Egész életen át tartó baráti köteléket jelent a moldvai csángómagyaroknál, ha a húsvétot követő fehérvasárnapon mátkát választanak maguknak a lányok, fiatalasszonyok. Az egykor számos magyar nyelvterületen ismert hagyomány mára a Kárpátokon túli katolikusok körében is csupán elszigetelten maradt fenn. Az egyik ilyen helyszín a Szeret folyó mentén található Somoska, ahol Benke Paulina hagyományőrző oktatóként igyekszik életben tartani a mátkázóvasárnapot és számos más népszokást.

A moldvai csángók rendkívül gazdag szokásvilágába születtek bele, hagyományrző közegben nőtt fel a somoskai Benke Paulina is. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) hagyományőrző programjának oktatója húsz éve tanítja falujában, Somoskán a gyerekeket, fiatalokat őseik szokásaira, táncaira, énekeire. Paulinát egy csíkszeredai rendezvényen volt alkalmunk a Moldvában a mai napig fennmaradt mátkázóvasárnap szokásáról kérdezni.

Fehérvasárnap, a húsvét utáni, vagyis húsvét nyolcadát, a fehérhetet záró vasárnap, amelyet a II. vatikáni zsinat óta húsvét második vasárnapjának nevez a katolikus egyházi naptár. Nevét onnan kapta, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek ezen a napon vehették le a fehér ruhát, amelyet egy héten át viseltek. A fehérvasárnaphoz fűződő ajándékozó jellegű népszokás, a mátkálás és komatál-küldés föltehetően ókeresztény gyökerekhez vezethető vissza. Népies neve ezért „mátkáló-” vagy „komálóvasárnap”.

Mint Benke Paulina elmondta: Húsvétra a moldvai csángók nem írtak tojást, egyszerű piros tojást készítettek, „veresítettek” az ünnepre. A fehérvasárnapra, vagy ahogy Somoskán mondják, mátkázóvasárnapra viszont díszítenek tojásokat. Ezek hagyományos mintákkal készülnek, ilyenek a csirkeláb, réceláb, fenyőágas, szekercés díszítések. Az írott tojásokat több módon is készítették. Lehetett a festetlen tojásra írni viasszal, vagy a húsvétról megmaradt piros (a moldvai csángók körében veres) tojásokra vitték fel a mintákat.

A piros tojásokat megírták viasszal („iusz–, amibe kormot tettek, hogy ”megfeketítse”. A megírt piros tojásokat betették korpa ciberébe („borcs-keserűbe”), ettől kihalványodott, lekopott a piros szín, a tojás pedig „uljan ruzsinkás”, vagyis rózsaszínes lett, felületén megmaradt a fekete viasz. „Látszódott, mellik volt festettre írva, mellik nem” – mondta Paulina.

Szokás szerint a tojásokat a fiatal lányok („cinkák”) egymás közt elcserélték, megegyeztek abban, hogy a jövőben „mátkának”, vagy „keresztkének” fogják szólítani egymást. „Én adok neki egy tojást, ő ad nekem egyet s akkor mondjuk közbe’ mátka, vagy keresztke háromszor. Megváltsuk a nevünket és ettől tovafelé úgy mondjuk annak, kivel cseréltünk. Vannak olyan asszonyok, közel hetven évesek és most is tartsák ezt és úgy nevezik egymást” – osztotta meg Paulina.

A fiatalabb generációk körében úgy él a hagyomány, hogy a „magyar háznál”, a hagyományőrző foglalkozások helyszínén megtanulják, megismerik a szokásokat, amelyek otthon a családban már nem öröklődnek, tette hozzá beszélgetőtársunk. Somoskán még él olyan asszony, aki mindnen évben nagy mennyiségben ír tojásokat. Igaz, „csak” a virágos mintákat szereti, de Paulina szerint a hagyomány megőrzése esetében még szívből, lélelből fakad, míg a magyar háznál a hagyományok tanítása, visszatanítása inkább csak kötelesség, feladat.

„Nagy szó volt a keresztke, meg a mátka. Ezek mély szavak, megmaradtak egész életen át. Én is nagyon sokat cseréltem, mikor cinkák voltunk. Minden esztendőben vittük oda Bartos Jánosnéhoz a tojásokat. Vittünk vereset, ő írta meg. Nem pénzért csinálta, hanem ahány tojást megírt nekünk, annyi tojást adtunk helibe” – mondta el Paulina.

Változó csángó világ

Beszélgetésünk során kitértünk arra is, hogy a moldvai csángó falvak világa rohamosan változik. Beszélgetőtársunk kislány korában belenőtt a hagyományok világába, amelyre a mai fiataloknak alig van már lehetőségük. „Hála Istennek mük még ebbe’ éltünk, ezt fogtuk. A gyerekeknek, melikeknek meséled, úgy veszik, mint valami legendát, mesét. Jó, hogy tudjanak róla. Megmutitom, hogyan kell a tojásokat ezen a napon cserélni, de ők nem szüvikből csinálják, hanem eljátsszák, nem fogják mondani a barátnőiknek soha, hogy mátka, vagy keresztke, de bár tudjanak erről” – fogalmazott Paulina.

Régebben sok asszony írta a fehérvasárnapi tojásokat, akik húsvét után egész héten készítették azokat. Sok gyerek volt a családban, soknak kellett tojás. Most szombaton készülnek a tojások, de attól is függ, hogy milyen más dolga akad az írónak. Mint Paulina mondta: régen „szent dolog” volt a tojásírás ideje, meg kellett csinálni, „mert muszáj”.

Benke Paulina az elmúlt évtizedek alatt megtapasztalhatta a moldvai csángók világának rohamos változását. Mint fogalmazott: a gyerekek akár húsz évvel ezelőtt is figyelmesebbek, nyitottabbak voltak a hagyományokra, közvetlenebb kapcsolatban voltak őseik világával. „Nagyon sokat változott még az utóbbi tíz esztendőben is a világ. Minden évben elmondjuk, megcsináljuk ezeket a szokásokat, de nem az a szent dolog, mint volt régen. Húsz esztendeje akár is még mélyebb volt ez. Még szerencse, hogy megvan a viseletjeink egy része maradva” – osztotta meg Benke Paulina.

Hallgassátok meg a somoskai Pálinkás Erzsébetet ezen a felvételen!