek szakmai tekintélyük van – egyetemi irodalomprofesszorok, irodalmi akadémiák, szerzői szervezetek, korábbi Nobel-díjasok, illetve a Svéd Akadémia tagjai. Ez néha politikai szűrő is: a két világháború között például magyar írót nem nagyon nominált külföldi szervezet, így csak a hivatalos Magyarország jelöltjeinek volt esélye tényleges jelöltté válni. A szocializmus idején viszont már nyugati irodalmi szervezetek (többnyire magyar kötődésű) tagjai is gyakran jelöltek magyar írókat, így elvileg akár a rendszerrel szemben álló vagy emigráns író is lehetett volna a befutó.

A beérkező neveket tartalmazó listák titkosak, csak 50 év elteltével válnak nyilvánossá – így csak 1974-ig tudhatjuk biztosan, kik voltak a tényleges jelöltek. A jelölések beérkezése után a Svéd Akadémia tagjai és az irodalmi díjbizottság (Nobel Committee) állítják össze a végső javaslatokat. A döntéshozók először előszűrést végeznek: a beérkezett jelöltek közül kiválogatnak kb. 15–20 nevet. Ezután készül el nyárra egy rövid lista, amelyen 4-5 név marad. Október előtt születik a végső döntés, szabály szerint kétharmados többséggel.

Ennek megfelelően tehát érdemes négy kategóriába osztani a Nobel-esélyesként emlegetett írókat: 1. akik shortlistre kerültek; 2. akiket jelöltek ugyan, de nem jutottak tovább; 3. akiknek a nevét saját korukban komoly esélyesként emlegették ugyan, de nem is jelölték őket; 4. végül pedig azok, akiket csak utólag hoztak hírbe, és semmilyen módon nem is voltak esélyesek:

A folytatásban Nyáry e négy kategóriába sorolt, illetve sorolható magyar alkotókat mutatja be egyenként és úgy, hogy mindegyikük esetében kitér röviden a lényeges tudnivalókra is.

A 4-5 nevet tartalmazó shortlisten szereplők között 1974-ig biztosan nem szerepelt soha egyetlen magyar író vagy költő sem. Legfeljebb olyanról tudni, hogy talán voltak olyanok, akinek a nevét a bizottsági tagok állítólag „komolyan fontolgatták”. Az 1974 utáni jelöltlistákról még ennyi sem ismert – rögzíti Nyáry, hozzátéve azt, ami viszont még szintén bizonyosság: „Pontosabban csak annyit, hogy a két tényleges díjazott, Kertész Imre és Krasznahorkai László neve szükségszerűen szerepelt a shortlisten is. Rajtuk kívül egyedül Nádas Péterről tudható majdnem biztosan, hogy neve ott volt egy vagy több rövidlistán.” Utóbbiról, a tikosság ellenére azért állítható ez, mert világszerte olvasott szerzőről van szó, műveinek pedig svéd fordításai is megjelentek. Ráadásul az is igaz, az elmúlt években több európai akadémikus megerősítette, hogy Nádas neve „forgott” a Svéd Akadémiában.

A kimutatásban ezután következnek azok, akiket valóban jelöltek, csak éppen nem jutottak be a „döntőbe. Róluk mondja el a cikkszerzőnk:„Ők a magyar Nobel-történelem mellékszereplői: a dicsőségesen elutasítottak. Nevük eljutott Stockholmig, szerepelnek a bizottsági iratokban, de végül nem forrt fel tőlük a svéd hidegvér.”

Lássuk, kik ők?

Kemény Ferenc sportszakírót az MTA jelölte az elsőként kiosztott irodalmi Nobel-díjra 1901-ben, majd a másodikra is 1902-ben. Az ő esetében a tudós testület egyszerűen melléfogott, mert nem értették, hogy a jelölt csak szépíró lehet.

Az 1925-ben, 1926-ban és 1927-ben a szintén az MTA által nevesített Herczeg Ferenc volt az első magyar, akinek már komolyan is vették a jelölését. Őt így jellemzi szerzőnk: „a Magyar Revíziós Liga elnökeként nemcsak politikailag volt megfelelő, hanem termékeny író is volt konzervatív erkölcsökkel és világnézettel, kiváló drámai érzékkel – és még az öltözködése is rendben volt.” E kitűnő pedigréje ellenére nem jutott egyszer sem a döntőkbe.

1935-ben az esélyesek között emlegették Szabó Dezsőt, akit nem hazájából, hanem Uppsalából jelöltek a díjra. Az előterjesztő Björn Collinder finnugrista volt, a jelölés hátterét és utóéletét pedig így vázolja irodalomtörténészünk: „Collinder valószínűleg elolvasta az Elsodort falut, és úgy érezte, ez nagyon magyar történet megérdemli a Nobelt. A Svéd Akadémia tagjai francia és német fordítások alapján viszont azt mondták: „érdekes, de kissé zavaros”. 1935-ben végül senki sem kapta meg a díjat – talán a bizottság is érezte, hogy senki sem volt elég zavaros ahhoz, hogy univerzális legyen.”

Az 1919 után rendkívüli népszerűségre szert tevő, a kommunista hatalom által indexre tett, majd napjainkban újra felfedezett, egy erdélyi publicista rajongója által egyenesen „szellemi fároszként" dicsőített Tormay Cécile jelölése két alkalommal, 1936-ban és 1937-ben került a svéd döntéshozók asztalára. A Horthy-rendszer részéről akkor nemzeti üggyé erőltetett nevesítés kapcsán Nyáry elmondja, hogy „Az írónő maga is törekedett a legnagyobb elismerésre. Ő maga az Ősi küldött című, tatárjárás alatt játszódó trilógiáját szánta fő művének, ez 1934-re készült el. A könyvet eleve azzal a céllal fordították le németre, hogy a Nobel-díjra lehessen pályázni vele. A jelölés 1936-ban került a Nobel-bizottság elé. Ez a legjobban dokumentált eset, mert levéltári kutatások után a jegyzőkönyveket is publikálták.”

Ezért tudható az is, hogy akkor így ítélt a bizottság: „méltányolható az esztétikai minőség, hiányzik azonban az emberteremtő fantázia, és így legmélyebb gondolatiságú művéből, középkori történelmi regényéből hiányzik a meggyőzés ereje.” A következő évi Tormay-nekifutás is elbukott, mert csak egyetlen támogatója volt, a nyíltan náci-szimpatizáns Fredrik Böök akadémikus.

Az irodalmi Nobel-bizottság jegyzőkönyvében legtöbbször Illyés Gyula neve szerepel, akit 1965-ben 1972-ben 1973-ban és 1974-ben is jelöltek. Az a tény, hogy a bizottság megjegyzése szerint „Illyés költészetét nehéz megítélni fordításban.” (Nyáry olvasatában: „Nem értettük, de biztos szép”.) annak bizonyítéka, hogy „a század második felében már nem lehetett esélyes a díjra, akinek nem volt nagyon jó színvonalú svéd fordítása – költőknél pedig ez még nehezebb feladat, mint prózaíróknál.”

A nyelvi akadály döntötte el azt is – derül ki a folytatásból –, hogy az 1971 és 1974 között többször nevesített Weöres Sándor, az 1972-ben 1973-ban és 1974-ben felterjesztett Juhász Ferenc, illetve az 1973-ban és 1974-ben javasolt Mécs László soha nem került fel a shortlistre. Ugyanerre a sorsra jutott a világhírű marxista bölcselő Lukács György is, annak ellenére, hogy nevét maga Erik Lindegren, a Svéd Akadémia tagja terjesztette be. Amúgy nem mint filozófust, hanem „az esztétika és az irodalomelmélet írójaként”

Az 1974 utáni jelöltekről még ennél is kevesebbet tudni – fogalmaz ezután Nyáry, amihez hozzáteszi, a díjazott Kertész és Krasznahorkai mellett még két név forgott komolyan a szakmai nyilvánosságban. Az egyik az Iskola a határon szerzője, Ottlik Géza, a másik pedig Esterházy Péter, akinek a neve a 2000-es években minden esztendőben megjelent a fogadóirodák listáin – Nádas Péter, majd Krasznahorkai László mellett. „Ez azonban még nem jelölés, csak pletyka.” – mutat rá, utalva arra is: „A fogadóirodák általában arra tippelnek, kinek a neve hangzik jól nemzetközileg. Esterházyé pedig – joggal – remekül hangzott”, hangsúlyozva azt is, „különösen német nyelvterületen volt népszerű, de minden világnyelven elérhetőek voltak a kötetei. Az én életemben már nem derül ki, szerepelt-e a neve az esélyesek között.”

E passzus fináléja is jellemzően „Nyáry Krisztiános”: „A 90-es évek óta több, ma is élő kortárs író neve forgott még Esterházyénál ritkábban, de mégis titkos esélyesként. Nevüket részben udvariasságból, részben babonából nem írom le – csodák mindig történhetnek. Végül is Kertész Imrére sem fogadtak volna sokan.”

A magyar irodalmi Nobel-díj szövevényes históriájának sok más vonatkozását is bemutatja a cikk, de ezekre mind kitérni nem tudok a terjedelmi korlátok miatt. Ezért zárásképpen röviden csak arról a két csoportról, akiknek a nevét saját korukban komoly esélyesként emlegették ugyan, de soha nem is jelölte őket senki, illetve azokról, akiket csak utólag hoztak hírbe a díjjal, de soha, semmilyen módon nem is voltak esélyesek.

Ők Nyáry szerint „azok a „majdnem-jelöltek”: akiket korukban a magyar sajtó, irodalmi barátok, tanítványok, kávéházi törzsvendégek Nobelre méltónak tartottak, de a Svéd Akadémia erről mit sem tudott.” Közöttük szerepelnek a nyugatosok közül Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, illetve a későbbi alkotók közül Füst Milán, Déry Tibor és Márai Sándor, akik munkásságáról, mint olvashattuk a publikációban, tudott a Nobel-díj bizottság, de ennek a stockholmi jegyzőkönyvekben szintén nincs nyoma. Ahogyan az abba a legnépesebb kategóriába tartozó magyar írók és költők jelölésének sem, akiket soha senki nem jelölt, és életükben komolyan fel sem merült a jelölésük. Ennek a „biztos megkaptuk volna, csak nem értettek minket vagy direkt kibabráltak velünk”-sokadalomnak a legismertebb példája a ma sokak által agyonsztárolt Wass Alberté, akinek nevéhez az magyar irodalmi Nobel-díj históriájának a legelképesztőbb és legnevetségesebb kitalációi fűződnek.

Hogy miért épp ez a legnépesebb kategória? Mert semmi sem inspirálja jobban a magyar nemzeti önérzetet, – így Nyáry –, mint az, hogy „biztos megkaptuk volna, csak nem értettek minket vagy direkt kibabráltak velünk”.