Iancu Laura író, költő, néprajzkutató több mint negyed évszázada ír „az emberi kötődésekről, a hitbéli megismerésről és a léttapasztalatokról”. A Székelyföld kulturális folyóirat idei Székelyföld-díjjal elismert alkotójával a csíkszeredai díjátadó után beszélgettünk. 

– A csángó szülőföld, a szülői ház és az ottani közösség gyakran megjelenik műveidben. Mennyiben maradt ez ma is az alkotásaid lelki-nyelvi forrása, és hogyan tudod megőrizni ezt a kapcsolatot a mindennapokban?

– Mindegy, hogy hol születik és hol nő fel az ember, azzal a csomaggal, amivel útnak indul mindig kezdenie kell valamit. Mert annak a csomagnak a súlya és a tartalma más, ha gyermekként, más, ha fiatalként, szülőként, anyaként tekint rá az ember. Minden életszakaszban más arcát mutatja meg a múlt, és újraélése újraértelmezést követel. Ha meg is írnék mindent, amire emlékszem, amit gondolok, akkor sem szűnnék meg magyarfalusiként írni, írjak bármiről is. Egyáltalán nem kell őriznem semmit sem. Ha csak annyit mondok a metrón, hogy: Köszönöm a kedvességét, nem ülök le! – visszakérdeznek: Honnan tetszett jönni, érdekesen tetszik beszélni?! A verseimből ma is gyomlálják a tájszavakat. Egyiket sem tudatosan cselekszem. Ha akarnék sem tudnék nem-magyarfalusi lenni. Írásban sem.

– Az identitás kérdése műveidben mindig mélyen átélt, személyes hangon szólal meg. Hogyan látod ma a moldvai magyarok identitás helyzetét – különösen az újabb generációk körében?

– Igen, elemi igény bennem az, hogy amennyire lehetséges, ismerjem meg gyökereimet, közösségem történelmét, és persze önmagamat, vagyis az embert, mint létezőt. A moldvai magyarok identitása rendkívül érzékeny kérdés. Olyan rejtélyes valaminek tűnik, amit sem az érintettek, sem a kutatók nem tudnak megragadni. Elillan. A kérdéssel csak történeti dimenzióban foglalkoztam, a mai fiatalok identitásáról a személyes benyomásaimon túl csak azt tudom, amit egy-két tanulmányból olvastam. Utóbbiak szerint a fiatalok identitásában nem a nyelv és az etnikai eredet, hanem a lokalitás és a kulturális sajátosságok kapnak főszerepet, és valamiféle – magyartól és romántól független – autonóm (csángó) identitás van kialakulóban.

Ezekkel a megállapításokkal nem kívánok vitatkozni. Nemcsak azért, mert nem meggyőzőek – annyit azért ki kellene nézni a moldvai fiatalokból, hogy tudják, hogy magyar vagy román anya szülte őket, nem a szomszéd körtefája. De azért sem meggyőző, mert nemrég még én is fiatal voltam és tudom, hogy ebben az életszakaszban – írjanak bármit is tankönyvek – az identitás nem fennáll, legfeljebb születőfélben van. A fiatal éppen leválik az örökölt családi világképről, darabokra töri azt, fejest ugrik a nagyvilágba, egy időre teljesen eltűnik az arctalan tömegbe, aztán majd valahol felszínre bukik. Ekkor már a tapasztalata, a tudása és az önismerete is adott lesz ahhoz, hogy véleménye legyen arról, hogy végülis ki ő, hová tartozik és hová tart. Ezek a folyamatok akkor is lezajlanak az ember életében, ha a falu határát nem lépi át.

– A Székelyföld folyóirat díja nemcsak szakmai elismerés, hanem egyfajta szimbolikus híd is lehet a csángó és a székely közösségek között. Hogyan élted meg ezt a díjat, és milyen jelentést hordoz számodra ez az elismerés?

– 1920-ig a híd, amiről említést teszel természetes módon állt fenn, ’20 után valóban inkább szimbolikus értelemben. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a moldvai magyarok nagyrésze Székelyföldről került át a Kárpátok keleti oldalára. Ha csak azt vesszük számításba, hogy a ferencesek a 15. században azért hozták létre a somlyói rendházat, hogy innen könnyebben elvégezhessék a moldvai katolikusok pasztorációját, akkor azt is láthatjuk, hogy ez a kapcsolat, ez a történet közel 800 éves. A díjátadón említettem, hogy a kutatásaim során, akármilyen témához nyúltam, lépten-nyomon „belebotlottam” a székelyekbe, a székelyek szerepébe a moldvaiak történetében.

Ha a legutóbbi évtizedeket nézzük: 1989 előtt az újságírók (Beke György és sokan mások) fehéren-feketén leírták az újságokban, hogy Moldvában magyarok élnek; a rendszerváltás idején Székelyföld segítségével alakult meg a Csángószövetség (Moldvai Csángómagyarok Szövetsége – szerk. megj.), itt alapították meg a Csángó újságot, Ferenczes István és a Hargita Kiadóhivatal kiadta az első csángó szépirodalmi műveket, Borbáth Erzsébeték többszáz moldvai gyermek számára biztosították az anyanyelvű oktatást stb. A moldvai magyarság „megmentése” kapcsán Magyarország szerepét – persze, joggal – sokat emlegetjük, de a teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy 800 éven át ezt a munkát a székelyek végezték el. És ma sem tétlenek. A díj extra ráadás, ezért is óriási megtiszteltetés.

– Mit jelent számodra Székelyföld – mint kulturális és lelki tér? Érzel valamiféle otthonosságot, befogadást ebben a(z irodalmi) közegben?

– A folyóiratban elsősorban tanulmányaim jelentek meg, és ez azért fontos, mert a lapot nagyon sokan olvassák, így remény van arra is, hogy a kutatásaim eredményei tágabb olvasóközönséghez is eljussanak. Szívemhez egészen közel áll az a szellemiség, amely a folyóiratban közölt tanulmányokra jellemző. Milyen ez a szellemiség? Szerethető. Letisztult. Egyenes. Székely…

– Az utóbbi években hogyan alakult az alkotói utad? Milyen témák, motívumok vagy irodalmi formák foglalkoztatnak mostanában leginkább?

– A minap egy ügy miatt át kellett rágnom magam eddig megjelent szépirodalmi köteteimen (14 könyv). Azt vettem észre, hogy ez a történet két-három téma körül forog, de lehet, hogy a három egy... Több mint negyed évszázada írok az emberi kötődésekről, a hitbéli megismerésről és a léttapasztalatokról. Hol prózában, hol lírában, de ugyanarról. Hol röviden, hol hosszabban. Mindig ugyanarról írok, de mindig másként és mást, mert a megértés és a megismerés szakadatlan történik. Összedolgozom az élettel. Az élet hozza a témát, én adom hozzá az időt, jelenlétet, és ebből az összedolgozásból születik valami. Valami, ami minden rendszerezésből kilóg. 

– Több művedben finoman keveredik a hagyomány és a modernitás hangja. Hogyan tudod összeegyeztetni a moldvai hagyományos világképedet a kortárs irodalmi nyelvvel?

– A kezdetek óta ellenálltam annak a kísértésnek és kérésnek, hogy nyelvjárásban írjak szépirodalmat. Azokat az írásaimat, amelyekben nyelvjárási elemek is megjelennek, többnyire felkérésre írtam. Prózai írásaimban néha tudatosan is használok egy-egy kifejezést, mondást, ahol annak helye van. A hagyományos világképről minden nehézség nélkül lehet írni a kortárs irodalmi nyelven, különösen is, ha az ember például nem a szénakészítésről ír, ahol valóban akadhatnak magyarázatra szoruló tájszavak, hanem lelki, szellemi kérdésekről.

– A szenvedés, a fájdalom, a hit univerzális jelenségek, legyen akármilyen kifinomult a nyelv, mindig csak küzd ezeknek a jelenségeknek a néven nevezésével. Minden írónak meg kell találnia, alkotnia a saját alkotónyelvét. Egyetlen egy alkotó sem mondhatja azt magáról, hogy a nép nyelvén ír. A hagyományos világkép abból a szempontból érdekes, hogy a modern ember teljesen elveszítette a kapcsolatát saját múltjával és ebből következőleg saját magával. Ez egy olyan szakítás, aminek a következményeit a jövőben fogja elszenvedni.

– Az irodalom mellett gyakran megszólalsz esszékben, vallomásokban is. Milyen szerepet tölt be most életedben az írás?

– Igen, van, hogy azért írok, beszélek, mert szükségem van rá, és van, hogy azért, mert ezt kérik tőlem. Egy ideje komolyan foglalkoztat az a kérdés, hogy el kellene hallgatni. A technicizált életvilágunkban 0-24-ben születik az írás- és a beszédáradat, ami befogadhatatlan, amibe bele fog fulladni az emberiség. Ne írjak? A fióknak írjak? Hiszek a csend erejében és hatékonyságában? A kérdések nyugtalanítják az embert, az írás pedig képes megszelídíteni a kérdéseket. Az írás hatalom.

– Ha visszatekintesz szülőföldedre és előre, a jövőbe – mi az, amit szeretnél, hogy az olvasóid, különösen a fiatalok, megértsenek abból a világból, amelyből elindultál?

– Tudom, mit jelent Moldvában születni és felnőni. De 46 év távlatában tudom azt is, hogy a világ legőszintébb helyén születtem és nőttem fel. Nem hazudtak és nem túloztak. Minden nehézség az életre készített fel. A műveltség behozható, de a természetben élt élet áldása nem megvásárolható. Biztos vagyok abban, hogy – 20-30 év után – a fiatalok ugyanezt a hálát fogják érezni, amiről most én beszélek.