Kiskorában szavalóversenyekre járt, tizedik osztályos korában pedig eldöntötte, hogy színésznő lesz, ezért felvételizett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetébe, ahol el is végezte tanulmányait. A nagyszalontai származású Nagy Xénia Abigél öt éve a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja, és bár hosszú út vezetett idáig, öt év múlva is ugyanitt látja magát, Székelyudvarhelyen. Életútról, sikerekről és kihívásokról beszélgettünk a színművésznővel. INTERJÚ.

– Honnan jön ez a ragaszkodás Székelyudvarhelyhez?

– A társulat mindössze 16 főből áll, és mivel kevesen vagyunk, nagyon befogadók, segítőkészek az emberek, szeretik a fiatalabbakat. Nem utálnak ki azért, mert te zöldfülű vagy és nincs tapasztalatod, hanem segítenek, hogy minél jobb legyél. Ezt nagyon szeretem a társulatban. Ami még nekem előny, hogy Székelyudvarhely egy kisváros. Nem vagyok a nagyvárosok híve, nem szeretem őket, Kolozsvárral is ez volt a problémám, hogy annyira zsúfolt és sok volt…

– Az öt év folyamán nagyon sok előadásban szerepeltél, egyet ki tudnál emelni ezek közül, amelyiket nagyon élvezted?

– A Kovács János meghal című előadás, amit Hatházi András írt és Zakariás Zalán rendezett, de sajnos már két éve nem játsszuk. Ebben az előadásban több szerepem is volt, körülbelül négy. Pont ez tetszett benne, mert úgy volt elosztva, hogy mindenki több karaktert játsszon. A történet röviden arról szól, hogy egy srácnak meghal az apukája, a fiúban pedig évek múltán is kavarognak az emlékek és élmények, amik az apjához kapcsolják.

Ebben a történetben nagyon sok szereplő tűnik fel, viszont csak pár mondat erejéig, ezért kellett mindenki több személyt alakítson és ezek között váltakozni. Hogy a közönség is nyomon tudja követni a karakterváltozásokat, jelmezbeli jeleket találtunk ki, amikor én a húgot játszottam, akkor fel volt kötve a hajam a fejem tetejére, hogyha a szomszéd nőt, akkor le volt engedve a hajam és volt egy magassarkú cipőm is. Amellett, hogy másképpen játszottam a különböző szerepeket, voltak olyan jelek is, amik megkülönböztették őket egymástól, például amikor a kishúgot alakítottam, akkor mindig rágóztam meg durvább voltam, amikor a szomszéd nőt, akkor nőiesebbnek, finomabbnak kellett lennem, mert éppen el akartam csábítani a főszereplőt.

Ebben az előadásban nagyon sokat zenéltünk is, meg kellett tanulnom egy dallamot eljátszani nagybőgőn úgy, hogy soha életemben nem játszottam hangszeren. Ez is egy kihívás volt, de szerettem.

– Hogy sikerült ilyen rövid idő alatt megtanulni nagybőgőn eljátszani egy dallamot? Voltak-e még ilyen szerepeid, amikor olyat kellett csinálj, amit korábban még sosem próbáltál?

– Ez olyan, mintha egy koreográfiát tanulna meg az ember, egy kis türelemmel ezt is el lehet sajátítani. Egy nemrég, februárban készült előadásban például tangóharmonikán kellett megtanuljak egy-két dallamot, ami még a nagybőgőnél is nehezebb volt. De szeretem az ilyen kihívásokat.

Ezek után megjött a kedvem megtanulni nagybőgőn vagy harmonikán játszani. De szeretnék zongorázni is, csak ahhoz sokkal több kitartás kell.

– Mennyire zsúfoltak a napjaid?

– Nehéz erre válaszolni. Van, amikor azt érzem, hogy nagyon zsúfolt minden. A beosztásunk így néz ki: reggel 10 és délután 2 között a színházban zajlik a próba, aztán négy óra szünet és délután 6-tól 10-ig megint bent vagyunk a színházban, tehát nincs sok szabadidőnk. Amikor azt érzem, hogy nagyon zsúfolt, akkor igazából nem csinálok semmit, csak abban a négy órában eszem és pihenek. De amikor azt érzem, hogy szabadabb vagyok, vagy nem olyan nehéz a próbafolyamat és éppen nem kell megtanulnom tangóharmonikázni, akkor még csinálok is programokat, mert simán belefér.

– Van-e olyan dolog, amit sohasem tennél meg a színpadon?

– Nem vetkőznék le meztelenre, mivel szerintem ez már nagyon személyes dolog. Nekem ez már nem egy játék lenne, ez az én intimitásom, ami rám tartozik és kész. Szerintem az már nem egy előadás lenne, nem tudnék felszabadultan létezni a színpadon. Talán el is vonná a néző figyelmét a történetről, és magamutogatásnak is érezném. Aztán manapság már annyi mindennel meg lehet oldani, hogy úgy tűnjön, hogy meztelen vagy… De hála’ még nem kértek tőlem ilyet.

– A színházi játék egészen más, mint kamerák kereszttüzében alakítani. Kipróbálnád magad esetleg filmekben is?

– Igen, nagyon szívesen kipróbálnám, és vágyom is rá. Még az egyetemen voltak ilyen munkáim, amikor megtapasztalhattam, milyen ez, de egy igazi nagyjátékfilmre vagy egy kisfilmre még nem kértek fel. Nekem azt mondják, hogy nagyon kifejező a szemem. A filmvásznon pedig nagyon sokszor az arc reakciói kerülnek előtérbe, és azt érzem, jól tudnám használni. A színpadon egész testtel kell reagálni, dolgozni, kifejezni magad.

Egy Borbély Alexandrával készült interjút olvastam nemrég, és azt mondta, hogy sokkal könnyebb felkészülni egy forgatásra, mivel előre tudod, hogy mikor lesz, melyik részét veszitek fel. Például tudod, hogy neked sírnod kell és valamilyen nagy érzelmet kell kifejezz, erre pedig rá tudsz készülni. Nyilván van lehetőség többször felvenni, de tudod, hogy neked azt nem kell megismételned soha többet, ha sikerül a felvétel. Viszont a színpadon neked estéről estére ugyanazt kell megismételni, úgyhogy szerintem sokkal nehezebb helytállni egy színpadon, mint a kamerák előtt – ha különbséget akarunk tenni. A színházban arra kell vigyázni, hogy ne is und meg azt, amit játszol, mert amikor huszonötödjére csinálod ugyanazt, akkor is életszaga kell legyen.

–Van egy olyan hely, ahová menekülni tudsz, ahol kipihened magad?

– Igen, nagyon szeretek futni, ebbe menekülök, és ki tudom adni a stresszt általa, valamint a párom az, aki egy biztos pont az életemben, akivel meg tudok beszélni mindent és nyugodt leszek mellette. Ezek mellett járok csoportos tornára is. Visszatérve a futásra, leginkább azt szeretem, hogy annyira elkalandozik a gondolatom közben, hogy nem azzal foglalkozom, ami a közvetlen környezetemben, abban a periódusban történik, hanem egy más világba kerülök. Ha a futásra gondolnék, akkor hamar elfáradnék…

– Amikor úgy érzed, még több program belefér az életedbe, akkor mivel foglalkozol, mivel foglalod le magad?

– Szeretek kötni, most tanultam meg télen és nagyon tetszik, mert ez is kikapcsol. Ahogy kötök, ugyanúgy elkalandozik a gondolatom, mint futás közben, és másra gondolok, mint ami éppen történik. De szeretek olvasni és biciklizni is, amikor jön a jó idő, akkor a párommal csinálunk egy-két nagyobb túrát, amikor akár negyven kilométert is letekerünk. Általában elmegyünk a zetelaki gátig és onnan vissza Udvarhelyre. Ha van időm, akkor hazautazom a családomhoz, Nagyszalontára.

Igazából most kezdem megszokni a várost, kicsit nehezen illeszkedek be, annak ellenére, hogy már ez az ötödik évem itt. Az első két évem arról szólt, hogy közben Kolozsváron mesteriztem, ezért sokat ingáztam, amikor végre befejeztem a tanulmányaimat, akkor jött a pandémia, és csak most két éve kezdődött el igazán a város felfedezése.

– Mik azok a dolgok, amik szerinted meghatároznak téged? Hogyan gondolsz önmagadra?

– Egy külsőség jutott eszembe, az, hogy sokat mosolygok, ez abból adódhat, hogy általában jókedvem van, viszont hamar elfogy a türelmem, de egyre jobban tudom kontrollálni. Szeretek pontosan dolgozni, megcsinálni mindent úgy, ahogy kell, viszont ha nem sikerül, akkor nem esek kétségbe. Kedves is vagyok, néha mondok egy-egy poént, ami bántó lehet, de ilyet inkább csak a közvetlen környezetemben mondok, azoknak, akik már ismernek és tudják, milyen vagyok. Ezek mellé még az őszinteséget tenném hozzá, ami talán jellemző rám.

– Ha nem színésznő lennél Székelyudvarhelyen, akkor szerinted mivel foglalkoznál most?

– Ápolónő szívesen lennék, ugyanis nemrég találkoztam egy lánnyal, aki az újszülött osztályon lett ápoló nem is olyan régen. Nagyon sokat mesélt arról, hogy működnek a dolgok és arról is, hogy milyen kevesen vannak, és hogy emiatt nekik is nagyon zsúfolt a programjuk. A beszélgetés alatt azt éreztem, hogy jó lenne, ha tudnék én is segíteni. De szívesen lennék titkárnő is, vagy akár háztartásbeli. Az utóbbi most nagyon vonz, hogy javarészt mi magunk termeljük meg azt, amit megeszünk.