Kell-e félteni a magyar nyelvet? Átfogó kötet tárgyalja Trianon erdélyi nyelvi következményeit
Kell-e félteni a magyar nyelvet? A kérdés megválaszolásához az elmúlt száz évben lezajlott társadalmi és nyelvi folyamatok részletes, interdiszciplináris elemzésével ad támpontokat a frissen megjelent A magyar nyelv Romániában (Erdélyben) című kötet.
A rendszerváltás után elindult a Trianon nyelvi következményeinek felmérését célzó A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatás és könyvsorozat, Kontra Miklós nyelvész vezetésével. A kárpátaljai, vajdasági, szlovákiai, ausztriai és szlovéniai, illetve a horvátországi magyar nyelvközösséggel foglalkozó kötetek után éppen Trianon és az 1989-es rendszerváltás kerek évfordulójának évében látott napvilágot az Erdéllyel foglalkozó kiadvány, amelyet a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanárai, Péntek János és Benő Attila jegyeznek.A kötetet péntek délelőtt mutatták be a Kolozsvári Magyar Napok keretében, a beszélgetést Biró Annamária irodalomtörténész, egyetemi adjunktus moderálta. Sorbán Angella, a kötet lektora szerint a munka egyik fontos jellegzetessége az átfogó, monografikus perspektíva, ugyanis feltérképezi az eddigi kutatásokat és más nemzetiségű csoportok társadalomtörténetébe helyezve tárgyalja a magyar nyelvközösség helyzetét, a másik pedig az értékelvű szemlélet, hiszen a szerzők felvállaltan állást foglalnak, a hatalom struktúráival, a kisebbségi helyzettel számolva állítják fel a „diagnózist” és állapítják meg, hogy szerintük mi lenne a helyes attitűd.
Erősödőben a magyar nyelv térvesztése
A kötet két nagy nyelvészeti felmérés eredményeire épül, ugyanakkor nem készülhetett volna el a rendszerváltás óta felnőtt új nyelvésznemzedék kutatásai nélkül, hangsúlyozta Péntek János. Mint elhangzott, az 1996-os felmérés a teljes Kárpát-medencét lefedte, és romániai részét Péntek János és Szilágyi N. Sándor vezette, a 13 évvel későbbi, 2009-es pedig a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kezdeményezésére készült, Benő Attila közreműködésével. A felmérések azért fontosak, mert megmutatták, hogy az erdélyi magyarság nem egységes, hanem legalább háromféleképpen viszonyul a nyelvhez, annak függvényében, hogy többségi, átmeneti vagy szórványtérségben él, arról nem is beszélve, hogy az életkor vagy az iskolázottság is újabb árnyalatokat eredményez, magyarázta Benő Attila, hangsúlyozva, hogy éppen ezért nem létezhet egységes politikai megoldás sem.
Péntek János szerint jól látszik, hogy Trianon és az 1989-es rendszerváltás hogyan változtatta meg a nyelvi folyamatokat. Egyrészt Trianonnal kezdődött a magyar nyelv államnyelvhez viszonyított jogi alárendeltsége a Kárpát-medencében, másrészt ekkor kezdett a határon túli régiók magyar nyelve távolodni egymástól és az anyaország nyelvétől, ami elsőként a leépülő szaknyelvekben vált érzékelhetővé. ’90 után az alárendeltség nem változott, ugyanakkor felerősödött a nyelv térvesztése a népességfogyás, az elvándorlás és az asszimiláció miatt, figyelmeztetett a nyelvészprofesszor, hozzátéve, hogy az utóbbi évek pozitívuma, hogy a határon túli régiók nyelve ismét közeledni kezdett egymáshoz, a nyelvhasználat szabadságának és az elektronikai térben rejlő határtalan lehetőségeknek köszönhetően.
A Janus-arcú kétnyelvűség
„Miközben nagyon fontos a többnyelvűség, a mi számunkra különösen, van egy olyan változata, amit úgy nevezünk, hogy felcserélő kétnyelvűség, ami azt jelenti, hogy az egyik nyelv felváltja a másikat” – beszélt az asszimiláció egyik fontos eleméről Péntek János, aki szerint ideális az a kétnyelvűség, amikor mindkét nyelv ismerete magas szintű, de mégis az anyanyelv marad a domináns.
A kétnyelvűség ugyanakkor sokszor az erdélyi magyarok értékes tulajdonságaként merül fel, de vajon tényleg annyira általános ez a tulajdonság, miközben sokan nehezen boldogulnak a román nyelvvel, vetette fel Biró Annamária. Benő Attila szerint kétnyelvű az, aki az anyanyelve mellett társalgási szinten tud beszélni egy másik nyelvet, és azt minden nap használja, például hírolvasáskor. Az említett felmérések szerint az erdélyi magyarok 90 százaléka kétnyelvűnek minősül, mondta, hozzátéve, hogy tapasztalatai alapján sokan leértékelik a román nyelvtudásukat, nem tartják magukat kétnyelvűnek, annak ellenére, hogy román sajtót fogyasztanak, vagy el tudják magyarázni románul, hogy merre van az állomás. Elfelejtik, hogy nem kell anyanyelvi szinten beszélni egy nyelvet ahhoz, hogy megértessék magukat, hívta fel a figyelmet Benő Attila.
Megvan a diagnózis, mi legyen a terápia?
A román-magyar kulturális érintkezés Erdélyben mindig is megvolt, nem ettől kell félteni a magyar nyelvet, utalt rá Péntek János. Szerinte a cél az lenne, hogy az oktatás megfelelő anyanyelvi műveltséget biztosítson, anélkül, hogy kiölné a nyelvjárások változatosságát. „Ebben azért jobban állunk, mint az anyaországiak” – jegyezte meg.A kötet kiemelten foglalkozik az oktatáspolitikával, ebben volna ugyanis a legfontosabb „terápia”, ahogy Péntek János fogalmazott. A szerzők azonban emellett a közösség és az egyén szerepét is kiemelik az utolsó fejezetben. „Nagyon fontos ennek a közösségnek a szolidaritása, a belső kohéziója, ami, úgy érzem, inkább lazul, mint erősödik. Fontos, hogy legyen megfelelő képviselete a közösségnek – hogy ez mennyire megfelelő, arról majd mondjanak véleményt a legközelebbi választásokon – és, ami szlogennek hangzik, de mégis nagyon fontos, az a felelősség. Ezt persze háríthatjuk a „felelősökre”, azokra, akik ott vannak a maguk helyén politikusként, iskolaigazgatóként, tanárként, de ebben mindenkinek van felelőssége. A nyelvvel az történik, ami velünk történik” – szögezte le.
„A fogyatkozás, az asszimiláció esetében nagyon szeretünk a többségre hivatkozni, az államra, a helyzetre, az alárendeltségre, és ezek valóban befolyásolják, hogy mi van jelenleg, de végülis a közösség viszonyulásán múlik, hogy mi lesz. Ne azt nézzük, hogy mit nem lehet tenni, hanem, hogy mit lehet tenni” – erősítette meg szerzőtársa gondolatát Benő Attila.
Foucault gondolata mentén, miszerint a beszédmód alakítja a tárgyat, amelyről beszél, a szerzők hangsúlyozzák, hogy nem mindegy, hogy beszélünk a nyelvről, mert ezzel formáljuk az emberek viselkedését. „Óriási ellentét van a magyar nyelvnek a belső és a külső értékelése között. Alig lehet találkozni olyan román értelmiségivel, aki tudna magyarul. És általában, amikor ez szóba kerül, akár szociológiai felmérésben, katasztrofális jelzőket aggatnak a magyar nyelvre” – figyelmeztetett Péntek János.
A két említett felmérésből ugyanakkor az derült ki, hogy az erdélyi magyarok 80-90 százaléka szerint Erdélyben beszélnek a legszebben magyarul. Benő Attila szerint „ha egy közösség nagyra tartja a saját anyanyelvét, nyelvváltozatát, az biztosítéka lehet a megmaradásnak, hiszen tudjuk, hogy Moldvában, ahol már a nyelvcsere folyamata beindult évtizedek óta, pont az a gond, hogy az állandó megbélyegzés folytán kevésbé értékelik a saját nyelvváltozatukat.”