Keir Starmer 2024-ben a stabilitás embereként érkezett a Downing Streetre, kevesebb mint két évvel később azonban saját pártja nyomása alatt távozik. Utódja nagy valószínűséggel Andy Burnham lehet, aki Manchesterből hozna új politikai nyelvet Londonba.

Tíz év telt el azóta, hogy a brit választók 2016 júniusában az Európai Unióból való kilépés mellett döntöttek, de Nagy-Britannia azóta sem találta meg azt a politikai nyugalmat, amelyet a Brexit hívei a „kontroll visszavételének” ígéretével társítottak. A Downing Street ajtaja az elmúlt évtizedben inkább forgóajtóra emlékeztetett, mint stabil kormányzati központra: David Cameron a népszavazás után távozott, Theresa May belebukott a kilépési alkuba, Boris Johnson saját botrányaiba, Liz Truss a piacokkal vívott néhány hetes háborúba, Rishi Sunak pedig a konzervatív korszak teljes kifáradásába. Keir Starmernek éppen az lett volna a történelmi szerepe, hogy lezárja ezt a korszakot. Ehelyett az ő bukása is a brexit utáni brit válság részévé vált.

Starmer 2024-ben hatalmas munkáspárti többséggel érkezett kormányra. A választók egy jelentős része nem forradalmat akart, hanem működő államot, kiszámítható gazdaságpolitikát, javuló közszolgáltatásokat, rövidebb egészségügyi várólistákat és valamiféle erkölcsi kijózanodást a konzervatív évek után. Starmer politikai karaktere ehhez első látásra illett is: ügyészi fegyelem, jogászi óvatosság, hideg technokrata nyugalom. Csakhogy ami ellenzékben alkalmasságnak tűnt, kormányon hamar ürességnek látszott. A brit választók nem győződtek meg arról, hogy merre megy az ország, a Munkáspárt pedig egyre kevésbé hitte el, hogy Starmer képes lesz megvédeni a 2024-es győzelmet a következő választásig.

A miniszterelnök bukásának közvetlen oka a baloldali párton belüli bizalomvesztés volt, de a folyamat jóval korábban kezdődött. A májusi helyhatósági választásokon a Labour súlyos veszteségeket szenvedett, miközben Nigel Farage Reform UK formációja látványosan erősödött. Ez különösen veszélyes jelzés volt, mert a Reform nem egyszerűen a konzervatív szavazóbázist bontotta tovább, hanem a munkáspárti ipari és északi választókerületekben is vonzerőt mutatott. Starmer kormányának legnagyobb problémája az lett, hogy a változás ígérete nem vált gyorsan érzékelhető társadalmi tapasztalattá. Az árak, a lakhatás, az egészségügy állapota, a bevándorlás körüli feszültség és a gazdasági növekedés gyengesége együtt olyan légkört teremtett, amelyben a „nyugalom” már nem erénynek, hanem tehetetlenségnek hatott.

Kapcsolódó

Felszabadulás helyett korszakos fiaskót hozott a Brexit-népszavazás

Az európai uniós (EU-s) tagság megszűnése – a várakozásokkal ellentétben – jelentős gazdasági veszteséget okozott az Egyesült Királyságnak.

Egyesült Királyság brexit népszavazás Európai Unió kilépés

A Brexit ebben a történetben nem egyszerű előzmény, hanem annak a politikai és gazdasági bizonytalanságnak az egyik fő forrása, amely azóta is szűkíti minden brit kormány mozgásterét. A brit gazdaság nem omlott össze, de a kilépés sem hozta el azt a felszabadulást, amelyet támogatói ígértek. A kereskedelem nehezebbé vált, a beruházók óvatosabbak lettek, a növekedés gyenge maradt, miközben az államnak egyre többet kellett volna költenie egészségügyre, lakhatásra, közszolgáltatásokra és infrastruktúrára. Starmer ebben a helyzetben különösen kényelmetlen politikai csapdába került: nem akarta újranyitni a Brexit-vitát, mert tudta, hogy az újra kettészakítaná az országot, de nem tudott úgy kormányozni sem, mintha a Brexit következményei nem léteznének. Az Európai Unióhoz való óvatos közeledése a maradáspártiaknak kevésnek, a brexitpártiaknak viszont gyanúsnak tűnt. Így a kormány egyszerre vesztette el a lendület és a bátorság látszatát.  

A bukott miniszterelnök személyes politikai hibái csak felgyorsították ezt az eróziót 

A kormány kommunikációja gyakran védekező volt, a döntéshozatal lassúnak látszott, a személyi ügyek és vitatott kinevezések pedig tovább rontották azt a képet, hogy a miniszterelnök biztos kézzel tartja a rendszert. Külpolitikában Starmernek voltak eredményei, különösen Ukrajna támogatásában és az európai kapcsolatok részleges javításában, de a brit választókat végül nem ez érdekelte leginkább. Ők azt akarták látni, hogy a kormány képes-e javítani a mindennapi élet minőségén. Erre Starmer nem tudott elég meggyőző választ adni.

Az utódlás jelenlegi favoritja Andy Burnham, a volt manchesteri polgármester, aki a legutóbbi Makerfield-i időközi választáson visszajutott a parlamentbe, és ezzel formálisan is alkalmassá vált a Labour vezetésére. Burnham régóta a párt egyik különös figurája: egyszerre régi munkáspárti bennfentes és Londonnal szemben felépített regionális politikai szereplő. Korábban miniszterként dolgozott a Brown-kormányban, vezette az egészségügyi tárcát is, majd Manchesterben épített magának országos profilt. A járvány idején a központi kormánnyal vívott vitái miatt sokak szemében az északi Anglia hangjává vált, a „Az Észak Királya” imázs pedig nemcsak médiatermék lett, hanem politikai tőke is.

Burnham előnye Starmerrel szemben éppen az, hogy érthetőbb politikai karaktere van. Nem annyira technokrata rendcsinálónak, inkább társadalmi kötődésű, regionális tapasztalattal rendelkező vezetőnek mutatja magát. Az általa képviselt „manchesterizmus” lényege a decentralizáció, a közösségi közlekedés, a helyi gazdaságfejlesztés, a régiók nagyobb önállósága és az a gondolat, hogy London nem irányíthatja tovább ugyanazzal a logikával az egész országot. Ez politikailag vonzó lehet egy olyan pillanatban, amikor a brit állam túl központosítottnak, a gazdasági modell pedig túl londoni súlypontúnak tűnik.

Nem biztos Burnham könnyű öröksége

Ha valóban ő lesz az új miniszterelnök, egyszerre kell megnyugtatnia a piacokat, megtartania a Munkáspárt sokszínű frakcióját, visszaszereznie a kiábrándult munkáspárti szavazókat, és megállítania a Reform UK előretörését. Emellett gyorsan döntenie kell arról is, hogy mit kezd az előző kabinet pénzügyi örökségével, mennyire tartja a fiskális fegyelmet, mennyit költ közszolgáltatásokra és infrastruktúrára, valamint milyen viszonyt épít az Európai Unióval.

A brit válság ugyanis nem oldódik meg attól, hogy új arc kerül a Downing Streetre. A legfontosabb kérdés ezért nem is kizárólag az, hogy Burnham követi-e Starmert, hanem az, hogy képes lesz-e új politikai nyelvet adni egy kifáradt országnak. A brit választók az elmúlt tíz évben egymás után látták elhasználódni a nagy ígéreteket: a Brexit felszabadító mítoszát, Johnson populista lendületét, Truss radikális piaci kísérletét, Sunak menedzseri józanságát, majd Starmer stabilitási ajánlatát. Mindegyik mögött volt valamilyen válasz a válságra, de egyik sem tudott tartós politikai renddé válni.