A kolozsvári Művészeti Múzeum és a zilahi Szilágy Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum együttműködésének köszönhetően valósult meg a tárlat, amely Szabó Vilmos erdélyi magyar festő, művészeti író körülbelül száz munkáját mutatja be.

Lucian Nastasă-Kovács, a Művészeti Múzeum igazgatója a megnyitón elmondta, véleménye szerint sokkal jobban kellene figyelni Szabó Vilmos munkásságára. Hozzátette, a kiállítás Tibori Szabó Zoltán újságíró, egyetemi tanár ötlete volt, és Szabó Vilmos fia, Szabó Attila képzőművész hozta el Kolozsvárra. Szabó Attila a zilahi Szilágy Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum keretében működő Ioan Sima Művészeti Múzeum osztályvezető muzeológusa, ugyanakkor a kiállítás kurátora is egyben.

Lucian Nastasă-Kovács úgy fogalmazott, reméli, hogy ezentúl rendszeresebben fogják tudni Szabó Vilmos munkáit kiállítani. „A rendszeres nálam nem azt jelenti, hogy öt évenként szervezünk egy kiállítást, hanem legalább évente szeretném jobban felhívni a figyelmet az olyan elfeledett képzőművészekre, mint például Szabó Vilmos is. Remélem, a Kolozsvári Magyar Napok keretében vagy a Barabás Miklós Céhhel közösen majd lehetőség nyílik erre” – mondta. Az igazgató hozzátette, sok személyt ismert, akinek Szabó Vilmos mentora volt, és ezek a személyek „mindig csak szuperlatívuszokban beszéltek a képzőművészről”.

Kacsintgatás a szürrealizmus felé

Tibori Szabó Zoltán a megnyitón úgy fogalmazott, amikor Szabó Vilmosról beszélünk, akkor figyelembe kell vennünk azt az ellentmondást is, ami meghatározta egész művészetét. Szerinte egyfelől az állandó dolgok és értékek csodálata jellemzi a képzőművészt, ám ez sokszor drámai víziókba megy át azokkal az értékekkel szemben, amelyek a tűnő részei az életnek. „Úgy gondolom, hogy ez volt neki a művészi hite is, bár sok szempontból a szürrealizmus felé kacsintgatott. Jó tanárai voltak Marosvásárhelyen a Képzőművészeti Líceumban, főleg Nagy Pál volt rá hatással, de Tóth László is tanította, és Miklósi Gábornak és Incze Ferencnek a munkássága is hatott rá. Nagyon örülök, hogy ez a kiállítás létre jöhetett, és úgy gondolom, hogy ezzel mi mindannyian nyerünk” – hangsúlyozta.

Végül a képzőművész fia szólalt fel. Mint elmondta, édesapja a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban végzett, majd főiskolai diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett. Egyéni kiállításai voltak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Zilahon, Budapesten, Kazincbarcikán, csoportos kiállításokon szerepelt a határokon túl többek között Keszthelyen, Debrecenben, Szentendrén, Hatvanban, a franciaországi Saint Michelben, kisgrafikai kiállításon pedig Tokióban.

Szabó Attila elmondta, édesapja festményei között nőtt fel, így teljesen másképp látja azokat, mint mások. „Láttam, hogyan születnek meg a képek, sok időt töltöttem édesapám műtermében, és sokat tanultam tőle. Emlékszem, amikor elmondtam apámnak, hogy és is képzőművész akarok lenni, ő teljesen megrémült, hiszen tudta, hogy mivel jár a szakma. Ő hat próbálkozás után jutott csak be a Képzőművészeti Főiskolára, hol grafikára, hol festészetre jelentkezett, míg végül felvették, ezért is érződik szerintem festményeiben mindkettőnek a hatása” – részletezte.

„Mindig az őszinteség jellemezte”

Elmesélte, édesapja tudatos döntés nyomán került Zilahra, ami akkor, a 70-es években még kis városnak számított, csak három képzőművész élt ott és volt néhány amatőr képzőművész, akiket Szabó Vilmos felkarolt. Így az 1980-as évek elejére már kialakult egy kisebb csoport képzőművészekből Zilahon. Szabó Attila szerint édesapja felelősséget érzett ezekért az emberekért, és azért, hogy kiállításokat szervezzenek.

Szabó Vilmosnak kezdetben nem volt műhelye, otthon dolgozott kisebb képeken a konyhában vagy a kertben, és családja ült neki modellt. A 60-as években avantgardista, kolozsvári, városi, liberális, kísérletező szellemű volt, míg a 80-as években egy árnyék nehezedett rá, ami Szabó Attila szerint érződik akkori munkáin is. „Ez az olajfestmények korszaka. Akkor sokat gondolkodik az elmúláson, a bűnökön, az örökkévalóságon, az értékeken. A 90-es évek után pedig újra nyitás jellemzi művészetét, sok művészeti táborba kezd el járni, Magyarországon is, és ott fedezi fel a pasztellt. Így 1993-tól ezzel az új technikával dolgozik, és ekkor kezdi el érdekelni a vidéki környezet is” – magyarázta fia. Szabó Attila hozzátette, édesapja utolsó korszakában sokkal hagyományszeretőbb lett, bár még mindig felfedezhetők szürrealista, expresszionista elemek munkáin. „Mindig az őszinteség jellemezte őt, nagyon nyitott volt, aki tudta, hogy mit jelent a munka és kitartás” – emlékezett vissza rá.