Megszólalt a héten a Szabad Magyar Szóban a lap Tómó Margarétából, Seregély Orsolyából és Tőke Jánosból álló csapata és két beszámolót is közölt arról a nemzetközi tanácskozásról, melyet pénteken tartottak Budapesten a Közép-Európai Egyetem Demokrácia Intézetében, ahol a régiónkban megrendezett friss népszámlálások eredményeinek ismeretében elemezték a térséget érintő demográfiai helyzetet, különös tekintettel a Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában és Szlovéniában élő magyar közösségeket érintő változásokra.

A Népfogyatkozás–Democlipse 2023 című magyar és angol munkanyelven megtartott konferencián többek közt olyan, a magyar megmaradás és megtartatás szempontjából meghatározó kérdéseket vitattak meg a résztvevők, hogy vajon az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai és Mura-vidéki magyarság ugyanazokkal a problémákkal küzd-e a népességfogyást, az emigrációt illetően, mint azok az országok, ahol magasabb az életszínvonal?

Emellett terítékre kerültek azok a cenzusok eredményeinek hitelességét joggal megkérdőjelező felvetések, miszerint mennyire tekinthető reálisnak az a lakosság etnikai összetételét tükröző adat, ahol két és fél millió polgár nemzetiségi hovatartozásáról mit sem lehet tudni, mint történt ez Románia esetében? Hangsúlyosan szó volt arról is, mit kezd a kárpátaljai magyarság az exodussal, ami a kelet-ukrajnai harcok 2014-es kirobbanása óta folyamatos, a 2022-es orosz agressziót követően pedig nagyságrendekkel megnőtt.

Képet kaphattak a résztvevők, továbbá arról, melyek a szlovákiai, szlovéniai és szerbiai népszámlálások magyar vonatkozásainak főbb tanulságai, van-e esély a fogyás lassítására? Utóbbi összeírás értelemszerűen kapta a legnagyobb időkeretet, hiszen a konferenciát a vajdasági Sajtószabadság Alapítvány kezdeményezte és szervezte, a tanácskozás előadóinak a többsége pedig délvidéki volt.

„A legutóbbi népszámlálási adatok szerint a legtöbb közép-európai ország lakossága jelentős mértékben elöregszik és fogy, ami többszörösen kihat a régió nemzeti kisebbségeire. A jelenségnek mély lélektani hatása lehet egyénekre és különböző társadalmi csoportokra, de széleskörű gazdasági, szociális, kulturális és politikai következményeket is von maga után nemcsak az érintett országokra, hanem az Európai Unióra és a kontinens egészére nézve is.”

A vajdasági Sajtószabadság Alapítvány (a Szabad Magyar Szó, a Családi Kör, a Slobodna reč és a Politikon c. szerb/angol politikatudományi folyóirat társkiadója) felkérte a jelenséggel foglalkozó kutatók egy nemzetközi csoportját, hogy multidiszciplináris tanácskozás keretében vitassák meg a releváns folyamatokat. Kezdeményezésünkre magyarországi, romániai, szerbiai, szlovákiai, szlovéniai és ukrajnai demográfusok, történészek, jogtudósok, szociológusok és politológusok találkoznak 2023. november 24-én, Budapesten az Alapítvány és partnerei által szervezett egynapos konferencián.”

A nyugathoz való tartozás, az ottani jólét és az elképzelt progresszió szimbólumává vált budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) Demokrácia Intézete tette lehetővé, hogy megvalósulhasson Purger Tibornak, a New Jersey állambeli Rutgers Egyetemi Könyvtár informatikai hálózata vezetőjének a kezdeményezése, melynek köszönhetően minap megrendezésre kerülhetett a Népfogyatkozás – Democlipse 2023 című tudományos tanácskozás. Ez nyolc ország élvonalbeli szakértőinek részvételével kereste a válaszokat a régiónkban lezajlott legutóbbi népszámlálások okán olyan, a magyarság jövőjét befolyásoló sorskérdésekre, miszerint visszafordíthatatlan-e a demográfiai fogyatkozásunk, lehetséges-e az intézményes fellépés e folyamat megfékezésére, netán annak a megállítására, illetve vajon mutatkozik-e arra esély, hogy megtörténjen a jelenség szekértáborokon átívelő megértése?

Az ötletgazdát nem kell bemutatnom. Ő régi ismerőse az olvasónak, mivel a vajdasági magyarok „amerikai embere” több alkalommal is jelen volt fajsúlyos megszólalásai révén e rovatban. Csak emlékeztetőül: az egyik szókérése alkalmával elárultuk róla, hogy egyetemének politikatudományi tanszéke lehetőséget nyújt számára az oktatásra és kutatásra, továbbá azt is: több évtizedes tengerentúli ottléte alatt mindvégig hűséges volt és maradt a szülőhelyhez, mert mint mondta egy helyen: „újságot már csak a vajdasági magyar olvasó iránti elkötelezettségből írok.”

A zentai Szabad Magyar Szó portál redakciójának „kemény magja”, Tómó Margaréta, Seregély Orsolya és Tőke János két összefoglalóban számolt be, Szembesülés híján önmaga karikatúrájává válhat a kisebbségi autonómia és Rokon Ilonkától a mellényes kutyákon át a két és félmillió ismeretlen nemzetiségűig címekkel a konferenciáról. Ha terjedelmi okokból ezeknek a részletekre kiterjedő beszámolóknak valamennyi, a közérdeklődésre számot tartó passzusát bemutatni sajnos majd nem is tehetem meg, az elkövetkezendőkben néhány fontos vonatkozásra viszont feltétlenül felhívnám a figyelmet.

Hadd szögezzem le: erre nyilván nem az késztetett, hogy Purger Tibor, akivel még a State Department ösztöndíjasaként 2003-ban Washingtonban ismerkedtem meg, megtisztelt azzal, hogy felkért: e tanácskozás egyik paneljét moderáljam. A szimpózium azért tarthat joggal igényt az ott elhangzottak minél szélesebb körű megismertetésére, mert a friss cenzusok után első ízben és ráadásul a szakma legkiválóbbjainak a részvételével vitatta meg a Kárpát-medence kisebbségi sorba kényszerült magyarságának egyszerre alfát és ómegát jelentő sorskérdéseit, azaz e közösségek demográfiai állapotát és a népességdinamikájával szorosan összefüggő alapvetéseit.

Rögtön hozzá kell tennem, hogy két előadó révén a konferencia kilépett a térségünkben lezajlott népszámlálások világából, mert az egykori CEU akadémiai prorektor, Stefan Messmann a kínai demográfiai kihívásokról, a Luxemburgi Egyetem kutatója, Oleksiy Kononov videóhívással bekapcsolódva az ülés munkájába, az ukrajnai kisebbségek helyzetéről beszélt a háború tükrében.

A tanácskozás első, angol nyelvű paneljét, amely a Diverse Experience, azaz Különböző Tapasztalatok nevet viselte, a volt parlamenti képviselő, a Magyar Nemzeti Tanács egykori alapítója és első elnöke, Józsa László moderálta. A disputának ebben a nyitó részében került sor a fentebb említett Kárpát-medencén kívüli két ország népesedési viszonyainak a prezentálására. Az ezeket követő másik két előadás, Rácz Krisztinának, a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet tudományos munkatársának, illetve ljubljanai Etnikai tanulmányok Intézete kutatójának, Damir Josipovič-nak az értekezései, akárcsak a többi három, immár magyar nyelvű panelben, a Népfogyatkozás a Kárpát-medencében, a Népfogyatkozás Vajdaságban és az Adatok és metaforák – Zárógondolatok címűekben, kifejezetten már a mi közösségeinket érintő népesedési aktualitások köszöntek vissza, úgy az előadásokban, mint az ezeket követő vitákban.

Rácz Krisztina nagyszámú, lenyűgözően ötletes és derűs fotókkal illusztrált expozéjáról nem véletlenül jegyezték meg a tudósítók, hogy a panel legszínesebb előadását sikerült megtartania, hisz ő igazi mai, modern példákkal mutatta be a kisebbségkutatás és a diaszpóra kutatás egy új lehetőségét, miközben a kisebbségek és a diaszpóra összekötéséről is beszélt. „Elmondása szerint ugyanis bár csökken a vajdasági magyarok száma, fontos lenne a diaszpórában élő magyarokról is beszélni, – rögzítették a vajdasági kollégák, kiemelve azt is – hiszen ők azok, akik akár külföldről is, de erősen kötődnek gyökereikhez. Kapcsolódási pontként felhozta a Rokon Ilonka, valamint a University of Bótelőtt Facebook oldalakat, amelyek napjainkban erősen hozzájárulnak a nemzettudat erősítéséhez is, összeköti ez a külföldön élő vajdaságiakat.”

Damir Josipovič prezentációjában Szlovénia migrációs folyamatairól, valamint a kisebbségek, köztük a magyarok mozgásáról értekezett. „Érdekes konklúziója az előadásnak – rögzítette a fejtegetését rögzítő tudósítás – az, hogy itt nem számottevően csökkenő a demográfia, inkább az érzékelhető, ahogyan a polgárok a nagyobb városok felé csoportosulnak, így a perifériára szoruló települések demográfiája csökkenő tendenciát mutat.”

A helyszíni beszámoló Drámai csökkenések alcímű fejezetében kerültek bemutatásra a műhelytanácskozás második részében elhangzott előadások. Elsőként Kovály Katalin, a budapesti Földrajztudományi Intézet tudományos munkatársa igyekezett rávilágítani a kárpátaljai magyarság főbb demográfiai viszonyaira és migrációs trendjére, aki kiemelte: a kutatómunkát nagymértékben nehezíti, hogy Ukrajnában eddig mindössze egy népszámlálást tartottak, azt is 2001-ben, amikor a kárpátaljai magyarok száma 151 ezer fő, az ottani teljes lakosság 12,1 százaléka volt. Egy 2017-ben elkészített, alaposan körültekintő becslés alapján, úgy állapították meg Tátrai Patrik kollégájával együtt, hogy mintegy 130 ezer magyar élt akkor Kárpátalján. Ez a szám mára vélhetően 80-90 ezerre csökkent. Azt is tényként kell elfogadni, hogy „minél tovább tart a háború, annál valószínűtlenebb, hogy a távozók hazatérnek.” – fogalmazott.

Kolozsvárról érkezett a konferencia e paneljének következő két előadója – tudhatjuk meg ezután a Szabad Magyar Szó szerkesztői összegzéseiből.

Előbb Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója reflektált a 2021-es romániai népszámlálás tanulságaira az erdélyi magyar közösség vonatkozásában olyan szempontokat is felvillantva, amelyek a vajdasági magyarok vonatkozásában is közpolitikai relevanciával bírnak. Így a népszámlálási folyamat körülményeit bemutatva, például rámutatott arra: ma már a népszámlálások sok szempontból elvesztették azt a képességüket, hogy ténylegesen orientálják a közpolitikai tervezést. Ez Románia esetében a kisebbségpolitikában is nyilvánvaló, ami azzal függ össze, hogy kelet-európai nemzetállamok ma már nem feltétlenül érdekeltek abban, hogy a népességüket egymást kizáró nemzetiségi kategóriákba sorolják. Emellett azt is számba vette, hogy a természetes népmozgalmi folyamatok, a migráció és az asszimiláció vonatkozásában mit olvashatunk ki az adatokból, illetve kitért arra is, hogy a cenzus eredményeinek ismeretében milyen közpolitikai lehetőségek mutatkoznak.

A Kiss Tamás által elmondottakból a délvidéki kollégák – s teszem hozzá joggal – külön kiemelendőnek tartották a következőket: „arra hívta fel a figyelmet, hogy a módszertani problémák miatt nagy kritikával kell kezelni a népességszámlálást és annak adatait, mivel ez az állam egyik apparátusa. Kiss mindjárt egy példát is hozott, hogy alátámassza a mondanivalóját: a népszámlálási adatok alapján a 6–14 éves iskoláskorúak 14 százaléka kimarad az oktatási rendszerből, ami igencsak jelentős, Afrika szintű lemorzsolódás.”

A másik kolozsvári résztvevője a szimpóziumnak a Babeş-Bolyai TE habilitált egyetemi tanára és prodékánja, Veres Valér volt, akinek az előadása A 2021-es romániai népszámlálás kulturális adatainak hiányos felvétele és korrekciós lehetőségei címet viselte. Az ő szókérésének célja az volt, hogy néhány módszertani szempont alapján értékelje, valamint kritikailag elemezze a népszámlálási kulturális adatokra  (nemzetiség, anyanyelv, vallás) vonatkozó eredményeit, és az elmúlt két népszámlálás kontextusában is elemezze a magyarság népességfogyását, figyelembe véve a korrekciós lehetőségeket.

Ebben a közegben, ahol minden jelenlévő számára a tudománynál és az igényességnél semmi sem lehet előbbre való, sokkolóan hatottak Veres Valér azon szavai, melyeket konklúzióként mondott el: „A románok száma 16,7 millióról 14,8 millióra csökkent, míg a magyarok 2011-ben 1 227 623-an voltak, 2021-ben pedig 1 002 151-en. Az ismeretlen nemzetiségűek száma 2,5 millió, így ennek fényében arról beszélni, hogy mennyi magyar vagy román nemzetiségű él Romániában, eléggé komolytalan.”

Őt az előadói pódiumon Tátrai Patrik, a Földrajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa követte, aki górcső alá az asszimiláció hatását vette a szlovákiai magyar népesedésére. Előbb arra mutatott rá, hogy miközben a Kárpát-medencei magyarság demográfiai fogyatkozása a 2021-es népszámlálási kör alapján tovább folytatódott a legtöbb szomszédos országban, e téren kivételt jelent Szlovákia, ahol a 2001-2011 közötti 12 százalékos (62 ezer fős) fogyást követően 2011 és 2021 között „mindössze” 8 százalékkal (36 ezer fővel) csökkent a magyarok száma. Ezt követően pedig arra vállalkozott, hogy a 2021-es népszámlálás, illetve a népmozgalmi adatok alapján különböző megközelítésekkel, módszerekkel megvizsgálja demográfiai asszimilációt, majd megbecsülje, hogy az milyen mértékben járult hozzá a szlovákiai magyarok számának csökkenéséhez. Végkövetkeztetését ekképp vonta le: „A számokból jól látszik, hogy 420 ezer és majdnem 500 ezer közé tehető a felvidéki magyarok száma. Minél kisebb egy adott településen a magyarok száma, annál nagyobb mértékű a csökkenés.”

Hogy a vajdasági drámai magyar kisebbedést, ahol 28 százalékkal csökkent a magyarok száma (2011-ben közel 254 ezren vallották magukat magyarnak, tavaly viszont már csak 184 442-en jelölték nemzetiségükként a magyart) valóban katasztrófaként kell megélni vagy mégsem – erre fókuszált minden Vajdaságból érkezett megszólaló a tanácskozás hátralevő részében.

A már említett terjedelmi korlátaink sajnos nem teszik lehetővé, hogy mindegyikük magvas mondandóját ismertessem. Ezeket ide kattintva részletekre kiterjedően is megismerhet az érdeklődő.

Viszont azt nem tehetem meg, hogy bár jelzésszerűen ne emeljek be ezekből néhány olyan felvetést illetve megközelítést, melyek, mint cseppben a tenger, rámutatnak azokra a legfontosabb kihívásokra, melyekkel napjainkban szembesülnek délvidéki honfitársaink.

Gábrity Molnár Irén nyugalmazott egyetemi professzor, kisebbségkutató rámutatott, hogy szerinte a fogyás megállíthatatlan, de lassítható. Kiemelte: „átfogó remigrációs stratégiát Szerbiában ez idáig nem dolgoztak ki és a magyar közösségnek sincs diaszpóra programja. A vajdasági magyarok nyitott munkaerőpiacot, átjárható országhatárokat szeretnének, úgy érzik, hogy bezárt az életterük, és ez az, ami kilöki őket”.

Korhecz Tamás alkotmánybíró és egyetemi tanár, volt tartományi miniszter és kormányalelnök, a Magyar Nemzeti Tanács korábbi elnöke, aki szakpolitikusként aktívan alakítója volt Szerbia jogrendszerének, nem kertelt és „feltette a kérdést, hogy a vajdasági népfogyatkozásra okkal használjuk-e a demográfiai katasztrófa kifejezést?” Majd így folytatta: „Nekem, aki ott élek és aki négy lánya jövőjét is ott képzeli el, húsba vágó valóság az adat. Katasztrófáról beszélünk, szubjektív és objektív szempontból is.”

Amit mindezekhez hozzátett, az is több volt, mint elgondolkoztató:

„Egy olyan időszakban történik mindez, amikor nyugodtabb és veszélytelenebb a magyarság helyzete, (kivéve a 70-es 80-as éveket), mint bármikor, és az államnak a gazdasági ereje számokban kifejezve növekedett. A magyar állam 250 millió eurót ruház be – ez azért rengeteg pénzt ahhoz képest, hogy ez az eredménye. Sok kérdőjel megfogalmazódik, mondta Korhecz, aki szerint ahhoz, hogy hatni tudjunk ezekre a folyamatokra, szembe kell nézni, be kell vallani, hogy baj van.”

Persze szót ejthetnék bővebben arról, hogy Vataščin Péter szerint kérdéseket vet fel a megkerülhetetlen VMSZ felelősséghárító kommunikációja a vajdasági magyar népességfogyás ügyében, illetve idézhetnék részletesebben Józsa László keserű mérlegmegvonásából, nem csak annyit, miszerint „objektíve csődöt mondtak, mert nem tudtak szembeszállni ezzel az exodussal. Utolsó perceit éljük, hogy az agyonmagyarázott stratégiák szembesüljenek a valósággal, mert ha ez nem történik meg, akkor önmaga karikatúrájává válik a kisebbségi autonómia.” –, de nem kívánok visszaélni az olvasó türelmével.

Remélem, sőt bízom is abban, hogy az végképp nem minősül majd ennek, ha a fináléban a szabadkai Városi Múzeum néprajzkutatója, Papp Árpád zárógondolatait idézem:

„Ami gondolkodásra ösztönöz, hogy a politikai pluralizmus csíráiban nyomon tudjuk követni a pillanatot, ahogy a nemzethalál helyett egy ellentétes folyamat jelenik meg. A nemzet a ház, a család, az anya is lehetne. Az egész metaforarendszerben megjelenik a talpra állás fogalma. Jogos a kérdés, hogy miért volt ez az óriási hallgatás? Jóval nagyobb volt a veszteség, mint a negyvenezer. Megemészthetetlenek az adatok a közélet és a közgondolkodás számára is?”