Realista szövegre épített szürrealista előadást láthatott a gyergyószentmiklósi XI. Nemzetiségi Színházi Kollokvium közönsége kedd este. Székely Csaba a Figura Stúdió Színház felkérésére írta A Homokszörny című darabot, amelyet két hete, szeptember 15-én  mutatott be a gyergyószentmiklósi társulat.

A produkció stúdióban zajlik, a játéktér hosszán kétoldalt mindössze két-két sor szék jelenti a nézőteret, és ez a közelség valóban indokolt, hisz sok pici részletet kell (jó, érdemes) megfigyelni, ami távolabbról egyszerűen elveszne a néző számára. A tér egyik oldalán sűrű erdő, amelynek megnyugtató harmóniáját némileg megzavarja egy összkomfortos vécé. Átellenben rideg roló-ajtó, hasonló ahhoz, amilyen a szupermarketekben választja el a raktárt a vásárlók terétől. A díszlet többi kellékét – néhány, a vendéglőkben élelmiszerek frissen tartásához használatos, guruló inox alkalmatosságot meg néhány széket – maguk a színészek tolják ki-be a jelenet függvényében.

A Homokszörny címadója egy mese, amelyet Bartha Boróka mond el az előadás vége felé, gyönyörű, megkapó jelenetben. Nem mesélem itt most el az egész történetet, a lényeg, hogy a Homokszörny – félelmetes neve ellenére – maga a Szerelem. Ez a tény a mese főhőse számára is csak akkor derül ki, amikor már jóvátehetetlen pusztítást végzett az egyetlen lényben, akibe beleszeretett.

Az előadás férfi és női karakterei mind a maguk Homokszörnyei elől menekülnek, holott éppen Őt keresik. Ezerféle módon csonkítják meg: hazugsággal, unalommal, hűtlenséggel, felületességgel, képmutatással, feledékenységgel. És gyilkossággal is: az előadás egyik legszebb jelenete Máthé Annamária feketeözvegy-monológja, amelyben elsorolja a férfiak minden, a nők számára idegesítő „bűnét”, amelyek miatt szeretőit a szeretkezés után egytől-egyig megöli. „Mert hűtlenek vagytok. Mert disznó vicceitek vannak. Mert nem beszéltek az érzelmeitekről. És a gondolataitokról sem”…satöbbi, satöbbi. Zavaró viszont, hogy ennél a fontos szövegrészletnél (is) a színész hangját olykor túlharsogja a zene, holott a szóbeli üzenet joggal tarthat igényt a közönség maximális érdeklődésére és figyelmére.

Közben azonban mind magunkra ismerünk ott a nézőtéren: párok, akik jobban szeretik saját magukat, mint egymást. Párok, akik csip-csup dolgokon civakodnak még az évfordulójuk ünnepi vacsoráján is. Párok, akik az elviselhetetlenségig kínozzák egymást, mégsem bírnak egymástól elszakadni. Párok, akik újra és újra ugyanazokat a viselkedési sémákat követik, ugyanazokba a hibákba esnek. A banalitásig egyszerű párbeszédeket szürrealista képi világ veszi körül – ettől egyszerre otthonos, hétköznapi, mégis varázslatos és költői az egész színházi élmény. Nagy Botond rendező a szerda reggeli szakmai beszélgetésen elmesélte, valami ahhoz hasonló csodavilágot akart létrehozni, amilyenben a gyermek él, amikor várja a Mikulást meg az Angyalt. „Azt akartuk, hogy amikor a néző beül erre az előadásra, annak az estének varázslata legyen. Emlékszem, gyerekkoromban hogyan tartották fenn a szüleim ezt a csodát, az angyalvárás csodáját. Ezt szeretném én is elérni a nézőkben” – mondta a rendező.  

A csoda fenntartására-e vagy a történet-szilánkok egységesítésére, nem tudom, de a produkcióban végig jelen van egy szereplő, „akit” a rendező tett hozzá az előadáshoz: a Császárpingvin (Kolozsi Borsos Gábor). Mint ismeretes, a Föld állatvilágának e sarki csodája nem csak a monogámia, de a szülői szeretet és a közös felelősségvállalás példaképe is. A hím olyan hűséggel és önfeláldozással várja nőstényét, lába közt melengetve szerelmük gyümölcsét: az egyetlen tojást, majd együtt olyan odafigyeléssel nevelik kicsinyüket, amire az emberpárok esetében csak kevés példa akad. Civódó, kicsinyes, önző, de mindvégig szeretet- és szereleméhes mivoltunk felettes énje ő. Az előadás sokféle befejezésének ez talán a legoptimistább olvasata, az esőben való közös megtisztulás mellett: amíg a Császárpingvin köztünk jár, nem nyírjuk ki végérvényesen saját homokszörnyünket.