Fütyöltek és pisszegtek is egykor az erdélyi magyar színházakban

A Kolozsvári Magyar Napok utolsó napján virtuális sétát tettünk T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, aki a KMN Tv-ben beszélt az elmúlt századok kolozsvári, erdélyi magyar színjátszásáról. Az előző években ez mindig a színházi séta alkalmával valósulhatott meg, ám idén csak a tévéképernyőn keresztül.

Ha az erdélyi magyar színjátszásról beszélünk, célszerű a XVI. századtól kezdeni a diskurzust, ugyanis már 1517-ben a kolostorokban bibliai előadásokat tartottak, amelyek részben misztériumjátékok, részben pedig iskolai drámák lehettek. Az erdélyi fejedelmi udvarban pedig főleg olasz vándortársulatok fordultak meg, akik a fejedelem családját és az udvarbelieket szórakoztatták. 

Nyugat-Európai hatásra Bethlen Gábor is felkarolta a színjátszást, mert tudatában volt annak, hogy az külön fényt kölcsönöz a fejedelmi udvarnak. A XVIII. század utolsó felében a felvilágosodás eszméi fokozatosan behatolnak Erdélybe, az ellenállás a Habsburg uralommal szemben egyre erősebb lett, és emiatt egyre inkább az anyanyelvű színjátszás kezdett elterjedni – magyarázta az irodalomtörténész.

Ettek-ittak, udvaroltak a nézőtéren

T. Szabó Leventétől azt is megtudtuk, hogy a XIX. században a nagy európai kőszínházak társadalmilag tagoltak voltak, óriási tér állt a nézők rendelkezésére, ahol ettek-ittak, a páholyok függönyei elhúzhatóak voltak, és sokszor nem is az előadás miatt mentek a főurak, hanem, mert itt tudták megvitatni a különböző politikai, gazdasági kérdéseket. Ott zajlott a szociális élet, udvaroltak, és csak fél szemmel nézték az előadást, néha bele-bele tapsolva.

 Az 1880-as évekig Kolozsváron rögzítetlen helyeket tartottak fenn a nézőknek, a földszinten a szegényebb réteg ült, míg a páholyokban a főnemesség. Állandó volt a mozgás, a ki-bejárkálás, és a beszélgetés. Nagyon hangos volt a korabeli színház, nem csak dobogtattak, tapsoltak, fuvoláztak, hanem rendszeresen fújogattak, fütyültek és pisszegtek is.  

Érdekesség, hogy a XIX. században az volt a kor szokása, hogy az ismert színészeket „kialkudták maguknak” a színházak, így nagyon sok nemzetközi színész megfordult a kőszínházakban, sokat jártak vendégelőadásokra. Ha pedig ott sikerük volt, még jobb szerződést kaphattak az otthoni színházukban, esetleg így tudtak megszerezni pozíciókat egymástól – részletezte T. Szabó Levente. Kolozsváron ritkább, Pesten gyakoribb volt a többnyelvű előadás pont emiatt, mivel a társulat mindig a vezető színészhez alakult.

Az egyik legfontosabb szerep a súgóé volt

Akkoriban a színészek akár 250-280 darabot is eljátszott évente. Bár ehhez még az is hozzátartozik, hogy akkor még nem vált szét az opera és a színház személyzete. Persze ezeket az előadásokat hamar meg is unta a nézőközönség, ezért kellett olyan gyakran váltogatni. Emiatt is az egyik legfontosabb szerep a súgóé volt.

„A vezető színészek vitték a vállukon az előadást”, mivel nem volt csak technikai rendező, aki azzal foglalkozott, hogy mindenkihez időben eljussanak a szövegek. Ez az 1870-es évektől visszaszorul a sokfajta technikai változás miatt. Főképp a színházi világítás változtatta meg a viszonyokat, mivel régebben az olajmécsesekkel nem a színpadot világították meg, hanem inkább a nézőteret. Ez változott meg a technikai újításokkal, és így egyre nagyobb szerep helyeződik a színpadon történtekre.

És hogy kik voltak Kolozsvár korabeli színészsztárjai? Janovics Jenő megkerülhetetlen alakja a színjátszásnak, ő a kolozsvári Nemzeti Színház színésze, rendezője és igazgatója is volt, és igazgatása alatt virágzott fel az erdélyi magyar színjátszás. De említhetnénk még E. Kovács Gyulát, Laczkó Arankát – aki a színház első drámai színésznője lett –, vagy akár Szentgyörgyi Istvánt is, aki a népi figurák ábrázolásával aratta a legnagyobb sikereket. Poór Lili – Janovics Jenő felesége – pedig évtizedeken át a színház vezető tragikája volt.

Nem volt könnyű sorsuk a korabeli színészeknek, mivel részben természetben, élelemmel fizették őket, vagy ha a közönség azt gondolta már, hogy nyugdíjba kellene vonulniuk, hagyma- vagy fokhagymakoszorút adtak nekik, ezzel fejezve ki nemtetszésüket. Emellett pedig leginkább csak karakterszínészek lehettek, csak egy típust játszottak, és T. Szabó Levente szerint nehéz volt az átállás az idősödő színészeknek.

Kapcsolódók

Kimaradt?