Gyilkosság vagy öngyilkosság áldozata lett Gróf Sárvárfelsővidéki Széchenyi István, akit még politikai ellenfele, Kossuth Lajos is a legnagyobb magyarnak nevezett? A hivatalosan elfogadott álláspont szerint önmagával végzett, ám a gyanús körülmények és a bécsi udvarra jelentett veszélye miatt sokan máig meggyőződéssel állítják: Széchenyit a császár emberi végezték ki. Az izgalmas történet mögött húzódó összeesküvés-elméletet Csorba László történész, az MTA doktora és a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója tárta fel a Korunk Akadémia április 19-i rendezvényén.

Gróf Sárvárfelsővidéki Széchenyi István 1791-ben született Bécsben. Az államférfi titkos tanácsos volt, császári és királyi kamarás, író, polihisztor és közgazdász. Eszméi és politikai tevékenysége által jelentős mértékben hozzájárul a „modern Magyarország” létrejöttéhez. Reformokat vezetett be a sport, a közlekedés, a gazdaság és a külpolitika területén, fórumot hozott létre az értelmiségi, tenni akaró férfiak számára. A Magyar Tudományos Akadémia alapjának, a Magyar Tudós Társaságnak létrehozása is az ő nevéhez fűződik. Bár aktív szereplője volt a politikai életnek, teljesen ellentétes eszméket vallott a kor másik befolyásos közéleti szereplőjével, Kossuth Lajossal. Amikor a forradalom kitört, mindenki az utóbbi pártjára áll, Széchenyi pedig képtelen volt megbirkózni a saját maga által helyesnek ítélt és a valós politikai berendezkedések közötti különbséggel. Gyötörte a nemzet halálának víziója, nyomasztó önvád és lelkiismert-furdalás kínozta, hogy nem tudja megmenteni népét.

Széchenyi elzárkózott a közösségi élettől, különös viselkedésmintái alakultak ki, nem lépett ki az ajtón, nem beszélt senkivel, az írást is abba hagyta. 1848 szeptemberében már mindenki tudta, hogy beteg, ezért Döblingbe, a Görgen-gyógyintézetbe vitték. Hosszú éveket töltött itt, állapota pedig egyszer csak javulni kezdett. 1850 környékén szép lassan újra tollat vett a kezébe és levelezni kezdett barátaival. Ezekben az években már látogatókat is fogadott, így újra közösségi életet kezdett élni. Az épületből ugyan nem járt ki, de ismét érdekelni kezdték régi kedves elfoglaltságai, a játékok, a világ és az emberek. Ismerői, akik hosszú idő után először látták, komolyan megkérdőjelezték állítólagos betegségét. Deák Ferenc így írt róla: „esze járása éppen olyan, mint előbb volt, előadása éppen olyan érdekes”. Bármi is gyötörte belülről, kifelé tökéletesen elő tudta adni magát, és a kóros viselkedésmintákat leszámítva alig volt hihető, hogy ez az ember valamikor súlyosan beteg volt.

1856-ban újra terjedelmes szövegeket kezdett írni, először csupán önismereti gondolatokat, ám 1857-ben kezébe került egy a Bach-rendszer felmagasztalásáról szóló írás, melynek kulcsgondolata az volt, hogy az osztrákok azok, akiknek köszönhetően civilizáltak lesznek a barbár magyarok. Ez annyira megsértette, hogy saját szövegeinek témája gyökeresen megváltozott. Immár hosszú, terjedelmes leveleket, esszéket fogalmazott meg arról, hogy az új Ausztria mennyire undorító. Ezeket a műveket erős szatíra és obszcenitás jellemezte, alapjaiban gúnyolta ki a császár rendszerét. Fiát, Széchenyi Bélát Angliába küldte, ahol kapcsolataik révén elintézték ezeknek a szövegeknek a titkos nyomtatását, és még a nyíltan osztrák-párti The Times hasábjain is megjelentek az írásai. Ennek köszönhetően már a nyugati sajtó is a magyarokkal való kiegyezést sürgette. Széchenyi Béla kedvese, Lady Anne még magához III. Napóleonhoz is eljuttatta az öreg Széchenyi eszméit.

Amikor már Angliában nagy híre volt, a döblingi intézetben újabb írások kezdtek születni. Széchenyit sok barátja látogatta, velük együtt pedig egy „titkos tevékenységbe” kezdett, azaz rendszert gúnyoló, névtelen röpiratokat írtak és kezdték terjeszteni őket a hazai és a külföldi sajtóban. A bécsi udvar egy idő után gyanakodni kezdett a titkos „sajtóközpontra” és 1860. március 6-án rajta ütöttek Széchenyiéken. Elkobozták az írásait és közölték: nem maradhat többet az intézetben. Április 1-én írta meg utolsó naplóbejegyzését: „kann mich nicht retten”, azaz „nem tudom megmenteni magam”. Április 8-án hajnalban súlyos fejlövés oltotta ki az életét.

Az egész ország gyászolt. Arany János versében „az istenülés perceinek” nevezte Széchenyi halálát, amelyből jól látszik, mekkora kultusz épült ki köré az évek során. A nép új lendületet kapott, hiszen a hős halála mindig erőt ad a harc folytatásához. A hivatalos jelentésekben öngyilkosságot állapítottak meg a halál okaként, ám a pletyka hamar terjedni kezdett a gyászoló nép körében. Mindenki tudta, hogy Széchenyi milyen kritikusa volt a rendszernek, s hogy véleményének hangot is adott, ezáltal veszélyeztette a császár tekintélyét. A korabeli gondolkodás alapját különben is az képezte, hogy Bécsről a lehető legrosszabbat is el lehet képzelni, így a nép véleménye sem lett más, mint hogy az osztrákok megölték a magyar messiást. Van-e azonban alapja ezeknek a feltételezéseknek?

Csorba László történész felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy ne felejtsük el: a konteó logikája éppen ugyanaz, mint a bűnügyi nyomozásé. Az első kérdés, amit ilyenkor feltesznek, hogy kinek állt érdekében az illető halála. Ez után jön, hogy megállapítsuk: véletlen balest, gyilkosság vagy öngyilkosság történt. Az első lehetőség hamar egyértelművé válik, ha azonban azt kizárják, „indulhat” az összeesküvés-elméletek gyártása. A bécsi udvarnak valóban érdekében állt Széchenyi halála. A konteó-hívők számtalan érvvel álltak ki amellett, hogy az öngyilkosság teljesen kizárt. Először is úgy vélik, Széchenyi nem volt elmebeteg, csupán idegösszeomlása volt. Továbbá vállaltan hithű katolikus ember volt, aki ilyet sosem tett volna, már csak azért sem, mert az egyház nem temette volna el. Sokan gyanúsnak gondolják a testhelyzetet is, ahogy abban a tragikus hajnalban rátaláltak. A büntetőbíróság helyszínelő bizottságának jelentésében az olvasható, hogy „két keze a combján nyugodott, könyöke a szék karfáján. A gyilkos szerszám ferdén feküdt a combon és a bal kézen. Fejének bal oldala teljesen szét volt roncsolva, a koponyafal négy-öt lábnyira hevert a földön, a szétloccsant agyvelő a falakon és a mennyezeten volt. Lőanyag gyanánt gyapotfojtást találtak, és az agyvelőben elszórtan több madársörétet.” Egyesek úgy vélik, a testet beállították, hiszen túl „megrendezettnek” hatott.

„A fennebiekből kitűnik, hogy a gyilkos lövés baloldalról érte a koponyát, eszerint Széchenyi, ki nem volt balog (balkezes – szerk), öngyilkosságára balkezét használta volna. Ez azonban olyan embernél, ki nem akarja, hogy esetleg csak kínlódják, kizártnak tekinthető. A balkéz megbízhatatlan és ügyetlen szolga e célra, s ha a gróf magát akarta megölni, föltétlenül az igen gyakorolt jobbot választja” – olvasható Kacziány György elemzésében, melyet a helyszíni leírás alapján készített. Többek számára gyanús volt tehát, hogy Széchenyi, aki valaha valóban súlyos depresszióba zuhant, ám az utóbbi időben újfent lelkesnek mutatkozott, nem gyakorolt balkezével véget vetett volna az életének.

Mi tehát az igazság? Széchenyi valóban kioltotta a saját életét, vagy az általa oly csúnyán kritizált bécsi udvar rendelte el a halálát? Nem csak a maga korában voltak kételkedők, mai napig többen gondolják úgy, hogy a legnagyobb magyar gyilkosság áldozata lett. Csorba László történész szerint a bizonyítékok másról tanúskodnak. A helyszíni jelentés elemzői sorra kihagyják azt a tényt, hogy Széchenyi bal kezén fekete lőpor nyomot találtak, ami aligha kerülhetett volna oda másként, ha nem sütött volna el fegyvert azzal a kezével. Emellett ismerője, Tolnay Antal 1958-ban előkerült füzetében leírta, hogy a gróf korábban beszélt neki arról, hogy mit tart a legtisztább öngyilkossági formának, és az általa elmondottak tökéletesen megegyeztek a végrehajtottakkal. Az összeesküvés-elméletben akkor is sokan hittek, csupán a család nem. Ma is sokan hiszik, kivéve a téma ismerői, a történészek. A múlt szépsége, hogy soha nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni semmit, ám a tények ismeretében a szakértőknek meggyőződése: minden gyanús összefüggés ellenére Széchenyi valóban önmagával végzett. Ezt bizonyítja a korablei bécsi udvar teljes felháborodása is: ők bíróság előtt akarták elítélni a grófot, hogy ezzel is példát statuáljanak, legkevésbé sem örültek a halálának.

A modern kor a gyanús betegségére is magyarázattal szolgált. Gróf Széchenyi István alighanem bipoláris zavarral küzdött, melynek tünetei már felmenői közt is megmutatkoztak. Ezzel magyarázható a mániás és depresszív időszakok váltakozása, a „megmagyarázhatatlan gyógyulás”, majd újbóli visszaesés. Az utóbbi legsúlyosabb következménye napjainkban is az öngyilkosság.