Kutatás az összeesküvés-elméletekről: minél szórakoztatóbb, annál hitelesebb
A koronavírus-világjárvány ismét előtérbe hozta az összeesküvés-elméleteket, és az oltásellenesség révén kézzelfoghatóvá tette a való világra gyakorolt káros hatásukat. Egy friss kutatás kiderítette, hogy a hagyományos pszichológiai magyarázattal ellentétben a tévhitek sokasága nem csupán szorongó, bizonytalan emberek menedéke. Az összeesküvés-elméleteket sokan szórakoztatónak találják, és úgy tűnik, minél jobban szórakoznak, annál inkább hisznek bennük.
Kétségtelen, hogy a vírus létezését tagadó vagy „csak” a Covid-19 elleni oltásokat ellenző csoportok megnehezítik a járvány elleni küzdelmet, és késleltetik a viszonylagos normalitáshoz való visszatérés pillanatát. Egy másik, aránylag friss példa szintén arra utal, hogy az összeesküvés-elméleteket nem lehet elintézni „az ő bajuk”-szerű virtuális legyintéssel. Az Amerikai Egyesült Államok kongresszusába a tavaly novemberi választásokon bejutott két képviselő, aki hisznek abban, hogy létezik egy Sátán-imádó titkos társaság, amelynek tagjai vért isznak, gyermekeket molesztálnak, és mellesleg globális dominanciára törekednek, és a szekta tagjai részt vettek az év elején az amerikai törvényhozás lerohanásában és elfoglalásában. Csupán néhány példa arra, hogy az összeesküvés-elméletek gyakran milliók sorsát befolyásolhatják nem kívánt módon.
A klasszikus pszichológia a negatív érzelmekre helyezi a hangsúlyt, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy miképpen győzhetnek meg sokszor gyermeteg valóságmagyarázatok egyébként értelmes embereket is. Eszerint, amikor az emberek szoronganak, bizonytalanok, úgy érzik, hogy nem urai a helyzetnek, fogékonyabbá válnak az összeesküvés-elméletekre. Ezért van az, hogy a jelenség főleg társadalmi válsághelyzetekben nyer teret, amikor a nyomasztó eseményekhez kapcsolódó negatív érzések befolyása alatt keressük a magyarázatot a szűkebb-tágabb környezetünkben végbemenő folyamatokra.
Új kutatások azt sugallják, hogy nem csak a negatív érzelmek járulnak hozzá az összeesküvés-elméletek vonzerejéhez; azokat az emberek gyakran szórakoztatónak is találhatják, és úgy tűnik, minél jobban szórakoznak, annál inkább hisznek bennük. Erre a következtetésre jutott Jan-Willem van Prooijen viselkedéskutató három volt tanítványával közösen publikált tanulmányában, amelyről a napokban közérthetőbb ismertetőt is írt.
Az érzelmek intenzitása számít
Eszerint az összeesküvés-elméletek számos hasonlóságot mutatnak a klasszikus detektív-regényekkel vagy a horrorfilmekkel. Van egy cselekményvonaluk, amely gyakran egy hős és egy csoport gonosztevő harcára épül. (Például a fentebb is belinkelt QAnon „legendában” Trump küzd a sátáni demokratákkal.) A jó és a rossz klasszikus harca ez, amelyben ártatlan áldozatok (például kisgyerekek – az ártatlanság archetípusa) állnak szemben lelkiismeret és gátlások nélküli gazemberekkel, akik feltartóztathatatlanul követik furfangos céljaikat.
Az összeesküvés-elméletek tehát nagy feszültségpotenciállal rendelkeznek, aligha véletlen, hogy sok sikeres film ilyen konspirációkra épül. (A holland tudós példaként említi a Bond-filmeket, a Mátrixot, A hálót, A Truman Show-t.)
A tanulmány egyik fontos következtetése, hogy nem annyira a befogadóban kiváltott érzelmek előjele (pozitív/negatív) számít, hanem sokkal inkább az intenzitása. A heves érzelmek ugyanis elnyomhatják a racionális gondolkodás képességét. Sok ember számára az összeesküvés-elméletek érdekesek és izgalmasak: tehát szórakoztatók.
A cikk rámutat: leegyszerűsíthető az a feltevés, hogy az emberek az érzelmeket (például a szorongást) mindig negatívnak élik meg. A legtöbbször szoronganak például egy horrorfilm nézése közben, de ez nem jelenti azt, hogy az élményt visszataszítónak találják. Sőt fizetnek az ilyen élményért, és csalódottan távoznak a moziból, ha a filmet nem találják eléggé ijesztőnek. A heves érzelmek kiszakítják őket az unalmas hétköznapokból. Hasonlóképpen az összeesküvés-elméletek intenzív érzelmi élményeket okoznak, amelyek szorongással járnak ugyan, de ugyanakkor megigézik a befogadót, és azt az érzést keltik benne, hogy valami egyedire és igazán fontosra bukkant.
Az egyszerűségcsapda
Mindez még mindig nem nyújt magyarázatot arra, hogy miért fokozná egy összeesküvés-elmélet hihetőségét a benne rejlő szórakoztató potenciál. A kulcsszó itt: a gördülékenység („fluency”).
Pszichológiai vizsgálatok már régebben kimutatták, hogy az információfeldolgozás gördülékenysége befolyásolja a véleményalkotásunkat. Az érdekes és figyelemfelkeltő információkat könnyebb mentálisan feldolgozni, mint az unalmasakat. (Például azt a reális, de nem különösebben izgalmas „hírt”, hogy a politikusok az idejük nagy részét jogalkotás-előkészítéssel töltik.) Ez arra vezethető vissza, hogy a mindennapi életben a könnyen feldolgozható információk, amelyek igaznak „tűnnek”, gyakran tényleg igazak (például a madarak repülnek, a halak úsznak). Az ilyen típusú, intuícióra épülő ítéletalkotásnak azonban van egy mellékhatása: amikor a hamis információkat könnyű feldolgozni, az emberek könnyebben következtetnek az információ helyességére.
My paper in @PsychMedJournal with Jan-Willem van Prooijen, @AndreKrouwel, & Yordan Kutiyski made it to @IFLScience! Great lead picture that they used, too https://t.co/6pZLAGuvKM
— Tom Etienne (@TomWEtienne) October 26, 2021
Hab a tortán, hogy az összeesküvés-elméletek által kiváltott heves érzelmek elnyomhatják az emberek azon képességét, hogy racionálisan gondolkodjanak róluk. Az emberi agy egyik sajátossága, hogy az érzelmek fontos szerepet játszanak az azonnali ítéletalkotásban, a ráció mindössze utólag lép működésbe. Márpedig az összeesküvés-elméletekkel szembeni szkepticizmushoz lassabb, analitikusabb gondolkodásra van szükség. A gördülékenység és a racionalitás elnyomásának kombinációja elősegítheti azt a hitet, hogy egy szórakoztató összeesküvés-elmélet: igaz.
A szórakoztatásnak az összeesküvés-elméletek hihetőségében betöltött szerepének vizsgálatára több tanulmányt végeztek, és mindegyik ugyanarra a következtetésre jutott. Ha ugyanazt a történetet – például a párizsi Notre-Dame székesegyház leégését vagy az amerikai szexuális ragadozó, Jeffrey Epstein halálát – kizárólag a tényekre szorítkozva, unalmasan mesélték el, a vizsgált csoport kevésbé volt hajlamos összeesküvést sejteni a történtek mögött. Az a csoport viszont, amely egy izgalmas blogbejegyzés alapján ismerkedett meg az eseményekkel, hajlamosabb volt a templom leégése mögött gyújtogatást, Epstein halálában gyilkosságot látni.
Kapcsolódó
Egy másik kutatásban egy fiktív választásról olvastak beszámolót a résztvevők. Az egyik csoport szenzációhajhász stílusban megírt szöveget kapott, amelyből megtudta, hogy „mindenki visszatartotta a lélegzetét az utolsó pillanatig, mert rendkívül kiszámíthatatlan és érdekfeszítő, hogy ki fog nyerni”. A többieknek unalmas, hírügynökségi narratívában tálalták, hogy „közvélemény-kutatások alapján nehéz megállapítani, hogy mi lesz a választási folyamat eredménye”. Az izgalmas szöveget olvasó résztvevők általában valószínűbbnek tartották, hogy a választásokat meghamisították, mint azok, akik az unalmas szöveget kapták. Ez azt sugallja, hogy a szórakoztató történetekben az emberek hajlamosak összeesküvést „felfedezni”.
A kutatás nem utolsó sorban azt is kimutatta, hogy az emberek nem egyforma mértékben vágynak a szórakoztató narratívákra, és ez határozza meg az egyének összeesküvés-elméletek iránti fogékonyságát. Mint kiderült, minél inkább keresi valaki a szenzációkat, annál valószínűbb, hogy hisz az összeesküvés-elméletekben.
Cikke végén a holland tudós hangsúlyozza: fontos, hogy a szülők, a tanárok és a média elősegítse annak felismerését, hogy a legszórakoztatóbb történetek, amelyekkel az emberek gyakran találkoznak, nem felelnek meg a valóságnak; az igazság gyakran eléggé unalmas tud lenni.
.jpg)
