195 éve, 1829. február 3-án született az író, néprajzi gyűjtő, fotográfus és országgyűlési képviselő, Székelyföld legnagyobb ismerője, a csontbáró, Orbán Balázs. Ez alkalomból összegyűjtöttünk néhány történetet, melyet egykori barátai írtak róla saját visszaemlékezéseik alapján. Az anekdoták felkutatásához a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosainak segítségét kértük, akik készséggel megosztották velünk a Boros György által szerkesztett 1890-es, Orbán Balázs emléke című kiadványt, melyben barátai és ismerői írták meg legszebb emlékeiket róla.

Az ifjú báró

„Bögözön felyül harcsa, zsidó, báró nem terem: mondja az udvarhelyszéki közmondás. S Orbán Balázs mégis fennebb, Lengyelfalván termett. A negyvenes évek közepén a szovátai fürdőn voltunk s egyszer csak megérkezett a lengyelfalvi báró. Egy közép termetü öreges ur, kiből se a báró, sem az egykori huszár, csak a gondos apa látszott. A még alig hanyatló szépségü anya, két növendék leány, három fiu, köztük a második egy még szakálatlan karcsu ifju, görög anyjának híven utánzott arczvonásaival. (...) Szebb ifjat alig ismertem. Mosolygó fekete szem, szabályos vonások, örök lángolásban levő alig barna arcz, magunk közt beszédes ajk, szerény, társaságban mondhatni félénk viselet, mindenkit megnyert számára.” Így emlékszik vissza Orbán Balázzsal való első találkozására Kőváry László történész (1819-1907). Mint írja, az ifjú Orbán Balázs nem sokat adott báróságára, hiszen nem született gazdag családba. Fiatal kora ellenére már jócskán érezte a cím terhét. Pár évre rá családjával együtt Konstantinápolyba ment, hogy megkapják örökségüket, ám annak elkallódása megtörte őt, többé már nem volt a régi. Kőváry László úgy fogamazott, hogy „csakis lángoló lelkesedése, határtalan haza – és szabadságszeretete maradt meg. Az emberektől az íróasztalához fordult. Bizonyos cynismusnak adta át magát.”

Milyen ember volt ő?

„Orbán Balázst, mióta külföldről haza jött, esmerem, mindig jó baráti viszonyban voltam vele. Olyan jellemvonást közölni róla nem tudok, mit mindnyájan ne ismernénk. Tiszta, önzetlen jellem. Minden nélkülözésre kész, csakhogy a közjóra áldozhasson. Rendithetetlen hazaszeretet. A magyarért, de különösen a székely népért rajongásig való szeretet. Az emberi szabadság bálványozója, megfeszitette volna érte magát. Minden világi hivalkodás ellensége. A gyermekségig hiszékeny az emberekben, önmagából itélve meg azokat (minek sok kárát vallotta). Fáradhatatlan munkás minden irányban. A székely nép. de különösen az asszonyok bálványa. Midön képviselőválasztásra mentek a férfiak, a feleség meghagyta férjének: Orbán Balázsra szavazzon kend, mert ha nem, midön hazajön, szemét kiforrázom. Itten a megyében az ellenpárton levők is annyira szerették, mint pártfelei” – írja Pálffi Dénes.

Orbán Balázs sok viszontagságon ment keresztül, „s azok által megedzett férfiu, lelkületére nézve csaknem nőies volt. Társalgását annyi finomság, oly gyöngédség jellemezte, hogy midőn szavaival menydörögni akart volna is, azok csendes esőcseppekben hullottak alá.” Jakab Elek kolozsvári unitárius pap úgy emlékszik vissza egykori barátjára, mint az emberre, akiért a nép rajongott. A tudósok kedves modoráért, a sajtó szándékai tisztaságáért és önzetlenségéért, társai megbízhatóságáért szerették és tisztelték. „Tüntetések alkalmával a mint a zajgók közt megjelent, egyszerre elcsillapodott a fergeteg. »Ez a nép igaz barátja. Ez a mi emberünk« kiálták, s a mire Orbán Balázs őket kérte, készséggel teljesítették.”

Szenvdély és munkamorál – Így készült a Székelyföld leírása

„Másnap korán reggel, ősi szokás szerint, jól ellátva magunkat enni és innivalóval, több lőcsös szekeren felmenénk az almási barlanghoz. Meglepő szép tájképek merültek fel előttünk. Ezek között a barlang környéke. Alig telepedénk le, falatozni kezdénk. Az üde lég s a két órai szekér rázás meghozta étvágyunkat. Alig falt valamit Balázs, elővette fényképező gépét, tett a zsebébe kenyeret meg szalámit, útnak indult keresni a felvételre kedvező pontokat” – emlékszik vissza id. báró Daniel Gábor (1824-1915) Orbán Balázs nála tett látogatására. Mint írja, ekkor már javában készült a gyűjtemény, melyet ma Székelyföld leírása címen ismerünk. Orbán Balázs járta a vidéket, régi ismerősöknél szállt meg, ahol aztán napokig csatangolt, hogy minden zegét-zugát felkutassa a környéknek. Így történt itt is.

„A társasággal megjártuk a barlangot. Az alatt elkészült a dél-ebéd. A zöld pázsiton helyet foglaltunk s vígan ebédeltünk, még pedig Balázs nélkül. Nem volt annyi rábeszélő tehetségünk, hogy a résztvevésre ösztönözhessük. Mi hazamentünk Balázs nélkül, ki későn estve kifáradva érkezett vissza, diadalérzettől áthatva mert – mind mondá – sikerült tájképeket szerzett munkájához.” Daniel Gábor visszaemlékezései szerint ez alkalommal huzamosabb ideig maradt Erdővidéken Orbán Balázs. Adatokat gyűjtött és fényképezett. Járt-kelt a vidéken, s hogy mikor éppen mivel töltötte az idejét, arról az őt megvendégelő báró leginkább csak másodkézből értesült. Egy vicces történetet is felidéz, mely szerint „egy baróthi hetivásár után csudálkozással beszélte el nekem egy székely nő, hogy egy nagy bajuszu úr potom áron veszi le mindazokat, kik kívánják. Nagy volt a csődület a nők részéről s pillanat alatt le voltak véve. Azt hiszem, ezen fényképek nem igen sikerültek, de mégis valami jövedelmet adtak az ő utiköltségei fedezésére.”

Adatgyűjtési módszerek, avagy egy jegyzőkönyv és egy kis hideg étek

„Ha reggel érkezett, még ugyanazon napon, ha pedig estve, már következő reggel hétszámra felfogadott egylovas fogatával neki indult a 20 ezer holdas határnak, nem vivén egyebet magával, mint jegyzőkönyvét, egy kis hideg étket, a mi rendesen barna kenyér, szalonna, kofa-pecsenye és egy pár retekből vagy zöld hagymából állott, meg egy jó ivó poharat, a lépten-nyomon kínálkodó forrásvizek kedvéért. A hogy kiért a városból, leszállott a szekérről s elkezdett gyalog barangolni, minden munkás embert vagy dolgoztató gazdát megkérdezve, jegyezgette pontosan a határrészek, dűlők és csapások neveit s kereste az eltünt falvak és praediumok nyomait, egy-egy kőrakásnál vagy sajátosabb alaku dombnál órákig eltűnődvén és vizsgálódván. Kitünő gyalogló volt, egyik perczben a völgyek aljában lehetett látni, a másikban már fenn volt a hegytetőn, órákig, sokszor egész napon át vizsgálván a kilátások irányát.” Nesselfeld Miklós városi főjegyző így emlékszik vissza Orbán Balázs Torda vármegyét kutató időszakára.

Mint írja, bár a város mindennel próbálta támogatni, sem ételt, sem fogatot, sem szállást nem fogadott el ingyen soha, mindig mindent megfizetett, s bár éveken keresztül minden nyáron hetekig tartózkodott a környéken, soha nem élt társasági életet. Mindig hajnalban indult el, s késő éjjel ért vissza szállására – már ha nem kint töltötte valahol az éjszakát – így a település lakói sokszor nem is tudták, hogy ott tartózkodik. Torda vármegye lírása igencsak fontos volt a közösségnek, ám Orbán Balázs sosem fogadott el honoráriumot érte. Váratlan halálakor az egész város gyászolta.

A pótolhatatlan veszteség

„Gondolkozni, szeretni és munkálkodni. E háromban nyilatkozik az emberi élet működése. Az elhunytban mind a három tényező kiváló mértékben nyilatkozott. Egyik a másikkal versenyre kelt s alig tudnók megmondani, melyikben volt erősebb, a gondolat világában-e, vagy az érzelmek országában, vagy a munkásság mezején.” Ezekkel a szavakkal búcsúzott Orbán Balázstól Derzsi Károly unitárius lelkész.

Orbán Balázs nélkül Székelyföld múltja még ma is jórészt ismeretlen volna. Olyan régi várakról és templomokról készített felvételeket, s jegyzett le róluk mindent, amit tudni lehetett, amelyekre nélküle ma már senki nem emlékezne, nyomtalanul tűntek volna el a köztudatból. „A mult ismerte nékül nincsen alapja a hazaszeretetnek, e nélkül az anyaföldhöz való ragaszkodás csak addig tart, mig jobb nem kerül elé” – méltatta a csontbáró munkásságát Boros György unitárius püspök.

Milliókat szeretett és milliókért élt. Mindig mindent másokért, soha nem önmagáért tett, s Székelyföld a legjobb fiát veszítette el az ő halálával – ezek a gondolatok 1890 áprilisában, Orbán Balázs temetésén hangzottak el. Végrendeletében írja: „A mint egész életem küzdelem volt a jóért, az igazságért, a haza üdvéért, s a miként életemben sohasem szerettem önfeláldozó odaadásomért az öntudatnál más jutalmat: aként már csak a következetességért is oda kell törekednem, hogy halálomból is némi haszon háromoljék a szegény magyar hazára, a melynek egész életem tevékenységét szenteltem. (...) Családdal nem lévén megáldva, a magyar népet tekintem családomnak s azt is kivánom főörökösömmé tenni.”

Orbán Balázs vagyonát iskolákra és alapítványokra hagyta. Mindent a magyar közművelődés szolgálatába ajánlott.