Merész vállalkozásba kezdett jó másfél évvel ezelőtt két marosvásárhelyi rendező: a románok és magyarok viszonyáról, illetve inkább ennek hiányáról rendeztek workshopot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház két társulatának (magyar és román) színészei számára. A nyári műhelymunka folyamatáról készült a Double Bind (=kettős kötés) című dokumentum-színházi előadás, amelyet a gyergyószentmiklósi közönség is megtekinthetett pénteken a Nemzetiségi Színházi Kollokviumon.

Kezdetben egyszerűnek tűnt a feladat: a két fiatal rendező, Alina Nelega és Kincses Réka arra kérte a tizenegy (6 román és 5 magyar) színészt, hogy meséljenek a másik népcsoporthoz kapcsolódó tapasztalataikról. Az előadás részben ezeknek az egyénileg megélt eseteknek a felidézése, másrészt magának a workshopnak a története, és ez utóbbi legalább annyira tanulságos, mint a személyes kis példázatok.  Mert hiába indult úgy neki a 11 kolléga, hogy „nekem semmi bajom a magyarokkal”, illetve „semmi bajom a románokkal”, a többhetes műhelymunka során ugyanazok az előítéletek, sérelmek és indulatok kerültek felszínre, amelyekről eredetileg az intellektus és művészet távolságából szándékoztak beszélni.

Az előadás kerettörténete egy bukaresti román lány esete, aki hiába keresett Vásárhelyen románoknak való magyar nyelvkönyvet. A román eladó a magyar könyvesboltba, a magyar boltos a román könyvüzletbe küldte. Nincs időnk hitetlenkedni, mert – mint csakhamar kiderül – mindenkinek van története, ennél sokkal hajmeresztőbb is. Például a vásárhelyi román srácé, akibe a szülei kicsi korától azt sulykolták, hogy a magyarok gyilkosok, „ők ölték meg nagyanyádat is, ezt soha ne feledd!” A srác havereivel az egyetlen magyar kislányon áll bosszút, aki éppen azon a délutánon az iskolában tartózkodik. Történetesen szíve szerelme, aki „rosszul beszél románul, de jól csókol…” Néhány utcával vagy talán csak néhány méterrel arrébb ezzel egyidőben a magyar szülők éppen azt oltják be a gyerekükbe, hogy a románok tolvajok, ellopták tőlünk Erdélyt. Csoda, hogy a televíziós élő műsorba behívott közéleti személyiségek útszéli csavargókként esnek egymásnak? 

Az alkotócsoport nagy erénye, hogy a téma súlyossága dacára olyan előadást hozott létre, amely kifejezetten emészthető, sőt, szórakoztató. Úgy váltogatja a humoros és meghökkentő vagy éppen felháborító jeleneteket, hogy folyamatosan fenntartja a közönség figyelmét, anélkül, hogy feltétlen egyetértést akarna kicsikarni a nézőből. A román közönség ugyanis nyilván máshol nevet, mint a magyar, és valószínűleg nem telik meg a szeme könnyel, amikor Berekméri Katus a régi Marosvásárhelyre emlékezik.

A történetek élessége, a felidézett gyerekkori emlékek bántó jellege tehette a színészekkel, hogy végül nyílt konfliktus alakult ki közöttük a műhelymunka során. Kölcsönösen hazugsággal vádolták egymást, feltételezve, hogy kitalált történeteket próbálnak elhitetni a nézőkkel, hiszen „olyan nincs, hogy a magyarok/románok ilyet tettek volna”. És ez alól nem volt kivétel a két rendező sem. Az előadás még értékesebb attól, hogy a résztvevők (akik közül többen is ki akartak szállni a projektből a konfliktusok miatt) nem csak hogy együtt maradtak és színre vitték az előadást, de még kellő önvizsgálattal ezeket a feszült pillanatokat is „beleírták” a darabba, mintegy jelzésként: mi (színészek, művészek, értelmiségiek stb.) sem vagyunk jobbak, mint bárki más.

Naiv elvárás lenne a román-magyar megbékélést remélni egy ilyen előadástól, mégis úgy érzem: ez az a produkció, amelyet minden erdélyi városban, minden díszteremben vagy kultúrotthonban, minden közösségnek látnia kellene. Hadd nevessünk együtt szoborállítási mániánkon, politikusainkon, ál-toleranciánkon, sztereotípiáinkon. Az se baj, ha két nevetés között a román nézőben más jelenet vált ki haragot, mint a mellette ülő magyar nézőben. A lényeg, hogy az előadás utolsó, magyarul és románul is feltett kérdésére: „Te látsz engem?” – végre azt felelhessük: igen, kezdelek észrevenni.