A Kolozsvári Magyar Napok utolsó napján virtuális sétát tettünk T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, aki a KMN Tv-ben beszélt az elmúlt századok kolozsvári, erdélyi magyar színjátszásáról. Az előző években ez mindig a színházi séta alkalmával valósulhatott meg, ám idén csak a tévéképernyőn keresztül.

Ha az erdélyi magyar színjátszásról beszélünk, célszerű a XVI. századtól kezdeni a diskurzust, ugyanis már 1517-ben a kolostorokban bibliai előadásokat tartottak, amelyek részben misztériumjátékok, részben pedig iskolai drámák lehettek. Az erdélyi fejedelmi udvarban pedig főleg olasz vándortársulatok fordultak meg, akik a fejedelem családját és az udvarbelieket szórakoztatták. 

Nyugat-Európai hatásra Bethlen Gábor is felkarolta a színjátszást, mert tudatában volt annak, hogy az külön fényt kölcsönöz a fejedelmi udvarnak. A XVIII. század utolsó felében a felvilágosodás eszméi fokozatosan behatolnak Erdélybe, az ellenállás a Habsburg uralommal szemben egyre erősebb lett, és emiatt egyre inkább az anyanyelvű színjátszás kezdett elterjedni – magyarázta az irodalomtörténész.

Ettek-ittak, udvaroltak a nézőtéren

T. Szabó Leventétől azt is megtudtuk, hogy a XIX. században a nagy európai kőszínházak társadalmilag tagoltak voltak, óriási tér állt a nézők rendelkezésére, ahol ettek-ittak, a páholyok függönyei elhúzhatóak voltak, és sokszor nem is az előadás miatt mentek a főurak, hanem, mert itt tudták megvitatni a különböző politikai, gazdasági kérdéseket. Ott zajlott a szociális élet, udvaroltak, és csak fél szemmel nézték az előadást, néha bele-bele tapsolva.

 Az 1880-as évekig Kolozsváron rögzítetlen helyeket tartottak fenn a nézőknek, a földszinten a szegényebb réteg ült, míg a páholyokban a főnemesség. Állandó volt a mozgás, a ki-bejárkálás, és a beszélgetés. Nagyon hangos volt a korabeli színház, nem csak dobogtattak, tapsoltak, fuvoláztak, hanem rendszeresen fújogattak, fütyültek és pisszegtek is.  

Érdekesség, hogy a XIX. században az volt a kor szokása, hogy az ismert színészeket „kialkudták maguknak” a színházak, így nagyon sok nemzetközi színész megfordult a kőszínházakban, sokat jártak vendégelőadásokra. Ha pedig ott sikerük volt, még jobb szerződést kaphattak az otthoni színházukban, esetleg így tudtak megszerezni pozíciókat egymástól – részletezte T. Szabó Levente. Kolozsváron ritkább, Pesten gyakoribb volt a többnyelvű előadás pont emiatt, mivel a társulat mindig a vezető színészhez alakult.

Az egyik legfontosabb szerep a súgóé volt

Akkoriban a színészek akár 250-280 darabot is eljátszott évente. Bár ehhez még az is hozzátartozik, hogy akkor még nem vált szét az opera és a színház személyzete. Persze ezeket az előadásokat hamar meg is unta a nézőközönség, ezért kellett olyan gyakran váltogatni. Emiatt is az egyik legfontosabb szerep a súgóé volt.

„A vezető színészek vitték a vállukon az előadást”, mivel nem volt csak technikai rendező, aki azzal foglalkozott, hogy mindenkihez időben eljussanak a szövegek. Ez az 1870-es évektől visszaszorul a sokfajta technikai változás miatt. Főképp a színházi világítás változtatta meg a viszonyokat, mivel régebben az olajmécsesekkel nem a színpadot világították meg, hanem inkább a nézőteret. Ez változott meg a technikai újításokkal, és így egyre nagyobb szerep helyeződik a színpadon történtekre.

És hogy kik voltak Kolozsvár korabeli színészsztárjai? Janovics Jenő megkerülhetetlen alakja a színjátszásnak, ő a kolozsvári Nemzeti Színház színésze, rendezője és igazgatója is volt, és igazgatása alatt virágzott fel az erdélyi magyar színjátszás. De említhetnénk még E. Kovács Gyulát, Laczkó Arankát – aki a színház első drámai színésznője lett –, vagy akár Szentgyörgyi Istvánt is, aki a népi figurák ábrázolásával aratta a legnagyobb sikereket. Poór Lili – Janovics Jenő felesége – pedig évtizedeken át a színház vezető tragikája volt.

Nem volt könnyű sorsuk a korabeli színészeknek, mivel részben természetben, élelemmel fizették őket, vagy ha a közönség azt gondolta már, hogy nyugdíjba kellene vonulniuk, hagyma- vagy fokhagymakoszorút adtak nekik, ezzel fejezve ki nemtetszésüket. Emellett pedig leginkább csak karakterszínészek lehettek, csak egy típust játszottak, és T. Szabó Levente szerint nehéz volt az átállás az idősödő színészeknek.